László Zsuzsa
Nehezen tudnék most bármi másról írni, úgyhogy meg sem próbálom. De nehezen írok arról is, amiről már többszöri nekifutással sem sikerül két épkézláb mondatot kinyögni. Mert nem könnyű megszólalni a veszteség kapcsán, amely bennünket ért. Vannak emberek egy város közösségében, akikről úgy képzeljük, hogy örökre velünk lesznek. Mert nélkülük valahogy elképzelhetetlenek a város mindennapjai.
Nemrég írtam a tanárok sokféleségéről, és felemlegettem az én (és nem csak) diákéveim meghatározó személyiségeit. Dancs Árpád, mindannyiunk Tátája az elsők közt szerepelt. Mint generációk zenei ízlését, kultúráját meghatározó remek, ízig-vérig elhivatott pedagógus. Neki az iskola kapuján kilépve sem szűnt meg a dolga a fiatalokkal, sőt. Nem sajnált időt és energiát áldozni a mindenkori penzumon túli foglalkozásokra. Rajongtunk érte, mint – gondolom – előttünk és utánunk is oly sokan. A legsötétebb időkben is derűssé, tartalmassá tudta tenni a diákéveinket. Valamit nagyon tudott, amit csak a legnagyobbak, legelhivatottabbak tudnak.
És hogy mi minden egyebet kapott tőle a város, az erdélyi kultúra azt hosszasan lehetne sorolni. Tudtuk, hogy egy ideje sajnos betegséggel küzd. De azt is olyan elszánt élni akarással, folyamatos munkával, mindenre való kíváncsisággal, odafigyeléssel tette, hogy nem is hittük, egyszer csak véget ér.
Három nappal a halála előtt telefonon hívott. Valami hétköznapi dolog kapcsán kérdezett, de aztán egyebekről is váltottunk néhány szót. Amikor hazaköltöztem, néhányszor érdeklődött, hogy miként boldogulok, egy alkalommal, egy nehezebb helyzetben segíteni is próbált. Pedig már igazán rég kikerültem a kezei közül, de az volt az érzésem, mégis odafigyel.
Az utolsó beszélgetésünkkor is rákérdezett valamire, amiről tudta, hogy nekem fontos. Aznap én véletlenül visszacsengettem, majd pár óra múlva ő tette ugyanazt. Elkacagtuk, hogy kerülgetjük egymást. Amikor elköszöntem, egészséget kívántam neki, mert tudtam, most ez a legfontosabb. Nem gondoltam, hogy ez az utolsó alkalom, amikor beszélek vele.
Egyáltalán nem könnyű múlt időben gondolni rá. Igazából még felfoghatatlan, akkor is, ha tudjuk, hogy az élet véges, akkor is, ha tudtuk, hogy nincs jól. Mert azok közé tartozott, tartozik, akik nélkül nehezen elképzelhető egy város élete.
Drága Tátá, drága tanár úr, köszönök mindent. És nem csak én, nem csak itt. A világ sok pontján gyászolnak most. És ha valami változik azzal kapcsolatban, amire rákérdezett, majd szólok.
Fotó: Albert Levente
