Szeretem a múltat idézni, egyre gyakrabban emlegetem az unokáimnak azokat az időket, amelyekre néha szeretettel, máskor pedig borzadva, szánakozva emlékezem.
Repült a lovas szán
Ma már a tél csak régi szép emlékként él a tudatunkban, hiszen legutóbb nagyjából tíz éve volt nagy havazás itt, a mi vidékünkön, s nem úgy néz ki, hogy jönnek még olyan telek, mint hajdanán. A mi gyermekeink – akárcsak mi magunk – átélték a tél szépségeit és nehézségeit: fagyokat, nagy porozókat, hófúvásokat, de szikrázó, ragyogó fehér évszakokat is. Ők még szánkóztak, gomolyáztak, hóembert görgettek, mentek a Feketeügyre glicsuzni (korcsolyázni), esténként pedig felöltöztek maszkának, s elindultak a szomszédsághoz egy kis szórakozásra.
Kedvelt helyük volt a varroda (amely a Pünkösti-kúria épületében működött), mert ott az asszonyok sok aprópénzt adtak a kis „maszkuráknak”, amelyet elosztottak egymás között. Néhanapján került egy-egy gazda, aki a lovát befogta a szánba, megrakta gyermekkel, s irány az erdő! A Mogyorós felé vezető úton, fel a Kupánig hordozta őket. Egy ilyen szánkózás, amelyre néhai Györbíró Sándor bácsi vitt el legelőször minket az Alszegből, életre szóló emlék maradt számomra is. Azután is voltunk még, sepsiszentgyörgyi barátainkkal, Ambrus Zolival és Irénkével: Bartók Gyula vitt el Lisznyóig egy nagyon dacos lóval, amely nem is ment, hanem szinte repült, mert akkor télen nem járt ki az istállóból, s be akarta pótolni a meg nem tett utakat. De szánkóztatta a gyermekeket Kósa Károly bácsi, Tarcsi Ignác bácsi és Ferenc József is, hogy csak néhányat említsek az alszegi uzoniak közül.
Hóvirág a Szerető tetőn
Amikor megjelentek a Dacia személygépkocsik, sokan az autó után kötötték a gyermekek szánkóját, de ezt a veszélyes játékot mi nem űztük, hagytuk, hogy a gyermekek szánkózzanak egymással a saját kedvük szerint.
A 80-as években az iskolákban nagyon gyenge volt a fűtés: ócska, nyirkos fa és kőszén volt a tüzelő. A gyermekek nagykabátosan ültek az osztálytermekben, mi pedig szintén felöltözve vészeltük át a teleket, alig várva, hogy eljöjjön a várva várt tavasz, amikor is indultunk hóvirágot szedni a Szerető-tetőre Lisznyópatak felett. Ez hagyomány volt sokáig az uzoni iskolában, de erőpróba is, mert egy végtelenül meredek, sziklás oldalt kellett megmászni, amíg felértünk. Ott viszont a természet kárpótolt a fáradozásainkért.
Édesanyám sokszor elmesélte, hogy 1953-ban olyan nagy tél volt, hogy a Vasút utcát a sepsiszentgyörgyi tűzoltóság ásta ki a hóból. A Nemere meghordta hóval a padlásokat, mindent ellepett, mert ha ez a szél három nap alatt nem állt el, akkor kereken egy hétig szokott dolgozni. Érdekes, egy év sem telik el úgy, hogy ez a rossz nevű szél ne jelentkezzen a mi vidékünkön. A nagy havazás után egy hirtelen felmelegedés miatt lejött a Labor vize, elárasztva az utakat, pincéket, sáncokat... Rég volt, de igaz volt.
Árvizek a hetvenes években
Az én gyermekkoromban, sőt, azután is a tavasz március végén kezdett csak jövögetni, áprilisban rendszeresen fújt a szél, sokszor még a május is hűvös, esős volt. Ennek a gazdálkodó emberek nagyon örvendtek, mert a májusi eső minden cseppje aranyat ér. Aztán jöttek olyan májusok is, amelyek már tragédiákat idéztek elő. Az 1970-es nagy árvízre gondolok, amikor országos méreteket öltött az áradás, minden folyó pusztított, hatalmas volt a kár. Mi akkor érettségiztünk, de sajnos a tanárainkhoz nem mehettünk el éjjeli szerenádot, búcsúéneket zengeni, mert országos gyász volt, és betiltottak minden szórakozást. Az érettségi bankett is egy kisebb közös vacsora volt, csak éjfélig engedélyezve. A férjem még most is el-elmeséli, hogy Marosvásárhelyen az Aleea Carpați negyedben csónakokkal mentették az embereket, mert a víz a második emeletig ért, az ott lakók pedig mentek be a városba, s ott kértek szállást, ahová a Maros nem tudott behatolni.
