Nagyajtai Cserei Farkas (1719–1782) a 18. század második felében megírt és fia, ifj. Cserey Farkas által 1800-ban megjelentetett, A’ magyar és székely aszszonyok’ törvénye című könyvének ismételt kiadása – több mint 250 évvel annak megírását követően – különös figyelemre számot tartó vállalkozás. Kézenfekvő, hogy a Tortoma Kiadó részéről a szülőföld főhajtásának tekintsük az erdélyi és a magyar történeti múlt értékeinek újrafelfedezését, de Cserei munkája túlmutat a helyi értékőrzésen. Nemcsak művelődés- és tudománytörténeti kuriózum, de az európai kontextusba helyezett, szélesen értelmezett jogtörténet, jogi kultúrtörténet és a közelmúlt új kutatási eredményeivel gazdagodó magyar jogi néprajz rendkívül értékes, továbbá a történet- és nyelvtudomány területét is érintő forrásmunkája.

A művelődés- és tudománytörténet elsősorban a nőnevelés szempontjából tartotta számon Cserei munkáját – annak alapvetően, de nem kizárólagosan jogi vonatkozásait. A jogtörténet ismerte, bár ritkán hivatkozta a nők jogállását a 18. században meghatározó magyar és erdélyi joganyagot (szokásjogot, törvényeket és statútumokat) összefoglaló könyvét. A 18. századi „Törvény-Tudó” munkája a jogi kultúrtörténeti kutatások szempontjából is figyelemre méltó a magyar és erdélyi asszonyok számára a jogi ismeretterjesztés céljával készült tematikus jogszabálygyűjtemény struktúrája, társadalmi, kulturális, valamint nyelvi kontextusai miatt. A nagy műveltségű jogtudós, a világlátott, ugyanakkor az erdélyi történelem, kultúra területén is otthonosan mozgó Cserei Farkas a vonatkozó joganyagnak olvasóközönségével való minél pontosabb, alaposabb megismertetéséhez, értelmezéséhez magától értetődően hívja segítségül „a jog kulturális holdudvarát”: a jog világát meghatározó és értelmező történelmi példákat, kulturális és művelődéstörténeti ismereteket. (…)

Nagyajtai Cserei Farkas

Nagyajtai Cserei Farkas (1719–1782) egyike volt kora legműveltebb férfijainak. Csíkrákoson született 1719-ben és 1782. december 9-én halt meg Bécsben. II. Lipót császár hűségére és katolikus hitre tért apja a jezsuiták kolozsvári kollégiumában, a nemesek Convictusában taníttatta Kaprinai István felügyelete alatt. Cserei később is tartotta a kapcsolatot jezsuita pátereivel (Hell Miksával, Pálma Károly Ferenccel és a történeti és jogtörténeti források feltárásánál bábáskodó Pray Györggyel és Katona Istvánnal). Vallási meggyőződése egész életében megkérdőjelezhetetlen volt. „Bölcselettudorrá” avatását követően 1742-ben báró Henter Dávid ítélőmester mellett szerzett törvényismeretet, 1753-ban Csíkszék követe volt a szebeni országgyűlésen. Az erdélyi udvari kancelláriára került 1754-ben, később titoknok lett ott, majd 1761-ben udvari tanácsossá és referendáriussá (előadóvá) nevezték ki Bécsben. Mária Terézia királynő igen nagyra becsülte Csereit, az erdélyi ügyekben gyakran kérte ki tanácsát. Leánya házasságkötésének esztendejében, 1777-ben „a’ Krasznai ’s Tasnádi Urodalmokkal, és Szokolyi-Jószággal örökösen, Zilah városával pedig lekötés mellett (inscriptionaliter) elegyes ado­mánnyal (mixta donatione) ajándékozá meg,” 1779-ben pedig „egész fizetéssel penzióba bocsátá”.

