Nem lehet elfelejteni

Az elcsatolt Sósmező kisrégióhoz kapcsolódó hadtörténelmi és helytörténeti eseményeket nem lehet elfelejteni, mai írásunk is efféle frissített pótlás. Román-Ojtoz és Sósmező vidéke hadtörténetének feltárója egykori kollégánk, Sylvester Lajos (1934–2012) író, újságíró volt, akinek Ojtoz a hadak útján (Sepsiszentgyörgy, 2008) című kötete valóságos ojtozi breviárium.

A helyi emlékezések rendszeres támogatói és résztvevői voltak Bereck község polgármesterei, kiemelten Dimény Zoltán és néhai Páll Andor, a deszkagyár megmentő tulajdonosa, akinek örökösei révén most is működő vállalkozása közel félszáz helyi családnak biztosítja a megélhetést. Dolgoznak ojtozi férfiak a környék erdőkitermelésénél, a feleségek pedig helyi termékek (pityókás kenyér, kürtőskalács stb.) utcai árusításával pótolják a napi jövedelmet.

Az Ojtoz felé lejtő országút mellett, az ojtozi temetőben kerestük Pittino Anselmo székely-magyarrá lett talján kőfaragó mester síremlékét, lakóházán betűzgettük a feliratot: „Pittino Anselmo / es neje / Gyergyai Julianna / vette 1882 / J. V. 1921–22.” (J. V.: javítva – szerk. megj.) Vidékünkre, a történelmi Háromszékre a múltban több olasz kőfaragó telepedett le: a Pittino, Bosin, di Bernardo, Giacomello, Zuliani, di Gaspero, Longo, Mamina, Krai­ghero nevűek. Jobbára ők készítették a Kárpátokat átszelő utak, vasutak átereszeit, kőbányákat nyitottak, gyárakat építettek, sírköveket, emlékműveket készítettek. Ezek a családok később házasság útján beleolvadtak a székelységbe. Anselmo volt a mestere a felső-háromszéki millenniumi emlékoszlopoknak, de a nevét ott látjuk az Ojtozi-szoros megmaradt feliratos út menti sziklaképződményein is, melyekből több eltűnt az országút korszerűsítése alkalmával, részben kényszerből, részben tudatos beavatkozással a diktatúra éveiben. Pittino unokájával, Pittino István zenetanárral véletlen módon Dombóváron hozott össze a sors, aki azt is elmondta, hogy felkereste nagyapja ojtozi nyughelyét.

Idegenforgalmi érdekesség az ojtozi római katolikus templom. Felirata: „Dicsőség a magasságban Istennek, és békesség a földön a jóakaratú embereknek!” „Javíttatták a 13. és 14. ezredbéli / népfelkelők és a velük / volt csendőrök / 1915.”

Utcakép

A templom mellett áll a Honvédkő, a soproni 18-as gyalogezred hős honvédjeinek őrzi emlékét, akik az Ojtozi-szoros védelmében vitézül harcoltak és életüket vesztették. Az eredeti emlékmű az Ojtozi-szorosban állt, a lepergett türelmetlen század áldozata lett, hasonmását a Sopron mögötti Lőverek nevű emléksétányon őrzik, mely előtt jómagam is fejet hajtottam.

A templom során tulipános díszítésű, monumentális székely kapu mögött látható a Pittino nevét őrző Anselmo kastelyszálló tájba illő korszerű épülete, ahol a környék ételkülönlegességeit kínálják, és éjjeli szállást is bistosítanak az ide érkezőknek. Az út mentén sorakoznak az egykori magyar királyi 24-es határvadász-zászlóalj és székely erődszázad boronafából épült laktanyái (1942). A főbejáratukat díszítő régi monumentális faragott és festett székely kapu karambol áldozata lett, Kelemen Dénes gelencei faragómester restaurálta, és később az Anselmo Szálló előtt újraépítették.

Ojtoz szülöttjeként tartjuk számon Mike Lajos (1821–1886) 1848–49-es honvédszázadost, az 5. székely határvadász-zászlóalj parancsnokát.

