Magam is hibás vagyok abban, hogy túl sok figyelmet fordítok a rossz nyugati döntésekre – elsősorban, mert ezek hatással vannak mindannyiunk életére –, ugyanakkor ennélfogva sokkal kevesebbet foglalkozunk az orosz politikai rendszerrel és annak igazi természetével.
Ezért most inkább az orosz elit belső, nagyon ronda ügyeiről írok bővebben, ugyanis fontosnak tartom azt, hogy az unió woke-izmusával szemben érzett ellenérzésünk ne forduljon át az oroszok iránt érzett szimpátiába. Az orosz rendszer ugyanis leginkább egy középkori abszolutista uralkodó által vezetett államra hasonlít leginkább, semmint egy modern európai államra. Igazából ma már egyikünk se tudna egy orosz típusú rendszerben élni. Ezúttal a moszkvai elit belső ügyeinek taglalásával szeretnék bepillantást nyújtani az oroszok végtelenül autoriter és korrupt, valamint a kisebbségeikkel szemben mélységesen diszkriminatív rendszerébe.
Az etnikai vonal az eliten belül
Nemrég látott napvilágot a hír, hogy Timur Ivanov hadügyminiszter-helyettest, Szergej Sojgu akkori tárcavezető bizalmasát súlyos korrupciós vádakkal állították bíróság elé, és Putyin elnök beiktatása után magát Sojgut is menesztették. Vajon mi lehet az oka annak, hogy Putyin elnök egyik közeli jó barátját kénytelen volt eltávolítani ugyan nem a hatalomból, de a hadügyminisztérium éléről?
Erdélyi magyarként általában érdekel a politikusok etnikai származása, ugyanis tapasztalatom, hogy a származásunk meghatározó a politikai döntéseinkben. A kisebbségi létben élők számára mindig van egy, a többségiek előtt rejtett dimenzió, ami azonban nagyon sokszor kimondottan meghatározó, vagy oly módon, hogy az egyén a kisebbségi közösség érdeke mentén politizál, vagy történetesen túlkompenzál a többség soraiban a kisebbségi volta miatt.
Érdekes módon Putyin maga is kikerülte a kérdést, amikor egy finnugor konferencián megkérdezték tőle, hogy valóban vepsz (egy oroszországi finnugor nép) származású-e. Ő erre nem adott egyenes választ, kitért a kérdés elől, vagyis nem mondta, hogy nem. Finnugor körökben azóta is gyanítják, Putyin vepsz származású lehet, s amennyiben az, akkor talán érthető az, ahogyan túlkompenzál, s ennek az eshetőségnek a tudatában máris más megközelítésbe kerül Putyin nagyorosz nacionalizmusa.
Ugyanakkor Putyin mellé hasonlóképpen asszimilálódott és nagyon túlkompenzáló emberek csapódtak, például a tuvai türk származású Sojgu, továbbá Sojgu dagesztáni lezgi helyettese, Timur Ivanov (egyáltalán, ki nevezi Timurnak a fiát Oroszországban?), de maga Valerij Geraszimov vezérkari főnök is Kazanyból származik, mely Tatárföld fővárosa. És akkor aztán ott van Alina Kabajeva, az üzbég sportolónő, aki félig-meddig hivatalosan Putyin barátnője volt az elmúlt két évtizedben, és két fiatalabbik lányának az anyja. Továbbá szintén tatár és muszlim az Orosz Nemzeti Bank igazgatónője is.
Ez önmagában is beszédes véleményem szerint Putyin származását illetően: az orosz elithez képest kissé túl nagyvonalú az oroszországi nemzeti közösségek képviselőivel szemben, hiszen ezekre a közösségekre a társadalmi mobilitás a legkevésbé sem jellemző. Épp ellenkezőleg, az oroszok kimondottan kulturális fölénnyel és rasszista módon viselkednek a lényegében orosz gyarmatoknak tekintett mindenféle kaukázusi és ázsiai, magukhoz csatolt régiók lakóival.
Sokakat megtéveszt az, hogy az Orosz Föderációban autonóm területek és köztársaságok vannak. Csakhogy ezen régiókban nagyon nagy mértékű oroszosítás folyik, és a kisebbségeknek vajmi kevés lehetőségük van az anyanyelvükön tanulni, volt példa már arra, hogy oroszországi finnugor tudós gyújtotta fel magát tiltakozásul amiatt, hogy opcionálissá tették az anyanyelvoktatást az orosz mellett. Felsőoktatás pedig lényegében sehol nincs a nemzetiségek nyelvén, ez csakis oroszul létezik Tatárföldtől Jakutiáig. Kitörési lehetőség tehát csakis egyéni asszimiláció révén lehetséges.
Bizalomvesztés a korrupciós vádak mögött
De visszatérve az orosz rendszer intézményes működésének hiányosságaira, az orosz politikai kultúrát csak akkor tudjuk helyesen értelmezni, ha figyelembe vesszük azt a nagyon erős mongol, türk és bizánci hatást, ami az orosz politikai rendszert érte. Ezért azt feltételezni, hogy valóban korrupció miatt tartóztatták le Timur Ivanovot, meglehetősen naiv elképzelés és teljesen hibás feltételezés.
