Kétszáz éve, 1824. június 18-án született Balassagyarmaton felsőgyőri Nagy Iván, aki leginkább családkutatóként vált ismertté, de jelentőset alkotott történészként, és címerkutatóként is számontartják. 1858-ban a Magyar Tudományos Akadémia levelező, 1874-ben rendes tagjává választották, 1867-ben a Magyar Történelmi Társulat alapító választmányi tagja, az 1883-ban alakult Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaság alelnöke, 1891-ben a Nógrád Megyei Múzeum (ma Palóc Múzeum) alapítója. Legismertebb műve a Magyarország családai czimerekkel és nemzékrendi táblákkal, amely 1857 és 1868 között tizenhárom kötetben jelent meg Pesten, s melyet egyszerűen „Nagyiván”-ként emlegetnek a szakmában. Ennek bevezetőjéből közlünk részleteket mai Történelmünk rovatunkban, továbbá nekrológját a Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaság közlönyéből, a Turul 1898-i számából.
Nagy Iván (1824–1898)
Kidőlt az agg tölgy és bukására megrendült a talaj. Megdöbbenve fogadtuk a váratlan hírt Nagy Iván haláláról, és a gondolat, hogy ő már nincs többé az élők között, ónsullyal nehezedik társaságunk tagjainak lelkére.
Nagy Iván: ki nem ismeri e nevet a hazában?! Egy név, mely nem csupán személyt jelöl, de már régóta fogalommá változott, melynek köre a magyar családtörténet egész területét ölelte magába. Aki a történelmi tudományoknak ezt az ágát műveli, az első lépésnél Nagy Ivánra, az ő nagy munkájának, Magyarország családainak 13 kötetére bukkan, és kísérőül viszi azt magával egész tudományos pályájára. Míg a családi levéltárak kincsei rejtve maradtak a kutatók elől, ez képezte a kiindulási pontot minden családtörténeti monográfiában. Ennek javításához, kiegészítéséhez hordja az anyagot, mióta bőségesen merítünk az oklevelekből, három évtized genealógiai irodalma.
Pedig aki ezt a nagy munkát létrehozta, nem készült tudósnak. Az egykori nógrádmegyei levéltárnok fia, bár a történelmi adatok tárházában, az akták között töltötte ifjú éveit, atyjától örökölt tollának első zsengéit a népköltészet termékei tanulmányozásának szentelte, életpályájául pedig az ügyvédséget választotta. De akkor lépett be az életbe, mikor a nemzet harczban állott alkotmányos jogainak ellenségeivel, és a szabadságharcz eseményei, mint annyi kortársát, őt is kizökkentették élete pályájából. A dicsőséggel végigharczolt csaták után egy magyar főúri család velenczei palotájában, mint nevelő, talált menedéket; és itt, Olaszország klasszikus földjén, találta meg igazi élethivatását. Velencze gazdag levéltárában s a San Marco könyvtárának kincsei között kezdte meg történelmi tanulmányait; az a forrás, mely kiapadhatatlanul ontja hazánk történetének adatait, avatta fel őt történetíróvá. Mikor Velenczéből haza kerül, csak szükségből veszi elő ügyvédi oklevelét, hogy azzal keresse meg kenyerét; néhány évi várakozás után siet megragadni az első kedvező alkalmat, hogy a tudományos élet központjában teremtsen magának biztos állást.
Harminczkét éves volt, mikor 1855 nyarán a budapesti egyetemi könyvtár első tisztjévé nevezték ki, s az ezen állásban eltöltött tizenhat év alatt építette meg tudományos és egyéni nagyságának alapzatát. Mert igazi nagyságra valló tulajdonságok, a konczepczióban és az elhatározásban egyaránt nagyszabású ember qualitásai szükségeltettek ahhoz, hogy az elnyomatás e szomorú időszakában magyar ember arra a munkára vállalkozzék, aminőt Nagy Iván oly sikerrel végzett el, 13 monumentális kötetben gyűjtve össze Magyarország nemesi családai genealogiáját. Ebben a munkában az iskolázott történetíró és a fáradhatatlan szorgalmú búvár egyesült a büszke magyar nemessel, aki a hódítók által proskribált nemesi osztályt számba szedve és reá mutatva a szerepre, melyet az nemzete történetében betöltött, a történelem és a statisztika erejével hirdette, hogy nincs veszve az ország, melyben az ősi tradícziók ennyi igaz magyar vérét hevítik a szabadságért.
A nagy munka azonban és azt követő bámulatos tevékenysége a történeti kútfők kiadásában, majdnem életébe került, és 1879-ben megtört egészséggel kellett távoznia Pestről. Távozása nagy veszteséget jelentett a tudományos irodalomra. Annál nagyobb volt az öröm, midőn ötévi hallgatás után újból megszólalt. Feltámadása összeesik a Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság alakulásával, s az új társaság a másodelnöki székbe Nagy Imre mellé nem emelhetett volna méltóbb férfiút annál, akiben a történelmi alapon nyugvó magyar genealógiai irodalom megteremtőjét tisztelte.
E székben most egy éve erősítette meg őt negyedszer tagtársaink egyhangú bizalma és most társulatunk az első annak a gyásznak viselésében, mely a tudományt az ő ez évi október 27-ikén bekövetkezett halálával érte. (…)
(Megjelent a Turul 1898-i számában)