Páll Andor és Katalin

A Sánta lóhoz címzett falatozó vendégeként

sok mindent meg lehet tudni Magyar-Ojtozról. Szusszanásnyi időre szoktunk kezet fogni Kiss László tulajdonossal, aki mindig érdekességekkel fogad. Méretes régi fényképalbummal lepett meg édesanyja hagyatékából, mely a fényképészet legmagasabb szintjén ábrázolja a Zernye-havas alatti egykori fűrésztelepét, lapunk fotósa, Albert Levente szerint felvételei még mai fotósokat is ámulatba ejthetnek.

– Miért éppen Sánta ló ennek a helynek a neve? – tudakoltam Kiss Lászlótól.

– Amikor a cégbíróságon be akartam jegyeztetni az egységet, kérdezték, mi legyen a neve. Mondtam én mindenfélét, sok-sok Ojtozzal kapcsolatos nevet, de egyik sem volt jó. Már idegeskedni kezdtem, és gondoltam, hogy választok valami erőst különlegeset. A Sánta lóhoz! – böktem ki mérgesen. Erre mosolyogva felelték: no ez jó, ilyen nincsen! És bejegyezték!

Kiss László meséli, hogy egységéhez egyféle hiedelem is kapcsolódik. Az Ojtozon áthaladó utasok szerint, ha jártukban-keltükben elkerülik a vendéglőt, ha ott nem fogyasztanak el gyűszűnyi itókát, kávét, se jövet, se menet nem kíséri őket a szerencse. De most már ez a hagyomány is ki kezdett menni a divatból, egyre kevesebb a vendég – jegyezte meg.

Ojtozi deszkagyár

Az Ojtozi-szoros, Ojtoz vára

Az Ojtoz vize-völgye Erdély egyik legfontosabb kapuja ma is. Szurdokszerű, keskeny völgyszorosa a Keleti-Kárpátok jellegzetes homokkőövezetében alakult ki. Itt tört be mihozzánk hajdanában tatár és török, áthaladtak rajta nagynevű hadvezérek: Batu kán, Mátyás király, Mihály vajda, Bem József. Véres harcok helyszíne volt a völgy az osztrák–török háborúban, az 1848–49-es szabadságharc idején, de a két világháborúban is.

Jókai Mór felülmúlhatatlan fantáziával írja le a szorost a Damokosok (1883) című regényében. Akárcsak más átkelőhelyeinken, itt is évtizedekig rettegésben tartották az utasokat az ojtozi rablók. Munduka, Ityim és Drimba neve szájról szájra fennmaradt. Régi mesék ezek, azóta sokat változott a világ, újabbféle bajok leselkednek itt gyalogosra és autósra egyaránt.

Kit ne érdekelne, hogy mikor épült a vár, ugyanis I. Rákóczi György idejében (1630–1648) már álltak a falai, melyek mellől egy magyar nyelvű feliratos kő is előkerült. 1892-ben Gyárfás Győző, Háromszék vármegye és Sepsiszentgyörgy királyi főmérnöke a szoros leírásában számolt be a vár maradványairól, s arról, hogy a romok közül egy „1637 … SABÓ JAKAB DALNOKY … [I]RTAM EZT EMLÉKEZETRE [MIND]SENT 3 NaPIan” feliratú kő került elő.

A vártól egy, a völgyet teljesen elzáró kőfal áthajlott az Ojtoz patakán és folytatódott a szemben emelkedő meredek hegyoldalban. A keskeny szorosban csak az út haladt, s rajta át csak egy kapuféle átjáró volt, „ahol likra jött mindenki, békés utazó és csempész is egyaránt”. Különböző korú lőréses kazamaták és őrtanyák maradványai maradtak fenn, melyeknek építéséhez felelőtlen módon a várfalak kőanyagát is felhasználták. A maradványok restaurálásáról és megőrzési munkálatairól szóló jelentés szerint a vár végső pusztulása az 1787–88-as osztrák–török háború idejére esik. A falakat övező védsáncokat már Bem tábornok építtette a negyvennyolcas szabadságharc idején. Magyar-Ojtozban működött a vámhivatal, s azt később költöztették Sósmezőre, a korabeli magyar–román határállomásra.

