Én minden évben, amikor berobbant a nyár, Brassóban kötöttem ki. Gyermekkorom legszebb hónapjai. Bocsánatot kérek itt a szüleimtől, és persze a szentgyörgyi nagymamámtól. Ő szudétanémet volt, az apai nagymamám örmény. Családon kívül úgy is emlegették őket, hogy az örmény és német nagymama. Nekünk ők voltak a szentgyörgyi és a brassói. Mindkettő különleges, remek humorú, háborút és sok mindent megélt, mégis életre szólóan derűs, életvidám, nagyszerű asszony volt. Egyformán szerettem őket, és hogy a nagyapáim is (a szentgyörgyit igen korán elveszítettük) fontos szerepet játszottak az életemben, egy percig sem kérdés. De a vakációk mégis, valami különleges pajkossággal, néha – nem túl nagy bűnökben való – cinkossággal kapcsoltak a brassói nagymamámhoz.

És milyen az, amikor a kályhán kavargatja az ebédet, közben végig énekeli a teljes Honthy Hanna-repertoárt, de minden egyebet is? Vagy amikor a piacra járó, kerekes, piros táskájában visszük haza a ropogós dinnyéket, azok kiborulnak, széthasadnak, és mi nem bírunk magunkhoz térni a kacagásból. Amikor a körtefa alatt összetákolt sátorban várom, hogy térjen már magához a mindennapi sziesztájából, mert akkor indulunk! Végig a Kapu utcán, ahol minden sarkon van egy megfigyelhető, már ismerősnek számító érdekes emberünk. Akit próbálunk alaposan megfejteni, de valahogy aznap sem sikerül. Majd a térre érve megkapom a világ legjobb cukrászdájában a világ legfinomabb csokis fagyiját, igazi csokidarabokkal. Azóta sem ettem olyat!

Onnan továbbsétálunk a Bolgárszegben lakó barátnőinkhez. Mikor melyikhez, mindegy, én szeretek velük lenni. Csöpi és Mariska néni egyformán nagy figurák, kedvesek, viccesek. És mindig van náluk finom sütemény, nagymamának likőr is. Aztán este, hazafelé buszra ülünk. És a mi udvarunkon kávéznak a szomszédok, gyakran érkeznek alvó vendégek, rokonok. Alig várom, hogy előkerüljön a tábori ágy, mert olyankor én azon alszom. Majd eljön az idő, amikor az utcára is reggeltől estig kimehetek. Amikor már ritkábbak a közös séták, mert barátaim vannak. (A román nyelvvel való kezdeti boldogulásom, majd ügyesedésem ezeknek az évekig tartó barátságoknak köszönhető.) Amikor a barátaim bejönnek hozzánk, mindig előkerül a nagymama mézespogácsája, dióval a tetején. Nem féltékeny a barátaimra, amiért a Kapu utcai sétákon már osztoznia kell velük. Mert azért megvannak nekünk mégis a pajkosságaink. Később is, amikor már egyetemistaként járok vissza, majd a családommal.

Van, amit már senki nem vehet el tőlünk, akkor sem, ha régóta csak emlék. Amikor Brassóban járok, még most sem hiszem, hogy a Cenk alatti utcában nincs, ahová hazamenni.

Fotó: Facebook / Primăria Municipiului Brașov