Vannak dolgok, események, melyeket mi magunk hozunk létre vagy megdolgozunk érte, illetve formálunk, hogy életünk része legyen. Ezek lehetnek tervek, minden megvalósított cél akár szakmai, akár magán­életi szinten. De lehetnek történések is, melyek az egyén természetes fejlődéseként válnak életünk alkotó elemeivé: életszakaszaink változásaként, ahogy egymást váltja gyerekkor, kamaszkor, felnőttkor, öregkor vagy hirtelen, váratlan eseményekként, legyen az csapásként érő veszteség, tragédia, akár „csodák”, örömteli megélések.

Akárhogy is legyen vagy bárhogyan is történjen, mégis egy közös van bennük, éspedig a változás. Az, hogy belépnek az életünkbe, jelen vannak, majd elmúlnak.

Mint minden mással az életünk során, a nagy kérdés az, hogy mihez kezdünk vele. Hogyan fogadjuk be az újat, hogyan éljük meg a jelent, az életünk eseményeit, továbbá hogyan kezeljük az elmúlást? Hozzáállásunk a tudatosságunkból fakad, hiszen ha tisztában vagyunk az élet természetes rendjével, ha tudjuk, hogy az életben semmi nem állandó, illetve nekünk is folytonos változásban és fejlődésben kell lennünk, akkor tudunk felelősséget vállalni magunkért, életünkért. Továbbá ehhez még szükség van rugalmasságra és (lelki) érettségre, hiszen ezek visznek előre, adják a képességet a változásra, és a bizonyosságot arra, hogy semmi nem véletlen, mindennek helye van életünkben, a kérdés pedig ugyanaz, állandó: mihez kezdünk vele.

Ha erősen igyekszünk megtartani valamit, vagy ragaszkodunk hozzá, ezzel magunkat tesszük annak rabjává. Ez lehet személy, tárgy, de életszakasz is. Némelyek életük áldozatává válnak azáltal, hogy görcsösen kapaszkodnak valamihez, ami már elmúlt, megváltozott vagy nincs.

Mindig mérlegelni, tudatosan dönteni és állandóan tanulni a tapasztalatokból, nem félni a változástól, elengedni, ami idejétmúlt, befogadni az újat, örülni annak, ami van, bízni a jövőben – ez az a magatartás, ami boldoggá teszi az életünket.

Keresztes Erika
bizalmi tanácsadó