Múlt héten zajlott a sepsiszentgyörgyi Guzsalyas Alapítvány Nyári kaláka kézműves gyermektábora, jövő héten kerül sor a 16 év fölöttieknek meghirdetett Nyári kaláka ifjúsági és felnőtt alkotó- és szaktáborra a Benedek-mezőn. A szervezet elnöke Benkő Éva hagyományőrző gyerekpedagógus, akinek keze alól több ezren kerültek ki, számos gyermekbe beoltotta a kézművesség, népi játékok és mesterségek szeretetét, s akit közönségszavazás alapján „hétköznapi hősként” a Best of Sepsi művészeti kategóriájának díjával tüntettek ki. Vele beszélgettünk néptáncról, kézművességről, Guzsalyasról.
– Miként élted meg, hogy megnyerted a Best of Sepsi díj közönségszavazását?
– Nagyon nehéz volt számomra az a nap. Reggel meghalt édesanyám, és akkor megéltem a legnagyobb mélységet, fájdalmat. Nem is tudtam, hogy el fogok-e tudni menni az ünnepségre, de aztán valahogy megnyugodtam, hogy a lelkemben vele együtt elmegyek... Amikor hallottam a rendezvényről, gondoltam, milyen jó ötlet, hogy a fiatalokat egy kicsit buzdítsuk, tegyenek a városért, de nem gondoltam, hogy én is ott leszek. Már az is nyeremény volt, hogy egyáltalán az első öt jelölt közé kerültem. Csak amikor felhívtak, menjek, hogy lefényképezzenek, tudtam meg, hogy jelöltek. Barátaim kértek, ha megnyerném, mondanék valami beszédet, legalább egy mesét, de én abban a lelkiállapotban nem tudtam megszólalni.
– Mit gondolsz, miért te kaptad a legtöbb szavazatot?
– Hát, én több ezer gyereket ismerek a városban, név szerint, gondolom, általuk. Mintegy négy-ötszázzal foglalkozunk hetente, rajtuk kívül akik szabadidős tevékenységben részt vesznek, gyermektáncházba jönnek, osztályokkal Iskola másként foglalkozásokra érkeznek, meg akikkel különböző rendezvényeken, farsangkor, regöléskor találkozunk. Így lettem a gyermekek jó barátja, és tényleg nagyon kedvelem őket.
– Hol szeretted meg a kézműves-foglalkozást és a táncot?
– A táncot, azt hiszem, amióta az eszemet tudom. Már hatévesen tagja voltam a baróti tánccsoportnak, és érettségi után – már itt dolgoztam Sepsiszentgyörgyön – még visszajártam, mert oda tartoztam. Amikor Szentgyörgyön éltem, Könczei Árpád vezetésével indult az amatőr Stúdió Táncegyüttes, a mostani Háromszék elődje. Nagyon sokan onnan indultak és lettek hivatásos táncosok. Egy évet tanultam különböző tájegységek táncait és rengeteg népdalt. Aztán férjhez mentem Budapestre. Ott a főiskolán, amikor alkalmassági vizsgát kellett tenni, népdalt énekeltem. Óvodapedagógusként végeztem, ott is dolgoztam két évet, aztán 1994 decemberében úgymond visszaköltöztünk Sepsiszentgyörgyre.
Benkő Éva átveszi a Best of Sepsi-díjat. Fotó: Sepsiszentgyörgy Önkormányzata
– És ’95-ben magánóvodát alapítottál az Olt utcában, elindítottad a Guzsalyas Játszóházat…
– Én csak azt szerettem volna, hogy valami olyat teremtsünk, ami nincs a városban. Akkor semmilyen téren nem volt ennyi alternatíva, mint most. Úgy gondoltam, a kézimunka terén egy kicsit lépjünk túl a papírragasztáson, -hajtogatáson, ami nagyon fontos, de nem elég, mert rengeteg természetes anyag van, amelyekkel korán meg lehet ismertetni a gyerekeket. Ott volt a Spiel német óvoda. Megvásároltuk az azt működtető kft.-t, aztán láttuk, hogy az a jogi forma nem a legjobb. Közben jó zenész társakat találtam: Kolozsi Attila, Kokec (Kovács-Vajda István – szerk. megj.), Ségercz Feri, Melkuhn Robi, meg Kádár Rezső dobolt. Tehát már volt gyermektáncház a kicsi kultúrházban, én meg jöttem javaslatokkal, hogyan lehetne több játékot bevinni. Aztán kerültek tanító nénik, például Pál Emese, akik besegítettek, hogy táncokat és játékokat tanítsunk a gyerekeknek. Nagyon sok játékot ismertem, és egyszer Kokec felkért, hogy vágjak bele. Emlékszem, a kisebbik lányommal az oldalamon végig ugráltam. Az elején furcsa volt, de annyira megszerettem, hogy most is azt teszem. Már unokáim vannak, s kérdik a lányaim, hogy hát anya, meddig fogsz te ott ugrabugrálni. Mondtam, amíg bírom.
– Egy idő után bejegyeztétek a Guzsalyas Alapítványt, amelynek elnöke vagy…
– Igen, ’98-ban Kolosi Attilával és Tóth-Birtan Tinkával. Aztán Attila megnősült, ide hozta az ügyes feleségét, Ildit is, később Attila elment, Ildi maradt. Attila helyére Máté-Szentkirályi Imola jött. Most már Tinka lánya, Mariann is közöttünk van. 2002-ben, Szent György-napkor nyílt meg a Míves Ház, akkor áthoztuk ide a gyermektáncházat is. Minden héten kedden fél öttől van, tehát az óvodából, bölcsődéből a gyerekeket ide tudják hozni.
