Balázs István az elmúlt évtizedek alatt több ízben bemutatta vizuális költeményeit, pasztellfestményeit, számos egyéni és csoportos tárlaton vett részt festményeivel. Legutóbbi sepsiszentgyörgyi kiállítása szintén a Lábas Házban volt megtekinthető, a Pincegaléria hangulatos, árkádos tereiben örvendeztetett meg egyedi szín- és formavilágával. Balázs István, az embert próbáló második világégés „kis magyar világában” született a Gyergyói-medence Borzont nevű falujában, mely a mondhatni csodás módon Erdélyben a legtöbb vizuális művészt adó község, Gyergyóalfalu tartozéka, kistestvére. Mint ahogy több tehetséges, szívesen rajzoló székely gyerek, Marosvásárhelyre került, ahol 1958–1963 között a Művészeti Középiskolában képezte magát, itt mélyedhetett el a vizuális művészetek felemelő élményeiben, és ez a felismerés arra késztette, hogy ő is alkotó, műveket létrehozó pályán induljon el. Olyan művésztanárai voltak itt, mint Nagy Pál, Incze István, Piskolti Gábor, Barabás István. A Művészeti Líceumból a szintén marosvásárhelyi Technikum építőművészeti szaka felé vezetett az útja (1965–1968), és ezen a szakterületen folytatta munkáját előbb Marosvásárhelyen, majd az 1960-as évek végétől Sepsiszentgyörgyön.

Balázs István mondhatni Kós Károly-i ember, alkotó: nemcsak annak okán, hogy ő is az architektúra, az építészet mestere, hanem mert a szigorú, szabályszerű, mértani tervezőmunka mellett a szabadabb, a mérnöki sémáktól távolabb álló szépművészeti alkotásra is rááll a ceruzája, akárcsak Kósnak, de ez esetben az ecset, a pasztellceruzája, a pasztellrudak a kifejező eszközök. A könnyedebb akvarell és pasztell technikát választotta a képzőművészet terén, mely pikturális képalkotás mindig benne élt, mint tenni akarás, a kibontakozás vágya. Főleg a művészeti líceumi tanulmányok, szakmai impulzusok nyomán, a választott építészeti hivatás precizitást igénylő térformálása, a beltéri dekorálás kiegészítőjeként tudta és tudja adni saját érzékeny artisztikus valóját, egy széles körű látást, mely nemcsak épületek, épületbelsők, architekturális struktúrák teréig hat, hanem kitárul a teremtett, változatosságában tartalmas természeti elemek, tájak, táji szerveződések kötetlen szépségeinek visszaadására.

A választott festészeti technika tehát a pasztell, mely a szakmai meghatározás szerint átmenet a rajz és a festészet között; a száraz pasztellkréták egyik fő előnye, hogy gazdag, élénk színeket lehet létrehozni a segítségükkel, a technikák széles skáláját teszik lehetővé beleértve a keverést, a rétegezést, valamint a fektetett krétadarab végighúzását a felületen, hogy texturált hatást, festői foltokat is el lehessen érni velük. A színek, a tér- és felületalakítás számtalan kreatív lehetőséget kínál az alkotó számára. Ha a művészet történetének pasztellel alkotó művészeire tekintünk vissza (mint pl. Edgar Degas, Toulouse Lautrec vagy éppen a székely Nagy István), akkor észleljük, hogy színes rajzaik, pasztellrúddal, pasztellporral kitöltött képfelületeik kész festménynek hatnak, könnyebbséget, bársonyosságot, játékosabb élményt adnak, mint a sokszor komorabb olajfesték.

Ezt látjuk itt Balázs István tekinteteket vonzó, lelkeket melengető festményei esetében is. Gazdag színskála impulzusát adják a képei, ha egységében nézzük e kiállítás termeiben, de önmagukban, egyenként a művek egy jól átgondolt, kimért, legtöbbször visszafogottabb színhatást nyújtanak. Némely kompozíciónál az erőteljes hideg-meleg kontraszt, a pasztell fényszerű effektusával jön közelebb hozzánk a látvány. A képek kínálta bensőséges, nem a véletlenszerűségből adódó impresszió a színek és a perspektivikus térlátás adta impulzusok eredménye. A formák térben elhelyezett, tudatos kezelése, a pasztellkrétával lecsiszolt felületek, a fény-árnyék hatások fizikai törvényszerűségen áthidaló vizuális tapasztalatot adnak a szemlélőnek, befogadónak. E festmények sejtetik az alkotó vágyódását, mélyről jövő igényét a természetközeliséghez, a teremtett világ különböző, a modern civilizáció által kevésbé érintett tereinek bejárását, az ott észlelt magasztos élmények átadását. Nemcsak a tágabb tér és forma felismerhető struktúráival hat a nézőre, hanem a közel hozott naturális elemek, mint faágak, ágrendszerek, gyökerek, odvas fák, kéreg- vagy kőzetfelületi részletek organikus összetevőin, az absztrakció felé mutató látványán való művészi eltűnődés is eredményez sajátos képalkotást.

A művészi többet-látás fejleményeként akár a mikró lételemek tárgymegtekintési, felülettanulmányozó, rácsodálkozó effekteredményeinek papírra való kirajzolása, -festése, mely a megszokottól eltérő, nonfiguratív impulzust ad, szintén hangulatokat közvetít. Mondhatni, Balázs István a humánum nélküli természet „talált tárgyait”, tereit tanulmányozva épít egy organikus, újszerű, frissességet hordozó világot, a látó, érző humán lényeknek, vagyis nekünk. Művei művészi tér-forma-színlátásunkat korrigálják, kedvet adnak a szemlélőnek a természet és a művészet újraértékelésére.

A festő saját megfogalmazásában: „a festészethez, és ugyanígy a zenéhez sem kell feltétlenül érteni, csupán jóindulattal közeledni hozzá és hagyni, hogy hasson”.

(A tárlat május 17-ig látogatható hétköznapokon a Lábas Házban.)

Sántha Imre Géza