Bethlen Gábor és I. Rákóczi György uralkodása idején épülhetett meg a völgyzáró fal – tudtuk meg a 2007-ben keltezett legfrissebb régészet jelentésből. Az utólagos átépítések idején nevezhették el a hagyomány alapján az erődítményt Rákóczi-várnak. A 18. század folyamán katonai jelentősége hanyatlott, elsősorban vámszedő helyként szolgált, és egészségügyi karantén szerepe került előtérbe, olyannyira, hogy az 1788. évi harcok során az elavult erődítménynek már nem szántak semmilyen stratégiai szerepet – állapítja meg  jelentésében Bordi Zsigmond Loránd régész.

Kiss László

Gyalogosan a szorosban

Az Ojtozi-szurdok, ha gyalogosan járjuk be, ritka tájképi élményt nyújt. Minden évszakban jellegzetes hangulata van a tájnak, s mintha a nagy csendben bujkálnának körülöttünk a történelmi és harci események emlékei. Az országutat a 19. század végén korszerűsítette az Államépítészeti Hivatal Gyárfás Győző műszaki irányítása alatt. Az említett század derekán osztrák katonák végeztek itt robbantásokat. Ennek emlékét őrzi a völgy bal oldalán magasan elhelyezett festett sziklafelirat: „K. u. K. VI. Pion. Companie 1854.” Egy másik feliratos kőről másoltam: „Gyárfás Győző főnök, Darvas Lajos építő: M. Bosin Tamás vállalkozó, 1891.”

A szorosban négy híd van: a Kis-Kalaszló, a Vár- vagy Rákóczi-híd, a Kalaszló- és a Gyilkos-híd. A második hídtól vízmentére az út bal oldalán (észak felől) lerobbantott meredek sziklafal tornyosul, ebbe az óharmadkori  homokkőbe vésték be az egykori eredeti Honvédkő-emléket, amelyen egy fegyveres honvédot ábrázoló dombormű volt látható. Néhai kedves emlékű ojtozi Baricz János bátyám visszaemlékezése alapján az „Itt járt 1918 nyarán a 18. m. k. gyalogezred Sopronból” felirat volt olvasható a Honvédkőn. Az emléket előbb, a sziklát 1961-ben, az út újabb korszerűsítése alkalmával lerobbantották.

A megyehatár változtatásával átkerült Bákó megye területére a Kalaszló-patak vízesése is, a régi tájképi érdekesség, zajos zuhatagja gazda­gítja a hozamában egyre szegényebb Ojtoz vizét.

Ojtoz-vár falai

Sírjaik hol domborulnak?

Hihetetlen, hogy a Bereckhez tartozó Ojtoztelepen senki sem tudta megnevezni azt a helyet, ahol a második világháborúban elesett-elhalt magyar honvédek nyugszanak, pedig az 1944. augusztus 27-i szovjet betöréskor s az azt követő napokban-hetekben vívott véres ütközetekben több idegen náció kiskatonái is hősi halált haltak itt. Kőhalomban Fehér-Simon Sándorné Toók Éva Márta azért bánkódik még most is, mert Sósmezőn senki nem tudta felvilágosítani, hol nyugszanak a második világháborúban elesett magyar honvédhősök. Édesapja feltételezett nyughelyére szeretett volna virágot tenni. Márkos Ervin unitárius lelkész arra kért, érdeklődjünk mi is róla.

Éva asszony könnyes szemmel mesélt édesapjáról. Néhány okirat, egy levél, fényképek, amit őriz még a család. „A szovjet támadás első hulláma teljes súlyával telibe találta a 24. határvadász-zászlóalj 4. határőr őrsét – olvasta férje számítógépén. – Az egyenlőtlen küzdelemben az őrs­parancsnok, Cseh György főhadnagy mintegy 70 határvadászával együtt elesett. A csupán golyószóróval, egyéni lőfegyverekkel és kézigránátokkal felszerelt, közelharcban védekező honvédek közül csak egy szakaszvezető tudott hátramenekülni a határról.” Ennyit tud a család Cseh György főhadnagyról Illésfalvi Péter budapesti hadtörténész jóvoltából.

