1953. július 29-én született Kézdivásárhelyen, bár szülőfalujának Kézdiszentléleket tartja, ahol 1989-ig lakott. Az általános iskolát Kézdiszentléleken, középiskolai tanulmányait Kézdivásárhelyen az elméleti líceumban végezte. Csendes, szerény, de ambíciókkal, alkotói vággyal megáldott, kitartó, igényes embernek ismerjük. Jelenleg nyugdíjas, feleségével Kézdivásárhelyen él, Imola lányuk a szülők hivatását viszi tovább, egy személyben gyógyszerész és író.

Borcsa János az irodalmat választotta hivatásául. Hitvallása szerint naponta kell tenni azért, hogy célba érjen az ember. Márai Sándor szavait parafrazálva, számára nem a cél útjának értelme, hanem maga az utazás, a vándorlás.

Már diákkorában kitűnt írói tehetségével, irodalmi körben vett részt, diáklapot szerkesztett Ébredés címmel, és versírással is próbálkozott, de leginkább „a csoda magyarázata, értelmezése” vonzotta. Kritikai és irodalomtörténeti munkáiban találta meg önmagát, s emellett városunkban több évtizede könyvkiadót működtet.

A Babeș–Bolyai Tudományegyetemen szerzett tanári oklevéllel, batyujában megannyi útravalóval, valamint tenni akarással tért haza szülőfalujába 1976-ban. A tanárkodás mellett közíróként, irodalomkritikusként, helytörténészként tevékenykedett. 1984-ben jelent meg első könyve, amelyért a Romániai Írók Szövetsége debütdíjjal jutalmazta, és tavaly jelent meg tizenharmadik kötete Az idő kihívásai címmel. Bár többször hívták Kolozsvárra egyetemi oktatónak, ő mégis itthon maradt, de irodalmi munkássága révén eljutott határon inneni és túli fórumokra, konferenciákra, és szerepet vállalt az egyetemi oktatásban is. Erős akaratával és hitével a Perkő alatti faluban folyó „értől” elért a „szent, nagy Óceánba”, a szakma „nagy kerek egészébe”.

A kilencvenes évek közepén felismerte a szükségességét annak, hogy feleségével létrehozza az Ambrózia céget, melynek égisze alatt két fontos tevékenységet végeznek: Borcsa János a kiadói munkát irányítja, míg felesége, Irénke a gyógyszerforgalmazói tevékenységet vezeti az azonos nevű gyógyszertárban.

Az ambrózia értelme szerint az istenek illatos eledele, mely minden romlást megakadályoz. Borcsa János munkássága ugyanígy reményt ad a jó és a szép megőrzésére, ápolására, s a kezdeményező és vállalkozó kedvet tiszta szándék és bölcs döntések vezérlik. Az Ambrózia a szellemi építkezést szolgálja, hiszen véleménye szerint a jó könyvek erősebbé tehetnek bennünket emberségünkben és magyarságunkban. A könyvek sokrétűek, falumonográfiáktól politikai elemzésekig, kultúrtörténeti albumokig terjednek, mindazonáltal közös bennük, hogy a helyi szellemi-kulturális értéktárat gyarapítják.

Kritikusként az erdélyi irodalom „kortárs klasszikusait” kutatja és követi nyomon, mint például Magyari Lajos, Király László, Kenéz Ferenc, Bogdán László, Ferenczes István, Markó Béla, Fekete Vince, Lövétei Lázár László, Tompa Andrea munkásságát, de figyelmet fordít a fiatal tehetségekre is, illetve nem egy kézdivásárhelyi származású vagy a városban alkotó művész munkásságára. Ugyanakkor ő gondozza, tanulmányokban feldolgozta és adta ki Boér Géza (1952–1989) kézdivásárhelyi költő és tanár irodalmi hagyatékát.

Borcsa János szakmai elismerései között A Hét nívódíja, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének Apáczai-díja, a Székelyföld folyóirat díja, valamint a Magyar Arany Érdemkereszt is szerepel.

1990 óta vesz részt hangsúlyosabban Kézdivásárhely közművelődési és kulturális életében. 2014 és 2022 között a Székely Hírmondó publicistájaként alkotott maradandót, számos könyvbemutató, író-olvasó találkozó és képzőművészeti kiállítás szervezőjeként és résztvevőjeként tartjuk számon. Munkássága jelentős mértékben hozzájárult a helyi kulturális intézmények, mint a városi könyvtár, a Vigadó Művelődési Ház és a céhtörténeti múzeum tevékenységének kiteljesedéséhez.

Borcsa János lámpásként mutatja a követendő utat, nemcsak az idősebb nemzedéknek, hanem a fiatalok számára is.

Szöllősi Tamás