Csaknem két évtizede él közöttünk, többen a bikfalvi kúriák „lelkiismeretének” tekintik. Várallyay Réka budapesti származású művészettörténész nem csak szakmai élete értelmét és élete párját találta meg Háromszéken, hanem a miklósvári Kálnoky-kastély loggiáját és egy vadrózsával benőtt házat is, ahol jó gyermekeket nevelni.
– Ki kit talált meg: ön Bikfalvát vagy Bikfalva önt?
– Kezdjük talán azzal, hogyan találtunk egymásra a művészettörténettel. Hétgyermekes családból származom, eredetileg orvosnak készültem, hogy segíthessek az embereken, no meg az apukám is orvos. Miközben a Kodály Zoltán Magyar Kórusiskolába jártam, amelyet 1989-ben alapítottak az angliai katedrálisi kórusiskolák mintájára. Profi zenei képzést kaptunk, de volt például embertan-, antropológiaóránk is, meg egy csomó nagyon izgalmas választható tantárgy. És egy fantasztikus tanárunk, aki biológia fakultációt tartott nekünk, ő hozott először Erdélybe még a 90-es években, megmásztuk vele a Királykőt, 14–16 éves gyerekek, éjjel egykor érkeztünk Zernestre, egytől háromig nagy hátizsákokkal végigmentünk a falun, aludtunk egyet a mező szélén, reggel meg felmentünk a szurdokon. Mondhatni, akkor fedeztem fel először Erdélyt, bár korábban, nem sokkal a rendszerváltás után már jártunk a kórussal Marosvásárhelyen valamilyen fesztivál keretében. Én akkor kislányként rácsodálkoztam két fantasztikus szecessziós épületre, a Kultúrpalotára és az egykori Városházára, ahová egyedül besétáltam, annyira szépnek találtam a Róth Miksa tervezte üvegablakokat. Ki gondolta volna, hogy 15 évvel később monográfiát írok majd a tervezőkről, Komor Marcell és Jakab Dezső építészekről?
– A szép iránti érzék ösztönösen formálódott önben, vagy ilyen irányú vonzás is akadt a környezetében?
– Bőven volt, az anyukám, Andrejszki Katalin iparművész, a Népművészet Ifjú Mestere cím kitüntetettje, a hetvenes években megtanulta a lószerszámgyártást, így az egyik első magyar női bőrművesnek számít, aki a lószerszámokról és fogatokról ismert sallangokat táskákon, tükrökön, pénztárcákon is alkalmazta. Mindig a művészet és a tudomány között éltem, sokat rajzoltam, selymet festettem, rengeteg kreatív dologban benne voltam. Miközben a kórussal beutaztuk a világot, bennem egyre erősödött a szép, az épített örökség iránti fogékonyság. Egyik kórusiskolás tanárnőm mondta: Réka, te túlságosan szereted a szépet, úgyhogy ne legyél orvos, mert nagyon nehezen tudnád elviselni, hogy nem tudsz mindent meggyógyítani. Teljesen igaza volt, mégis csak azt követően döntöttem a művészettörténet mellett, hogy egy kedves ismerősünk azt mondta: a művészettörténet szak zseniképző. A homlokomra csaptam, és azt mondtam, persze, épp ez kell nekem, ez a tudomány és művészet közötti világ.
– Ilyen „előélettel” került a művészettörténet közelébe, de hogyan lett mindebből örökségvédelem?