Nagyajtai Cserei Farkas hivatala mellett irodalommal is foglalkozott. Munkái közül az Isten anyjának, szűz Máriának lorétomi litániában lévő nevezetek rendjén folyó dicsérete 1772-ben Bécsben, 1830-ban képekkel együtt Nagyszebenben jelent meg. Ma is különös érdeklődésre tarthat számot A’ magyar és székely aszszonyok’ törvénye könyve, amelyet fia, ifj. Cserey Farkas adott ki Kolozsvárott 1800-ban.

Cserei Farkas kéziratban maradt munkái is számosak. Ismertek költeményei Buda bukásáról, a mohácsi vészről, a törökkel vívott harcokról és egyéb történeti tárgyakról, valamint Valerius Maximus nevezetes beszédekről és tettekről írt latin munkájának magyarázata. Cserei egy jogi szótárt is hagyott hátra. (…)
Ellentmondásos kor ellentmondásos alakja Cserei Farkas egy ellentmondásos kor ellentmondásos alakja volt. Műveltségét, jogi tudását, politikai szerepét, hazaszeretetét, Erdély iránti feltétlen odaadását nemcsak barátai, de ellenfelei is elismerték. Fia, ifj. Cserey Farkas kérésére apja barátja, a testőrpoéta Barcsay Ábrahám a sírfeliratnak szánt epigrammában a hivatalát, befolyását minden körülmények között hazája javára kamatoztató igaz embert dicséri, aki „Erdélyt megmentette szolgaság lánczától”.

A felvilágosult abszolutizmus és Mária Terézia királynő feltétlen híve volt. Széles látókörű, nyitott szemléletű, nagy türelmű államférfi, ugyanakkor kérlelhetetlen katolikus, aki magánéletében semmitől sem riadt vissza, hogy unokáit erőnek erejével saját hitén tudhassa. Több nyelven beszélt, viselt hivatalában a mindennapokban a latint és a németet használta, de anyanyelvét minden más nyelv felett szerette. Magyar nyelven levelezett, írt verset és prózát – ezek között A magyar és székely aszszonyok törvénye 1800-ban megjelent könyvének kéziratát –, mert szívügye volt a magyar nyelv, a magyar jogi szaknyelv művelése. Ifjúkorától a Habsburg Birodalom központjában élt: az erdélyi udvari kancellárián viselt közmegbecsülésnek örvendő hivatalt, de örökös honvágya volt Erdély után. A bécsi udvar nagy, fényes társaságaiban mindig a megmásolhatatlan szeretettel viselt nemzeti öltözetben jelent meg, de leányát német módi szerint nevelte. Maga is egyetértett azzal, amit a Biblia és a felvilágosodás gondolkodói végül is azonos módon fogalmaztak meg: a természet rendje az, hogy a nők engedelmeskedjenek a férfiaknak – és eközben ismeretterjesztő munkát írt, amely a nőket segíti jogaik és kötelezettségeik megismerésében, érvényesítésében.

Mindezek ellenére éppen kora, a 18. század sajátosságaiból adódóan számos tudomány- és kutatási terület tekinti ma is magáénak Cserei Farkas életművét – különös tekintettel a 18. század második felében keletkezett és fia által 1800-ban kiadott A magyar és székely aszszonyok törvényei jogszabálygyűjteményre.

A korai kutatások mérföldköve

A magyar művelődés- és társadalomtörténet tárgya és szemlélete miatt tartja a korai kutatások fontos mérföldkövének Cserei Farkas e munkáját. A nők megítélése, a róluk alkotott kép és a velük szemben támasztott elvárások a 18. században tele voltak ellentmondásokkal. Helyzetük csak lassan változott, jogi értelemben továbbra is kiszolgáltatottak voltak apjuknak, majd férjüknek, a közélet legtöbb színtere zárva maradt előttük, a választójog szempontjából továbbra is kiskorúként kezelték őket. A felvilágosodásnak képviselői, akik a keresztény, vallásos erkölcsfilozófia alternatíváját megfogalmazták, az emberi társadalom ráció alapú fejlődését csak a férfiakra vonatkoztatták, a nőkre nem. Rousseau a felvilágosult férfi neveléséről hosszan értekezik, és csak az utolsó fejezetben jelenik meg Zsófia, aki nevelésének egyetlen célja, hogy majd jó feleség legyen. Csak a század végén jelennek meg a nők egyenjogúságát célként megfogalmazó társadalmi mozgalmak, és kritikát megfogalmazó írásaikkal, nyilvános fellépéseikkel a feminizmus első képviselői.

