Sokat járok mostanában László Károly színművészhez. A múzeumszobába, ahogy félig tréfásan nevezzük. Ketten dolgozunk a doktori dolgozatomon. Vagyis ő mesél, én jegyzetelek. A szobában mindenfelé dokumentumok, színházi szövegkönyvek, újságkivágások. És mindannyiunk Puki bácsija árad, mesél a kollégákról, hogyan kezdte a szakmát, hogyan tudta meg, teljesen véletlenül, hogy másodjára felvették a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Egyetemre.
Szívügyének tartotta mindig a gyerekek bevonását a színházba. Színházi szerepei, főszerepei mellett számos gyerekelőadást rendezett a sepsiszentgyörgyi színházban, többek között A Tűzszerszámot, a Gyufaárus kislányt, a Csizmás Kandúrt és a Mesekereket. Ezután jött be az életébe a Puki bácsi és a Mesekaláka nevű gyermektévészínház, amely 1997-től egészen 2002-ig tartott. Ezt tekinti élete fő művének.
Isten éltessen, Puki bácsi. Köszönjük, hogy annyi csodával ajándékoztad meg a sepsiszentgyörgyieket, és nem csak. Kívánunk erőt egészséget és további lobogó munkálkodást. Engedd meg, hogy a Mesekaláka nevében az alábbi írásommal köszöntselek:
Volt egyszer egy Mesekaláka
„A méhek, ifjak és vének, kaptárunkban jól elférnek” – csendül fel a stúdióteremben a sepsiszentgyörgyi Mesekaláka himnusza.
Próbán vagyunk, már este fél kilenc, készülünk a másnapi tévéfelvétel-előadásra. Váncsa Roli már három óta itt van, kivette a ruhákat Kellán Gizike nénitől, holnap majd Bolond Mihókot alakítja hitelesen.
A színpadon Nagy Anna és Szász Kriszta, az udvarhelyi lányok ruháikat próbálgatják, szövegeket tanulnak, a táncot gyakorolják. Nagy Jocó holnap király lesz, éppen csokoládépapír-koronáját próbálgatja a fején. A színpad bal felén pedig egy játékmackó pihen. Ő Dósa Attila, vagyis Totya. A színpad jobb felén a zenekar próbál, ma már a harmadik húr szakad el a gitáron, ifj. László Károly, a zeneszerző már maga se tudja, melyik számnál tart, Torma Sanyika a szintetizátorán próbál akkordokat, Főcze Lórika pedig furulyáját kíséreli megszólaltatni.
Középen egy ősz hajú, roppant energikus ember gesztikulál, akár egy karmester, és roppant szuggesztíven magyaráz. Ő László Károly színművész, az együttes vezetője, a gyerekek Puki bácsija.
– Figyeljetek ide, látom, nem nagyon értitek a lényeget. Nem csaphatjuk be a közönségünket, a gyerekeket, ezen kell dolgozni. Keményen, mint a hadseregben. Ez egy gyerektévészínház, itt minden kis gesztusra, mozdulatra, szóra, hangsúlyra figyelni kell. Ezért próbáljuk el huszadszorra is a „Gombos bácsi” jelenetet, hogy minden tökéletesen menjen, mint az óra. Mindjárt jön Kósa Feri és a helyi tévé kamerapróbára, addig meg kell lenni. Érthető?
– De hát, apa, közel hat órája itt vagyunk, éhesek vagyunk – vetette fel Pukica, fáradtan leeresztve gitárját.
Ebben a pillanatban nyílik az ajtó, egy szakállas úr toppan be közénk, nagy táskát szorongatva. Ő Matek, az együttes producere. Ő találta ki a „Mesekaláka” nevet is.
– Gyerekek, kevés az időm, holnapra két cikket kell leadnom, tehát vegyétek át a holnapi műsort, elejétől a végéig, hogy találjak címet neki.
Tiltakozás fut át a stúdión.
– Ne már, Matek, esünk át a fejünkön, a szöveget már álmunkban is fújjuk, korog a gyomrunk, éhesek vagyunk.
– Erre is van megoldás – mosolyog Matek, és a táskájából felvágottat, szalonnát és házikenyeret vesz elő.
– Na jó, tíz perc vacsoraszünet, aztán halljuk az új számot – enyhül meg Puki bácsi is.
A vacsora végeztével Pukica egy gyűrött papírlapot húz elő a zsebéből. Felveszi gitárját, majd elkezdi: „Szárnyaszegett totyogó kismadár, képzelete messze jár. Meg akarná mutatni, törött szárnnyal is el lehet indulni. Merje csúfolni valaki!”
Döbbent csend. A légy zümmögését is hallani. A „vadóc” társaság arca könnyes. Úgy tűnik, megértették a lényeget. Aztán ezzel a dallal jártuk a háromszéki öreg- és betegotthonokat. Majd a közönség elment, a fények kialudtak, szétszéledtünk, eltemettük Mateket és Krisztát. De mi még élünk és emlékezünk.
Matekovics János Zoltán