– Hányféle foglalkozást műveltek itt?
– A gyermektáncház után van agyagozás és mesejáték, összetett kézműves-foglalkozás. A felnőtteknél van hetente nemezkészítés, Kolozsi Ildi vezeti, van kosárfonó tanfolyam Tóth-Birtan Tinkával. Máté-Szentkirályi Imola irányításával fazekastanfolyam működik hetente felnőtteknek, továbbá két külön csoportnak fazekastanfolyam havonta. Havi rendszerességgel tűzzománctanfolyam szintén Tinkával és bőrműves hétvége a Csíkdánfalváról járó Szász Judittal. Pár éve bevezettünk, hogy – a gyermekek és a felnőttek között – az ifjúságnak is teret biztosítunk, úgyhogy van inasképzőnk nemezkészítésben, fazekalásban, tűzzománckészítésben, és idéntől Mariann ötvösséget tanít a fiataloknak. Pedagógusoknak módszertani köröket tartunk arról, hogy milyen kézműves oktatást lehet ünnepek köré vinni. Ezt Erdélyben több helyszínen, például Székelyudvarhelyen, Marosvásárhelyen tartottuk, hozzá népi játékot is csatoltunk, tehát egy jó csomagot kínálunk. A szórványmagyarsághoz is eljutunk. Hangsúlyozom, hogy mi is folyamatosan képezzük magunkat különböző szaktanfolyamokon, szaktáborokban Magyarországon, szakmai kirándulásokon vettünk részt Ázsia több országában is. Visszatérve a tevékenységeinkhez, vannak a Nyári kaláka táboraink a Benedek-mezőn. A gyermektáborok napközisek, reggel elvisszük, délután, estefelé fáradtan, de csillogó szemmel hazahozzuk a gyerekeket. Az a program kimondottan nekik szól, abban van kézművesség, játék, népmese, népdal – egy-egy kicsi mindenből. A felnőtt táborunkban azokból a tevékenységekből vagy mesterségekből, amelyeket egész évben tanítunk, intenzív foglalkozást tartunk egy héten át, reggeltől estig. Annak örülök, hogy egyre több fiatalt is érdekel ez a hivatás.
Benkő Éva mesél. Fotó: Albert Levente
– És a táborlakó felnőttek gyerekeivel te foglalkozol…
– Igen, hát ők vannak a legszerencsésebb helyzetben, mert ők mindenből kapnak ízelítőt. Agyagozunk, tűzzománcozunk, nemezelünk, vesszőt fonunk, mindent kipróbálhatnak, kedvet csinálunk nekik, hogy ők már ebben nőjenek fel. És mesélek. A népmese mint szellemi örökségünk és annak természetes módon való átadása, a mesemondás is fontos az éves tevékenységeink között. Gyermekeknek azóta mesélek, amióta tanítok, de pár éve felkérésre Erdély különböző fesztiváljain is megnevettetem a felnőtt hallgatóságot is moldvai, domokosi, kibédi és jó néhány falu meséivel.
– És vannak várost megmozgató nagy rendezvények, amelyeknek te vagy az animátora, regölés, farsangolás…
– A gyermekeket úgy készítem fel ezekre a regölésre, hogy régen, amikor még nem voltak üzletek, a szeretetünket nem ajándékkal fejeztük ki, hanem például névnapkor népdalcsokorral. Megtanuljuk a fennmaradt hagyományos kénosi regös éneket, hozzá még köszöntőket, verseket, rigmusokat, és felkerekedünk, meglátogatjuk a városházát, jelképesen a várost, utána felköszöntjük a György családot, mellyel nagyon jó barátságban is vagyunk. A gyerekek megtapasztalják, hogy milyen jó dolog az énekünkkel örömet szerezni másoknak. Ahogy lejár a karácsonyi ünnepkör, kezdetét veszi a farsang. Összegyűjtöttük a népszokásokat több tájegységről, és már huszonkilenc éve felvonulunk a központba. Nagyon örülök, hogy pár éve be tudtam vonni a város összes tánccsoportját. Összefogunk és együtt mulatunk. Aztán jön a tavasz legszebb ünnepe, a húsvétra való készülés, a tojásírás. Ez is már huszonkilenc éve zajlik. Először egy gyimesi asszonyt hívtunk, utána mi magunk vezettük, a kesicét mi készítjük. Örvendek, hogy sikerült divatot teremteni belőle. Évről évre egyre többen járnak, most már – Kolozsi Ildi ötlete nyomán – megrendezzük a tojásírás éjszakáját nagypénteken. Ötszáznál többen voltak idén. Ezekre az alkalmakra meghívjuk a Folker Együttest, melynek alapembere Melkuhn Robi, aki barátaival moldvai, felcsíki dalokat zenél. Amikor éjszaka már belefárad az ember, a zene nagyon feldobja. Jó közösségi élet alakult ki.
– Mire vagy a legbüszkébb?
– Hát, van két leányom és négy unokám. Megértem azt, hogy az életet továbbadtam. Szakmailag is továbbadtam, úgyhogy én csak teszem a dolgom mosolyogva, vagy néha fáradtan, mert már telik az idő fölöttem is, de elégedett vagyok, és büszke mindenre. Semmit sem csinálhatunk öncélúan, mindent át kell adni. Mi is kaptuk, s átadjuk, de a legnagyobb öröm az, hogy van, kinek, hiszen a karon ülő kisgyermekektől az ifjakon át a nyugdíjas korúakig szívesen részt vesznek programjainkon.