Mi azonban nem nyugodtunk, folytattuk a kutatást. Sósmezőn azon a hideg napon a Fennvaló ránk pillantott. Ismerősünk, a sósmezői születésű Vrînceanu Ciprian (Cipri) Magyar-Ojtozban mellénk szegődött, és bemutatta a Sósmezői Falumúzeum gyűjteményét, amelyet tanárával együtt gyűjtöttek össze, s amely az egykori, ma már egyetlen óvodai csoporttal működő iskola épületében található. A nyugalmazott igazgató-tanár Gheorghe Ţuţuianunak, a jászvásári egyetemen végzett történelem szakos tanárnak szóltunk utunk céljáról, aki számunkra meglepő, de felette hasznos választ adott.

– A második világháborúban elesett katonákat a sósmezői első világháborús emlékmű és mauzóleum udvarára temették tömegsírba. A sírt hiába keresik, mert 1972 táján, amikor a mauzóleumot ismét rendezni-tatarozni akarták, a tömegsírt megbontották és a maradványokat Onyestre szállították. A katonák eredeti sírja a mauzóleumkert jelenlegi bejárata és az emlékmű között volt, ott, ahol jelenleg idomlapokkal kirakott fő sétány van. A halottak temetésekor a temető bejárata annak keleti felén volt, a patak felől, régi kapuja még ma is megvan, lezárták.

Testületileg Onyestre, a szovjet–orosz temetőig hajtottunk. Idősebb férfi kérdezett ránk: mi járatban vagyunk?, de közlékenyebbé csak akkor vált, amikor ráismert Ciprian barátunkra!

A kőhalmi Fehér család

– Nézzék – mondta –, ezt a temetőt Onyest belvárosából költöztették ide. Én önszorgalomból őrködöm fölötte, mert mögötte vannak a méhkaptáraim. Úgy tudjuk, hogy Sósmezőről is ide költöztettek egy tömegsírt. Annak itt kell lennie a jobb oldali kerítésen belül. A kert mellett kanadai nyárfák voltak, s mert féltünk, hogy kidönti a vihar, letöri a kerítést, kivágattuk. A nehéz daru, ahogy megemelte a fát, oldalra dőlt, s akkor kiáltottam a sofőrnek: vigyázz, mert ott csontok vannak, tömegsír, besüllyedsz! Ennyit tudok – fejezte be új barátunk, adatközlőnk, aki Boghiu Tibi néven mutatkozott be. Csodálkoztunk a nevén. Onyesten sok katolikus csángó lakik, templomuk is van…

– Bocsánat, kedves uram – mutatkoztam be Onyest központjában egy, a délutáni sétáját ráérősen végző idős férfinak –, szeretnénk tudni, hol volt itt az egykori szovjet katonatemető. A nyugalmazott építészmérnök átkarolt, a sarokra vezetett, és azt mondta: látja ön azt a toronyblokkot, amelynek kékre vannak festve az erkélyei? Annak a helyén volt! Elhiheti nekem, én is abban lakom. Útban volt az a temető, elköltöztették, s egyébként is, a szovjetbarát idők „kimentek a politikai  divatból”.

Az Úr volt velünk ezen az úton, az Ojtoz-völgyi kálvárián. Hazafelé meglehetős csend ülte meg a kocsit. Bármennyire akartuk, nem tudtuk teljességgel túltenni magunkat a hős magyar honvédek felzaklató, szomorúan végződő történetén, átéreztük az emléküket kereső utódok lelkivilágát. Mit lehetne itt tenni? – bucsálódtunk magunkban. Egyelőre egy szál virágot helyezni a mauzóleum fő alléjára, s a hivatalos utakat keresve legalább egy fakereszttel megjelölni az onyesti tömegsírt? A román ember tiszteli a keresztet – mondogattuk magunkban.

Tudósításunkat elküldtük Illésfalvi Péternek, aki tudtunk szerint a Magyar Hadtörténeti Intézet és Múzeum Katonai Emlékezet és Hadisír-gondozó Igazgatóság Külhoni Osztályának kutatója, többször volt Barót vendége is, ahol a Tortoma Kiadó segítette munkái kiadásában. Illésfalvi Péter megkapta és megköszönte tudósításunkat, s mi csak sejtjük, hogy azóta (2015) nem látogatta meg senki Ónfalva szovjet–orosz–magyar honvéd­temetőjét.