Utolsó mohikánnak nevezte Borcsa Jánost a gyűjteményes kötete harmadik részének SepsiBookon történt bemutatóján Zsidó Ferenc író: utolsó mohikán, aki már ötven éve jelen van az irodalmi életben, és még mindig nem fáradt meg, még mindig élénken figyel az őt körülvevő világ történéseire. Hogy mennyire nem fáradt meg a hetvenedik életévét betöltött Borcsa János, azt a beszélgetés során ő maga bizonyította.
Ha nem lenne foglalt a Serény Múmia név (elsősorban a névalkotó Rejtő Jenő révén, de a Helikon 90-es évekbeli betétlapja is ezt a címet viselte), ő magát, némi öniróniával, serény múmiának nevezné, mondta Borcsa János. Zsidó Ferenc felvetésére, miszerint az értelmiséginek joga és kötelessége megszólalni közügyekben, kifejtette: nyilvánvaló, hogy a világra odafigyel az ember, ő azonban a belsőre is figyel, írásai, elsősorban a publicisztikai szövegek akkor születnek, ha belülről jön valami, egy érzés, egy gondolat, vagy akár a tapasztalat, az emlékezés is késztetheti arra, hogy tollat ragadjon – és így, kötetbe sorolva a Székely Hírmondóban megjelent írásait, Az idő kihívásai címet kapott könyv egyfajta intellektuális naplóként is felfogható. Nem tartja magát szószólónak, „az író magánember, nem jó, ha lángoszlop a mai világban”, vallotta Zsidó Ferenc újabb kérdésére. Őt inkább a belső indítékok mozgatják, hitelességre törekszik, Voltaire-rel vallva: minden műfaj jó műfaj, kivéve az unalmas műfajt.
Amúgy szerencsésnek tarthatja magát, hiszen 1989 előtt csak irodalomkritikát írt, ehhez azonban szabad kezet kapott, „csatolt árut soha nem sóztak rám”. A publicisztikára csak a rendszerváltás után nyílt lehetősége, az évek során feladatának tartotta az emlékezet életben tartását, s miután a Székely Hírmondó újságként megszűnt létezni, bár kevesebb alkalommal ír publicisztikát, de nincs „elvonási tünete”, miként azt Zsidó Ferenc felvetette. Most több időt fordíthat az irodalmi életben való elmélyülésre, mondta, erre bizonyíték, hogy kritikái folyamatosan jelennek meg.