Itt, Uzonban sem folyt le simán az áradás, mert a kollektív gazdaság állatállománya éppen egy olyan helyen rekedt el, amelyet a megáradt folyó körbezárt. Néhai Antal Béla uzoni lakos leleményessége és bátorsága kellett ahhoz, hogy az állatokat kimentse az ideiglenes szigetről. Ismervén jól a Kupánt, Béla felment a töltésen Szentiván felé, majd átlábalt a vízen. A szigeten egy olyan tehenet választott ki, amelynek a nyakában kolomp volt. Annak a hangjával valahogy átvezette a megrémült csordát a töltésre, s onnan jöttek be a faluba. A nép kivonult a kicsi kocsma elejébe, s valósággal hősként tekintettek rá, mert kb. 250–300 szarvasmarháról volt szó, és sem a katonaság, sem a tűzoltóság nem merte vállalni ezt a veszélyes mentést. Nagy Ferdinánd akkori megyei első titkár gratulált, Béla kapott egy növendék borjút, de még azt is elérte, hogy útlevelet kért Magyarországra, és házhoz hozták neki az illetékesek. Erről annak idején beszámolt a Megyei Tükör, valamint az Előre újság is a Legény a talpán című cikkben.
Az 1970-es árvíz után végig védősáncot emeltek a folyónk mentén, sőt, még új meder is készült számára. 1974 nyarán megint jött az árvíz, Lisznyó és Uzon között a falu földjét és a többi területet teljesen átvette, hatalma alá borította. Akkor történt, hogy a kollektív gazdaság néhány emberét kiküldték, hogy a Babos árkához (a Lókert környékén) készítsenek egy pallót, amelyen Szakács Mihály tudjon járni a borjakhoz, amelyeket a víz miatt nem lehetett behajtani. Sipos László uzoni lakos (jelenleg 76 éves nyugdíjas) meghatódva mesélte el az akkori tragédiát: „Hárman mentünk a sarétával (kétkerekű kocsi), az egyik volt Kádár Béla, a másik Csorba Amália született Bolgyán, a harmadik meg én. Felfelé menet az úton a sarétát én hajtottam, de visszafelé a töltésen jöttünk, akkor már Kádár Béla volt a kocsis. Sajnos egy marton a saréta felborult, a szekérrel a ló és két útitársam belezuhant az örvénylő folyóba. A ló elpusztult, Ámika szegény szívinfarktust kapott, őt nem vitte el a víz, de meghalt, Kádár Béla belefulladt, és csak tíz nap múlva találták meg a gátnál, pedig addig sokan keresték, még búvárok is Márkos László büféjénél. Nekem azzal volt szerencsém, hogy a jobb lábamat nem tudtam betenni a sarétába, s így rögtön kiugrottam, de végig kellett szenvednem szemtanúként ezt a szörnyűséget. Azóta is megrendült egészséggel, szívbajjal küzdök, mert nem tudtam segíteni. Kádár Béla két fiút, Amália három kislányt hagyott árván.”
Harcsát is fogtak a Feketeügyben
Ilyen szörnyű volt az árvíz néhány évtizeddel ezelőtt. Napjainkra szerény patakká apadt a valamikori veszélyes folyó, nem is tudom, van-e még mély víz a mi vidékünkön. A folyó áldás és átok is volt egyszerre: áldás, mert vizet adott a népnek, halat a szegényeknek, munkát a cigányoknak, hiszen a Furusok a mi gyermekkorunkban ott vetették a cigánytéglát a parton, majd máglyába rakták és kiégették. Jól kerestek vele, soha nem loptak, ezért is tudtak beilleszkedni a faluközösségbe. Igaz, hogy Uzonban a cigányokat csak a Hídon túl falurész fogadta be, csak azok költözhettek bennebb, akik zenéltek; lehet, hogy ők rangosabbak voltak társaiknál. Valamikor ők halásztak, s vitték a gazdagabb házakhoz, amit fogtak: csukát, pontyot, balint, még harcsát is, de azt már ritkábban.
A székelyek régebb nem halásztak, csak úri foglalkozásnak vagy szegény ember élelemszerzési lehetőségének tartották. Tamási Áron, híres székely írónk egy novellájában tréfásan jegyzi meg: „olyan éhesek voltak a székelyek, hogy még a halat is megették kínjukban”.
Amikor még Uzonban működött a Szebeni-féle vízimalom, a gátnál állítólag 10–12 méteres mélységű volt a víz. Oda soha senki nem merészkedett be, az emberek féltek. Volt viszont a falunkban egy Pál Samu nevű lakos, aki rendkívüli halász volt, sokak szerint 2 percig is víz alatt tudott maradni, s kézzel szedett ki a padmalyból óriási harcsákat. Egyszer egy harcsa úgy fülön csapta, hogy megsüketült. Azt a helyet, ahol ő a családjával lakott, ma is Pál Samu bütüjének hívják az uzoniak. Valamikor még egy népdalt is hallottam róla, amely így hangzik. „Áll a malom, áll a vitorlája, / Pál Samuné mit főz vacsorára? / Halpaprikást, de kinek mi köze hozzája, / Estére várom a Samut vacsorára.”
1977-ben a Feketeügyet eltérítették a faluból egy más, számára szokatlan mederbe. Sajnos nem volt valami sikeres elképzelés, mert a megmaradt holtág egy bűzlő mocsár volt sokáig. Most azon a részen egy szépen rendezett, szabadidős programokra kitűnően kialakított park található, mintegy feledtetve a múlt keserveit s a jövő lehetőségeivel biztatva az uzoniakat egy kis feltöltődésre, kikapcsolódásra.
Ambrusné Imreh Anna, Uzon
