„1978-ban egyik kollégámnak az édesapja mellékvágányra került. Az volt a kérése, hogy gyalulatlan fenyődeszkába temessék el. Engem kért fel, hogy faragjak a sírjára kopjafát. Ez a kopjafa ma is áll, és gondozom is.” Az évtizedek alatt Balázs Antal igazi kopjafadoktorrá vált. Csillogó szemekkel és szívvel-lélekkel őrzi meg a múltat vésővel a kezében. Balázs Antal, egy 88 éves székely ember története olyan korokon ível át, ami nemcsak egy egyéni sorsot, hanem egy közösség kollektív tapasztalatait is tükrözi.

„A Nyikó mentén születtem, Tamási Áron falujának szomszédjában, csak tovább a dombokon eggyel, Csehétfalván” – mondja az Anti bácsiként emlegetett mester­ember. Születése után addig maradhatott édesanyjával, amíg – elmondása szerint – őt „a föld miatt” férjhez nem adták. Anyja házassága után nagyszülei nevelték. „Volt, aki férjhez ment, volt, akit férjhez adtak. Ma már a férjhez adás kiment a divatból” – mondja. „Kemény gyerekkorom volt” – teszi hozzá.

1948 augusztusában a tanügyi reform jelentős változásokat hozott: bevezették a hétosztályos általános oktatást. Anti bácsi egy évet késett az iskolakezdéssel, mert a hat osztályt falun végzők közül sokan mentek tovább, ő azonban „úrfi” volt. „Én csak azért mentem iskolába, mert olyan volt a helyzet, hogy nekem a földből nem sok részem lett volna úgysem” – mondja.

Tanulmányait a keresztúri tanítóképzőben folytatta, de csak egy évet tanulhatott. „Tizenkettőnket menesztettek, mert kulákok voltak a családban, akikkel az akkori rend nem tudott egy sínen utazni. Más világ volt.” Szegénység és szárazság. Anti bácsi hídépítő munkásnak állt. „Nem volt mit dolgozni, de egy 18 éves legényt nem lehetett tartani.” Egy szerencsés véletlen újra a tanítás felé vezényelte Gyergyóremetén. A békés idő kevés volt, hamarosan kitört az 1956-os forradalom, amikor a magyarokat összeszedték és elvitték katonának, Balázs Antallal együtt. „Három év múlva hazakerültem, elkezdtem az életet és megnősültem Háromszéken”.

Az élet viszontagságaival és számos tapasztalattal 1973-ig a székelykeresztúri tanítóképzőnek volt az igazgatója Anti bácsi. „Mindenen végigmentem. Meg voltam én gyúrva mindenféle dologgal” – mondja. Hivatása során mindig bátran és őszintén kiállt véleménye mellett, ami miatt néha mellőzték, de sosem hagyta, hogy ez eltántorítsa. „Ha tetszett, akkor tetszett, ha nem tetszett, akkor nem tetszett az elvtársaknak, de nem ez volt a lényeg. Soha nem vettem el senkitől ingyen semmit. Végigdolgoztam az életemet.”

1996-ban egy csinos fiatal tanárnő érkezett az iskolába helyettesíteni, ahol Anti bácsi is tanított. Hiába volt diplomája, állást nem kapott. „Úgy el volt keseredve, ahogy embert ritkán látni. Ahova falura küldték tanítani, az olyan messze volt, hogy libabőrös lett a bőre a szeptemberi melegben is” – mondja Anti bácsi. Ő még abban az évben betöltötte a 60. életévét, de csak év végén szabadott nyugdíjba menni. Volt egy kivétel: abban az esetben, ha egy pszichiáter megállapítja, hogy mégis ideje van a pihenésnek. „Én megtalálom az útját, hogy valahogy elmegyek, és ő itt marad az iskolában, gondoltam. Elmentem az orvoshoz, hogy hány éves vagyok, és 41 éve tanítok. Ez már elég indok, hogy az embernek ne legyen tiszta fölül a dinnye” – mondja. Azóta szívvel-lélekkel kopjafákat és kisebb méretű székely kapukat farag. „40 évig próbáltam gyerekből embert faragni, most pedig fából kopjafát alkotni.”

Munkáját elismerve Pro Urbe díjjal tüntették ki Sepsiszentgyörgyön. 2023. november 25-én avatták fel az aranycsapat kopjafáját, melyet szintén ő készített. Minden magyar futballistának saját kopjafája van, melyek kétméteres fákból faragva állnak. „Akkor volt pontosan 70 éve, hogy a magyarok 6–3-ra legyőzték az angolokat a világon először. Ilyen eredmény többet nem lesz” – mondja.

Aztán elmagyarázza, hogy „honfoglaló őseink a kopjafát fegyverként használták”. A kemény fának a kihegyezett végével próbálták leszúrni ellenfelüket. „Ez harci eszköz volt, akkor még nem ismerték a drónokat és miféléket, hogy ott is pufogtassanak, ahol nem kell – mondja Anti bácsi. – Amikor a harcos elesett, akkor elhantolták, a hegyes végével a feje tájékára a kopját beleütötték, jelezvén, hogy ott valaki el van temetve. Később ezt megőrizték őseink és cifrázták kicsikét, hogy ne legyen mindegyik egyforma. Így alakult ki a kopjafa. Egyedüli célja, melyre az emberek még ma is használják, hogy megjelöljék azt a helyet, ahol valaki el van temetve. Tudjuk, hol kell megállni fejet hajtani, egy szál virágot letenni.”

Egy kész oszlop 4000 ütés után készül el. Csak a szemerjai kopjafás temetőben 127-et számolt össze, de még tízszer ennyi áll a különböző térségekben. Azt vallja, ha az ember szeretetből teszi a dolgát, semmi sem teher. „A kopjafa olyan, mint egy szép lány. Az a V betű látszik bizonyos korig, utána átalakul hordóvá” – tréfálkozik a bölcsességek mellett az egykori tanító. Ahogy az idő telik, a fákat is megviseli az eső és a szél, de a céljukat elérik: „Megállunk és megemeljük a kalapunk.”

Bozóky Hanna Klarissza

(A szerző a Mathias Corvinus Collegium Médiaiskolájának hallgatója. A cikk az MCC-s diákok székelyföldi látogatásán készült, mely során a Háromszék szerkesztőségét is felkeresték.)