A tél hideg volt, szürke, száraz és örömtelen. A felnőttek behúzták a nyakukat a kabátgallérjukba, és szürke arccal, sietős léptekkel mentek a dolguk után. A járművek pöfögtek, krákogtak, dudáltak, a por és a köd még az ő tüdejüket is megviselte.
A gázórák számlálója őrült iramban pergett, csak a pipáló kémények kölcsönöztek kissé barátságosabb hangulatot a városnak.
Két fiúcska ballagott ráérősen az utcán, a kisebb úgy ötéves lehetett, a nagyobb meg kisdiák.
— A felhők színéből látom, hogy havazni fog — jegyezte meg a nagyobbik.
— Én érzem a hó szagát is — lelkesedett a kicsi —, és ma vagy holnap eljön a Mikulás!
— Ne mind beszélj összevissza — fortyant fel a nagyobb —, már megmondtam, hogy nincs se Mikulás, se Télapó, ezt csak a kicsik hiszik! Az iskolában engem is kinevettek Pistáék a hatodikból, amikor azt mondtam nekik, hát nőj már végre te is fel!
A kicsi szomorúan kezdte rugdosni a járdaszegélyt, ahol együtt vártuk, hogy a villanyrendőr tovább engedjen.
Ez a kényszerszünet a gyerekekre irányította a figyelmemet, és megsajnáltam mindkettejüket. Nekem a régi Mikulás-járások jutottak eszembe, és a régi nagy telek, az ő gondolataikban meg ki tudja, mi minden motoszkált.
E véletlen találkozás után egy irányba folytattuk utunkat, én is, ők is elgondolkodva ballagtunk.
Egyszerre torpantunk meg, amikor lefékezett előttünk egy autó, s kilépett belőle egy… Mikulás.
Valamelyik vállalat Mikulás-ünnepséget szervezett az alkalmazottjainak, mértem fel a helyzetet, de a két gyerek lába földbe gyökerezett, tekintetükből őszinte csodálat sugárzott az alkalmi Mikulásra.
Mire észbe kaptunk, a két gyermeknek egy-egy csomagocskát nyújtott mosolyogva, nekem pedig egy szem cukorkát, és rám hunyorított.
Erre a pár pillanatra mintha megállt volna az idő, kicsi és nagy egyformán átélte a teremtő csodát, s a mi Mikulásunk is igazibbnak érezhette magát lappföldi társánál.
Nesztelenül, egyre nagyobb pelyhekben kezdett hullni a hó, és megőrizte egypár percig tartó örökkévalóságra lábnyomainkat.