A nőneveléstörténet a 18. század keresztény vallási felfogás és a felvilágosodás nőképének felrajzolását értékeli Cserei Farkas munkájában. Az egyes történeti korokban a nőkről alkotott közfelfogás Európában alig változott, és ebben a humanizmus és a felvilágosodás sem jelentett áttörést. Pukánszky Béla a nőnevelés meghatározó társadalmi, jogi tényezőit kutatva veszi kezébe Cserei két évszázad határán megjelent könyvét, amely az 1700-as évek első felének magyarországi nőképét és annak jogi hátterét mutatja be. Pukánszky, ahogyan a 20. század elején Máday Andor, a törvények és a szokásjog évszázadok során kialakult szabályozási gyakorlatra vezeti vissza a magyarországi és erdélyi nemes asszonyok, leányok, özvegyek, valamint a szabad királyi városok polgárasszonyainak az európaitól részben eltérő jogállását.

Cserei a magyar rendi társadalom nőtagjainak jogait és kötelezettségeit, valamint ezek érvényesítésének szabályait összefoglaló gyűjteménye kiválóan alkalmas a 19. században a nők jogállásában (és ezzel együtt oktatásában, nevelésében) bekövetkezett változások vizsgálatára.

A jogtörténet szempontjából az 1800-ban kiadott könyv egyik legfontosabb értéke, hogy a jogi (és társadalmi) közfigyelem fókuszába csak esetlegesen és provizórikusan kerülő csoport esetében veszi górcső alá a jogi ismeretterjesztés szándékával jogállásukat, jogaikat és kötelezettségeiket. Cserei is alapvetően a nemes (illetve néhány kérdésben a szabad királyi városi polgár-) asszonyok, leányok, valamint özvegyek és árvák jogi helyzetét részletezi – ahogyan ezt példaképe, Werbőczy tette Hármaskönyvében. Már az első részben előrebocsátja, hogy „Nemességekről és egyéb szemelybéli dolgaikrol az asszonyoknak” kíván szólni – és ezt a magyar és székely történelem jeles nemesasszonyainak hőstetteit kiemelő példák felsorolásával meg is erősíti. Ezután tér rá a jogállásbeli kérdésekre (pl. „Nemes Anyának Nemtelen Atyától született gyermeke Nemes lészen-é hát? vagy pedig tsak meg-marad Atyának Rendin, s’ Állapottyában?” vagy „Miként nemesedhetnek meg hát az illyen Nemtelen Atyáktól született gyermekei a’ Nemes Annyáknak?” és „Lőn elobb olly Felelet, hogy Nemes Atyáktól Nemességben születnek a’ Léányok. Hát már a’ Nemtelen atyák’ Léányaiknak adhat-é Nemességet a’ Király?”). Ezeket a felvetéseket Cserei egyértelműen és kizárólagosan Werbőczy Tripartituma alapján válaszolja meg. Nem is fűz a válaszokhoz külön kommentárt – eltérően a későbbi kérdések gyakorlatias, példákban is gazdag válaszaitól.

Nem kívánjuk sem összefoglalását, sem kivonatát adni Cserei egy tematikus jogszabálygyűjteményen magyarázataival, példáival, erkölcsi nevelő célzatú kifejtéseivel messze túlmutató munkájának. Mindössze ismételten aláhúzzuk történeti, jogtörténeti jelentőségét – amelyet a társadalomismereti és neveléstörténeti kutatások már felismertek és kutatásaikba beépítettek. Máday Andor például összehasonlító jogtörténeti vizsgálatai során felhívta a figyelmet arra, hogy Európában a római jogot, a germán hagyományokat és a keresztény kánonjog szabályait alkalmazó középkori jogrendszerek nagy többségében a nő a házasságkötését követően az apai gyámságból közvetlenül férji gyámság alá került. Magyarországon ettől eltérően már az Árpád-kortól a férjes nő önjogúságát elismerő jogrend vált meghatározóvá, azaz a patriarchális helyett egy paritásos szabályozási forma. Mind Werbőczy Tripartituma, mind a hazai törvények, statútumok, kiegészülve az ítélkezési gyakorlattal és Cserei gyakran jogszokásokra is hivatkozó magyarázataival, példáival, alkalmasak arra, hogy a nőkre vonatkozó szabályozás e történeti rétegeit is felfejtsék.

