Így váltak a lovak is fölöslegessé, mostanára igavonó és málhahordó szerepük majdnem-majdnem háttérbe szorult, ha nem lennénk lovas nemzet, talán még mutatóba se maradt volna belőlük. De az vagyunk, megtaláltuk hát a szerepét életünkben a lónak is, úgy gondolván, helyükre tettük a dolgokat. Ezért furcsa hát a három paci megjelenése a város felső részében, egy közönséges nyári napon, amely lehetne szerda vagy péntek is, napszakra nézve délelőtt vagy délután is.

A két felnőtt állatot és a köztük caplató csikót autóból láttam meg először, nyugodtan ballagtak az út közepén, láthatólag a forgalom cseppet sem zavarta őket. Fejüket kissé lelógatták, talán a bekövetkező hőség előrevetített érzése okán, talán a környezetük semmibevevése miatt. Ilyen látványt újságíró nem hagyhat ki, de annyival sem elégedhet meg, hogy kattint néhányat a fényképezőgéppel – követnie kell az eseményeket. Vagyis a lovakat. Amelyek a legelső utcába betérve, mint civilizált járókelők, a járdán folytatták útjukat, ha az autó leparkolása közben szem elől tévesztettem volna őket, akkor is könnyen nyomon követhettem volna vonulásukat, hiszen gombócokkal jelölték meg útvonalukat. No, nem a visszaút megtalálásának reményében, mint Jancsi és Juliska a mesében, hanem csak úgy, egyszerű biológiai szükségletből. És azzal be is fordultak a tömbházak közti zöldre, kényelemből vagy csak ösztöneiktől vezérelve az árnyékos helyre sétáltak, fejüket még mélyebbre lógatva ímmel-ámmal haraptak néhányat az alig sarjadzó fűből, majd még arrébb vonultak. Éhesek nem nagyon lehettek, a csikó pár lépés után leheveredett, az egyik kanca a közelében, a másik kissé arrébb bóklászva legelgetni kezdett. Beállt az a nyugalmi állapot, amikor az ember azon kezdhet gondolkodni, mitévő is legyen.

Alig maradt időm a töprengésre, máris villogó fényekkel a helyi rendőrség autója fordult be a sarkon. Két egyenruhás és egy civil szállt ki belőle, a középkorú férfi mutatta az irányt a két fiatalabb rendőrnek, mint szavaiból kiderült, ő értesítette a közeget a kóbor lovak feltűnéséről, szemmel követve vonulásukat, hogy mire az első észlelés helyére érnek a rend őrei (percek kérdése volt csupán), útba igazíthassa őket. Csatlakoztam hozzájuk, érdekelt az eljárási folyamat is, de még jobban az, hogy mi késztette az úriembert arra, ne csupán lefotózza és valamelyik közösségi oldalra kiposztolja az elkóborolt lovakról készült fényképet, hanem cselekedjék is. A férfinak azonban sürgős lévén dolga, adatai bediktálása után rögvest távozott, így hát nem tudhattam meg, mi mozgat belülről egy önérzetes polgárt, be kellett érnem a további lehetőségek számbavételével.

Amit a rend őrei készségesen soroltak: nem ritka eset, hogy az Őrkő alatti telepről lovak mennek be a városba, aznap reggel is visszatereltek néhányat a rétre, most azonban túl mélyen behatoltak a tömbházak közé ahhoz, hogy veszélytelenül megtehessék ugyanazt. Hiszen nem tudni, a megriasztott állatok hogyan viselkednek az utcán, azt sem, hogy a jelenlétükkel a forgalomban szembesülő autóvezetők miként reagálnak, bármiféle baleset elkerülése végett hát egészségesebb a lovak gazdáját odahívni, vagy legalábbis valakit, aki ismeri az állatokat. Ez megtörtént már, mondják kérdezés nélkül is, a központból már szóltak valamiféle felelős személynek, annak érkezését várják. És, szintén kérdés nélkül, azt is elmondják, hogy régebb, amikor létezett a „lókórház”, oda hajtották be az elkóborolt háziállatokat, kiváltásukért jó pénzt kellett fizetniük a felelőtlen gazdáknak, hát következő alkalommal kétszer is meggondolták, hová csapják ki legelni a lovakat. Úgy tűnik, az újságírónak nem is kell kérdést feltennie, mert tovább fűzik a szót, lesz újra befogóhely, Szépmezőn, idő kérdése csupán, hogy kialakítsák a megfelelő körülményeket. És akkor majd megoldódik a kóbor lovak kérdése. Addig legfennebb bírságot szabhatnak ki az állatok tulajdonosának, ennyi a legtöbb, amit törvényes keretek közt megtehetnek.

A felelős személyre való várakozás hosszúra nyúlott, rám is vártak másutt, hát ott hagytam a két egyenruhást. Dolgom végeztével visszamentem a helyszínre, akkor már se ők, se a lovak nem voltak ott. A déli forgatagban a rendőröket riasztó férfit próbáltam kiszúrni, továbbra is arra lévén kíváncsi, mi az a többlet benne, ami az egyszerű városlakót megkülönbözteti a felelős polgártól. Tűt szénakazalban azonban könnyebb megtalálni, mint őt a zsongó városban, pár perc után fel is hagytam keresésével, jó érzéssel töltött el viszont, hogy vannak még ilyen emberek.

A szerző felvétele