A dörgedelmes nyilatkozatok tavaly egy sürgősségi kormányrendelet formájában öltöttek testet, amivel megalkotói tényleg elég határozott vonalat húztak, egyebek mellett szigorítva az adófeltételeket, kitiltva a szeszesital-forgalmazást a játékbarlangokból, megszüntetve bizonyos helyszíneket, ahol nyerőgépeket lehetett működtetni (bárok, kocsmák). Ezt a csomagot most kedden a képviselőház – a rendeletet megerősítő törvénnyel – tovább szigorította. Egyebek mellett magasabb adókat vet ki a szerencsejáték-szervezéssel foglalkozó vállalkozásokra, a játékbarlangok engedélyezését is keményebb feltételekhez köti, korlátozza a szerencsejátékok reklámozását, népszerűsítését. Az egyik legfontosabb változás ugyanakkor, hogy a törvény megtiltja a játéktermek működtetését 15 ezer lakosnál kisebb településeken. Ez első látásra jó dolog, ám egyben kételyeket is szül, lévén, hogy eredetileg a kormány mindenhonnan száműzte volna a nyerőgépeket.

Mint oly sok más esetben megszokhattuk, magyarázatból most sincs hiány: ez csak az első lépés a szerencsejáték-ipar „két vállra fektetését” célzó stratégiában, az alkalmazás során lehet majd meglátni, milyen hatásai vannak a törvénynek, mennyire működik, hol vannak az esetleges kiskapuk, illetve hogyan reagálnak az érintettek. És persze, ha minden jól megy, akkor jöhet majd az újabb szigorítás, amellyel végre mindenünnen kiszorítják a játékbarlangokat. Első látásra ezek az érvek még logikusnak is tűnhetnek, ám közelebbről vizsgálva már igen gyenge lábakon áll az egész.

Indulásból adja magát a kérdés: egy több mint három évtizede virágzó iparág ellen miért csak most sikerült egy stratégiát kidolgozni és törvénybe foglalni? Miért is kétséges ennek hatékonysága? Miért kell tesztelni, mennyi időt vesz ez fel, miért nem lehet egyből nekivágni a nagy kalandnak, a teljes betiltásnak? A szerencsejátékok káros hatásait senkinek nem kell magyarázni, a függőség és az összes vele járó szomorú következmény is jól ismert, ahogy az sem számít titoknak, hogy a játékbarlangok az utóbbi években gombamód elszaporodtak, és a jelenség elsősorban a nagyobb településeket sújtja – a 15 ezer lakosnál kisebb települések inkább morzsája, mint szelete ennek a tortának. Ezek tükrében több mint jogos a felvetés: miért kell kísérletezni, illetve félmegoldásokkal előállni, illetve kinek is jó a település mérete szerinti tiltás? Netán arról van szó, hogy az ágazatban ügyködő, játékbarlang-hálózatokat működtető „nagyfiúk” elhanyagolható veszteséggel épp megússzák az ellenük nagy dérrel-dúrral megvívott keresztes háborút? Sőt, a másik oldalon az államkassza sem sínyli meg a nagy betiltást, továbbra is vígan lehet szedni a sápot mások szenvedélye után. A pontos válasz nyilván „odafent” keresendő, de az egyértelmű, hogy a valós konfrontáció a szerencsejáték-maffiával ismét elmarad, és a „félkarú rablók” még jó ideig megkeserítik sokak életét.

Fotó: Pixabay