A jogi kultúrtörténet mindeddig elsősorban a jogi szaknyelv kialakulása, fejlődése szempontjából értékelte Cserei Farkas jogszabálygyűjteményét. Szabadfalvi József külön is kiemelte Cserei munkáját mint a jogi ismeretterjesztés egyik legkorábbi emlékét. A keletkezését tekintve Szabadfalvi által 1760–1770 közé datált, de csak 1800-ban kiadott könyv több szempontból is megelőzte korát. Aranka György kifejezetten a jogi szaknyelv „művelését” célul tűző Anglus és Magyar Igazgatásnak egyben-vetése könyve a két monarchia közjogi rendszerének összehasonlítására vállalkozott 1790-ben, ahogyan Decsy Sámuel ugyanezen évben megjelent, az államigazgatás, az oktatás és a tudomány művelésének területén a magyar nyelv bevezetését sürgető Pannóniai Féniksz, avagy hamvából fel-támadott magyar nyelv című műve. Dienes Sámuel jóvoltából 1792-ben kiadásra kerül az első magyar nyelvű jogbölcseleti könyv is: Báró Martini természet törvényéről való állatásainak magyarázatja címmel.

Magyar jogi szaknyelv

Cserei a magyar jogi szaknyelv művelését segíteni kívánó munkája már készen van, amikor a Magyar Országgyűlés az 1790/91. évi XVI. törvénycikkben határoz arról, hogy a „nyilvános ügyek intézésére” idegen nyelv helyett a magyar használtassék, 1792-ben pedig megszületik a VII. törvénycikk a magyar nyelv tanításáról és hasznáról, amely megnyitja az utat a magyar nyelvű jogi szakmunkák írása és kiadása előtt.

A jogi néprajz számára is új eredményeket – és egyben új kutatási feladatokat – jelent Cserei munkája. Egyrészt a jogi néprajz 18. századi forrásai rendkívül csekély számban állnak rendelkezésre, így az egyes források a kutatástörténet szempontjából is felértékelődnek. Másrészt hangsúlyozandó, hogy a 18. századból ismert jogi néprajzi vonzatú munkák nem elsődlegesen jogi néprajzi források, hanem valamely praktikus igény vagy elméleti kérdés hívta életre ezeket. Cserei munkáját sem elsősorban jogi néprajzi, inkább jogismereti, illetve jogi ismeretterjesztő céllal írta, amely az írott forrásokat egészíti ki inkább csak didaktikai szempontból az élő jogszokások, jogi népszokások, jogi néphagyományok körével. Leírásai azonban – éppen a 18. századi források gyér számára tekintettel – rendkívül értékesek és mind kutatástörténeti, mind módszertani szempontból fontosak. Cserei népnyelvi fordulatai, szólásai további új vizsgálati lehetőségeket fogalmaznak meg, gazdag példaanyaga, a feldolgozás komplex módszere és szemlélete pedig a jogi néprajz szempontjából kiemelten fontos munkává teszi. Cserei Farkas A magyar és székely aszszonyok törvényei címmel az 1700-as évek második felének jogi népéletéről tudósító könyve, amelynek ismét elérhetővé válása az erdélyi és magyarországi jogtörténet mellett a jogi kultúrtörténeti és jogi néprajzi kutatások számára is fontos forrás. Cserei intő szavaival pedig arra emlékeztet, milyen értéket jelentenek a „sok szép régi jó szokások, rendtartások, melyek ma is záros kapuk, vigyázó Tornyok gyanánt vannak jámbor Aszszonyinknál, Léányinknál”.

Nagy Janka Teodóra