Timur Ivanov úgy került bíróság elé, hogy a hihetetlen fényűzésben élő feleségének ismeretlenek feltörték az ímélcímét, és közzétették a leveleiben található összes pénzügyi adatot, ami fényt derített a miniszterhelyettes nejének elképesztően fényűző életére. Ebből egy olyan méretű és jellegű nagyzolás képe rajzolódik ki, amit hétköznapi ember el se tud képzelni. Százötvenezer euró bér egyetlen hónapra Saint-Tropez-ben egy villára, tízezer eurós jachtbérlések, százezer eurós ékszerek Párizsban, százezer eurós autók, milliárdokba kerülő kastély a Volga partján, többmilliós ház Moszkva elit negyedében – csak valami giccses üvegdíszek darabja volt hétezer euró, amit Ivanov felesége rendszeresen vásárolt. Ha valakit érdekel, hogyan él az orosz politikai elit, nézze végig az Ivanov feleségének pénzügyeiről készült dokumentumfilmet, a YouTube-on elérhető, sokkoló.
Ugyanakkor Ivanov nem az egyedüli, aki így élt, az orosz politikai elit hasonlóképpen szórja a pénzt, az orosz felső tízezer költekezési szokásai legendásak, tehát nem az ízléstelen és parvenü nagyzolás miatt került bajba, hanem egészen más okból kifolyólag. Ivanov a hadi építkezésekért volt felelős, így hozzá tartozott az oroszok által rommá lőtt Mariupol újjáépítése is. Patyomkint megszégyenítő profizmussal húztak fel néhány lakónegyedet mutogatási céllal, amit aztán kitettek a Telegramtól elkezdve mindenhová, hadd lássa a világ, hogy az oroszok mennyire rendbe hozták a szétlőtt várost. Csakhogy a lakásokat belülről soha nem mutatták, aztán a „szerencsés” lakók elmondták, lényegében semmi sincs a lakásokban, befejezetlenek, és olyan hidegek, hogy a víz is megfagy bent télen. Ugyanakkor az a cég, mely ezeket a patyomkin-lakásokat építette Mariupolban, egyidejűleg korlátlan mennyiségű pénzt bocsátott Ivanov feleségének rendelkezésére, építette a moszkvai házukat, a volgai villájukat, tehát fedezte Ivanovék elképesztően pazarló életmódját. Ivanov a lehető legszemérmetlenebb módon szivattyúzta ki a pénzt a mariupoli építkezésekből saját szédületesen pazar életmódjának fedezésére.
Mindenesetre sokatmondó, hogy miközben Timur Ivanov milliárdokat sikkasztott és lopott el a katonai építkezési cégtől, mégis mindössze egymillió rubel kenőpénz elfogadása miatt vádolták meg. Ez arra utal, hogy a rezsim nem hajlandó a korrupció méreteiről és igazi természetéről az orosz közvélemény előtt beszámolni, hanem egy sokkal kisebb kaliberű ügyben ítélik el, ugyanis nem a rendszerszintű változás vagy változtatás a cél, hanem a politikai leszámolás egy kényelmetlenné vált figurával szemben.
Ivanov, Sojgu pénztárcája
Moszkvai orosz források számoltak be egy nyugati lapnak arról, hogy Ivanov nem magányos sikkasztóként operált, hanem egy jól felépített rendszer kulcsfigurája volt. Minden fontos tisztséget betöltő embernek van egy Ivanovhoz hasonló „pénztárcája”, és ezekhez a pénztárcákhoz nem nyúl senki, mindenki békén hagyja a másik jövedelmi forrását, ami természetesen nem legálisan működik, hanem állami forrásokat csapolnak kreatív módokon. Ebből következik az is, hogy Ivanov nem csak magának csapolta meg a céget, hanem Sojgu számára is. Ivanov feleségének költekezései csak a jéghegy csúcsa, a Sojgunak juttatott járadékok messze e felett lehettek, tekintve a miniszter hatalmát. Csakhogy Sojgu nem Franciaországban költötte a pénzt, hanem valószínűleg feltűnés nélkül biztonságba helyezte.
A tény, hogy Sojgut menesztették, egyértelműen mutatja: köze volt Ivanov manővereihez, Putyinhoz fűződő bizalmas viszonya azonban megóvta őt a börtöntől. Az eset összes mozzanata politikai leszámolásra utal, a Patrusev-kör kicsinálta Kabaevát és Sojgut. A származásuk csak annyiban játszhatott szerepet a kör bukásában, hogy az oroszok között egymással kénytelenek voltak összefogni és együtt operálni, szövetséget kötni, ezért azonban kivívták az echte oroszok irigységét, akik növekvő ellenszenvvel figyelték ennek a körnek a szemérmetlen nyomulását és befolyásukat Putyinra. Így precízen megcélozták a kör „pénztárcáját”, aki érinthetetlennek hitte magát, és olyan méretű pénzügyi manővereket bonyolított le, ami kiváltotta a moszkvai belső kör aggodalmát és cselekvésre késztette őket. Putyinnak egyszerűen nem volt más választása, mint példát statuálni az elkövetőkkel, hiszen magát a háborús erőfeszítést tette hiteltelenné a tény, hogy az újonnan meghódított területek rehabilitációjából származott a lopott pénz, amit aztán Ivanova a dekadens Nyugaton költött el mind az utolsó kopejkáig. Ez a gond az újgazdag parvenükkel: nincs se lelkiismeretük, se arányérzékük, bukásuk így törvényszerű volt, és hiába kompenzáltak túl az orosz nacionalizmus tekintetében, ez a végén senkit sem érdekelt.
Az viszont beszédes az orosz rendszer természetét illetően, hogy a tegnap hatalmasai ma nincstelenek és börtönben vannak. S egyáltalán nem azért, mert valóban mélységesen korruptak voltak, hiszen a korrupció maga az orosz rendszer szerves része, eleve bele van kalkulálva, hanem mert elveszítették a politikai támogatást, és az egymással versenyző elitek egyik csoportja politikai fegyverrel kiütötte a másikat.
Benkő Erika
(A szerző politológus, a Mikó Imre Jogvédelmi Szolgálat vezetője.)
