Lakatos Mihály József Attila-díjas költő, író, műfordító, a Mathias Corvinus Collegium (MCC) Magyar Összetartozás Intézetének kutatója és Dimény H. Árpád költő, műfordító, a Székely Hírmondó napilap egykori vezető szerkesztője voltak a meghívottjai annak a beszélgetésnek, melyet Szemet szóért – Erdélyi írók a közösség szolgálatában címmel az MCC szervezésében tartottak a sepsiszentgyörgyi Fidelitas Szálló konferenciatermében.
Mielőtt az írásról és a közösség szolgálatáról beszélgettek volna, Lakatos Mihály röviden bemutatta a Magyar Összetartozás Intézetét. Az MCC tehetséggondozó központ korábban létrehozott intézetei – a Tanuláskutató, Ifjúságkutató, Migrációkutató, Klímapolitikai és Magyar–német intézet – mellett hatodikként alakult meg a Magyar Összetartozás Intézete, melyben jelenleg négy személy dolgozik. A nevezett intézmények a kortárs társadalmi életnek azokat a szegmenseit vizsgálják, tanulmányozzák, amelyek a jövőnket is meghatározzák – mondta a kutató. Mintegy 30 éve „összenyílt a magyar világ”, és azóta szervesen összetartozik a különböző régiókban élő magyarság, de ez nem jelenti azt, hogy megszűntek a kritikus pontok, hisz a szórványvidékeken lassan eltűnik a magyarság – húzta alá. Ezért az új intézet feladata megvizsgálni az összetartozás három pillérét, a közös nyelvet, kultúrát, történelmet minden területen, ahol magyarok élnek. A kazah sztyeppéktől Núbiáig, Szerbiától a Szardínia melletti Szamár-szigetig próbálnak minden olyan közösséget feltérképezni és támogatni, ahol a magyarságtudatnak a legkisebb jelét is felfedezték.
Áttérve a beszélgetés meghirdetett témájára, Lakatos Mihály leszögezte, minden író egy közösség része, ezért kisebb-nagyobb mértékben befolyásolják az életét és az életművét is a közösségi problémák. Oswald Spengler szerint egyes emberek úgy gondolják, hogy önmagába forduló, individuális életük van, mások inkább egy rendszer, közösség részeként tekintenek magukra. Az erdélyiekre inkább az utóbbi volt jellemző – mondta a szakember, majd röviden végigkövette a trianoni trauma utáni korok, időszakok társadalmi, szociális, közéleti, politikai, irodalmi történéseit. „Bennünket nem a történelem fog legyőzni, hanem a matematika” – jelentette ki, hisz lassan egymillió alá csökken az erdélyi magyarok száma, és a számok törvényével nem lehet vitatkozni. Mint kifejtette, Trianon után mindent újra kellett kezdeni, felnőtté kellett válnia az erdélyi magyarságnak. Valójában ez a definíció is akkor született, addig „a magyarság keleti része” volt ez a közösség. Mivel a politikum nem szervezte meg a közösséget, az irodalom, az írók kezdtek foglalkozni ezzel az üggyel, közöttük Reményik Sándor, aki nem véletlenül írta meg Templom és iskola című versét, melyről később megállapították, hogy esztétikai szempontból nem figyelemre méltó, inkább csak társadalmi értéke volt.
Ezt a felvetést Dimény H. Árpád is megerősítette, mondván, hogy bár az erdélyi magyaroknak fontos volt ez a vers, inkább kiáltványként működött, rámutatva közösségünk tartóoszlopaira, a templomra és az iskolára. Mint kifejtette, Sántha Attilával együtt azt vallja, hogy például Farkas Árpád Alagutak a hóban című verséhez viszonyítva Reményik említett költeményéből teljességgel hiányzik a képiség, távol áll a valódi irodalomtól.
Aki igazán sokat tett azért, hogy az erdélyi magyarság túlélje a Trianon utáni nehéz időszakot, az Kós Károly volt – mondta Lakatos Mihály, hangsúlyozva, hogy Kós a budapesti Iparművészeti Főiskola tanszékéről is lemondott az erdélyi ügyek intézéséért. Izgága, de következetes, szigorú és nyers ember volt, ezért nem mindenki kedvelte, de ezt felvállalva minden lehetősége és tehetsége szerint szolgálta a transzilvanizmus gondolatát. Az erdélyiek az ellenállás civilizált útját választották, nálunk csupán eszmei ellenállás bontakozott ki az elnyomó hatalommal szemben, ami az íróknak is köszönhető. Kolozsvár lett Erdély központja, és több olyan irodalmi szervezet jött létre, amelyek az egész erdélyi magyar közösségre kisugározták tevékenységüket: Erdélyi Szépmíves Céh, Helikoni közösség, Erdélyi Helikon című folyóirat. Más fontos erdélyi személyiségekről és azok életútjáról, a második bécsi döntés utáni erdélyi tervekről, irodalmi ambíciókról, majd a kommunizmus időszakának visszásságairól, cenzúrájáról, tiltásairól is szólt Lakatos Mihály, melyek az írók némaságra ítéltetéséig, az iskolák és a magyar nyelv elsorvasztási kísérletéig vezettek, ami az 1989-es forradalom után sem sokat változott. Mindezt Sütő András példája, a Szemet szóért kötet szomorú tanulsága érzékelteti a legpontosabban.
A kommunizmusról szóló emlékek, az akkori irodalmi lehetőségek, megnyilvánulások felidézésében Dimény H. Árpád is részt vett, hangsúlyozva azonban, hogy gyermekként azért nem látta át pontosan az elmúlt rendszer működését.
A rendszerváltás után, a politikai pártok megalakulásával megszűnt az írók politikai szerepe, ezután „az esztétikai csúcsok ostromlása” jelentette számukra az elsődleges célt. A „Végvár” szerep lassan „Előretolt helyőrséggé” alakult. Manapság azonban újra egyre több író érzi, hogy nem lehet figyelmen kívül hagyni a társadalmi kérdéseket, hisz az is feladata az irodalomnak, hogy „megörökítse a kor lelkét”.
Végezetül a mesterséges intelligenciáról is szó esett, majd a résztvevők közösen azt fejtegették, hogy létezik-e manapság erdélyi magyar irodalom, van-e szerepe a földrajzi határoknak a szerzők befogadása szempontjából. A közös beszélgetés során az olvasóvá nevelés témája is felmerült, mely egyre komolyabb kihívást jelent minden szülő számára.