– Ennek is van története. Még egyetemre jártam, amikor megalakult a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma, amelynek égisze alatt a háromszéki kötődésű Sebestyén József elindította a határon túli magyarlakta települések értékfelmérési programját. Úgy gondolták, a budapesti egyetemistákkal méretik fel az egyházi ingóságokat. Az első célterület Erdővidék volt, ott láttam meg 1999-ben a miklósvári Kálnoky-kastélyt, annak késő reneszánsz kori kis erkélyét a hátsó homlokzaton. Azt mondtam akkor a többieknek, hogy na, én erről az épületről fogok szakdolgozatot írni. A kastélyok, kúriák iránt egyébként is vonzódást éreztem. A dolgozat 2001-re készült el, közben megismerkedtem gróf Kálnoky Tiborral, aki vendégül látott az akkor már elkészült vendégházak egyikében, jelen lehettem a kutatásokon sok jó fej fiatal építész, restaurátor, régész társaságában. Még mindig egyetemista voltam, amikor 2000-ben felhívtak, hogy felvennének a nem sokkal korábban létrehozott Kulturális Örökségvédelmi Hivatalba. A Határon Túli Emlékek Osztályra kerültem, ahol a történelmi Magyarország elcsatolt területeinek műemlékeivel foglalkoztunk. Rengeteget tanultam, beutaztuk az elcsatolt területeket, és mivel az idősebb kollégákhoz viszonyítva én tudtam jobban angolul, a nemzetközibb jellegű projektekben, pályázatokban nagyobb részem lehetett. A fiumei kikötő századfordulós épületeinek megmentése például hozzám is kötődik. Erre nagyon büszke vagyok. Kormányközi egyezmény mondja ki, hogy nem fogják lebontani az 1800-as évek végén, a Monarchia idején épült elképesztő acélszerkezetes épületeket. Közben évente szerveztünk például egyetemistáknak, művészettörténész hallgatóknak a Felvidéken, Fülek környékén majd itt, Háromszéken is értékfelmérő tábort. Miután Erdélybe költöztem, örökségvédelmi képzéseket szerveztünk lelkészeknek, polgármestereknek.
– Az elcsatolt területek sűrű bejárása egyszer csak életvitelszerű erdélyi létbe csapott át. A szerelmen, a párválasztáson túl mit tud felhozni a „mentségére”?
– A 2004-es év egy sereg sorsdöntő fordulatot hozott az életemben. Úgy éreztem akkor, muszáj hosszabb ideig terepen lennem, szeretném folytatni az udvarházas témát. Ezért aztán megpályáztam és megnyertem egy román–magyar államközi ösztöndíjat a háromszéki udvarházak kutatására. Autóstoppal jártam be a háromszéki kúriákat, felmértem a zabolai kastélyt, hosszú szoknyában, túraszandálban csöveztem végig azt a néhány hónapot. Sokat segített Kónya Ádi bácsi, Csernátonban Haszmann Pali bácsi, no és abban az évben találkoztam későbbi férjemmel, Péter Alpárral. Szűk három év múlva házasodtunk össze, kezdetben úgy volt, hogy Alpár jön Budapestre, volt ott nekem egy kis lakásom. Közben szinte nullára csökkent a határon túli örökségvédelmi támogatás. Egy 2006-ban tartott szovátai műemlékvédelmi konferencián döbbentem rá végérvényesen, hogy nekem rengeteg dolgom van itt. Hazamentem, és mondtam Alpárnak: nem próbálkozunk tovább Budapesten azzal, hogy neked munkát találjunk, költözünk Erdélybe.
– Tekintsük evidenciának, hogy egy örökségvédőnek egy 1700–1800-as évek fordulóján épült kúriában kell élnie?
– Evidenciának nevezni talán túlzás lenne, de egyfajta sorsszerűségnek biztosan nem. Sántha Géza művészettörténésszel jártam először Bikfalván, ő mondta, hogy itt van a legtöbb kúria. Ebbe a házba is eljöttünk, amely ma az otthonunk, a tulajdonos nem volt itt, Szentgyörgyön élt, én viszont átmásztam a kőfalon, kívülről megcsodáltam a házat. Néhány héttel később Alpárral és egy budapesti kollégával jöttünk ki újra, akkor már készítettünk néhány szép fotót is a tornácon a vadrózsák között. És felébredt bennem az érzés, hogy ezen az udvaron el tudnám képzelni, amint gyereket nevel az ember, de igazából még akkor sem jutott eszembe, hogy én egyszer itt fogok kikötni. Mesébe illően szerencsés körülmények között sikerült három év múlva megvásárolni a kúriát, amely számos titkát feltárta már. Nagyon óvatosan nyúltunk a házhoz a restaurátor szakemberekkel, így sok információval gazdagodhattunk. Meggyőződésem, hogy rengeteg csoda van még a környezetünkben.
– Hogy tekintenek ma önre a faluban, ahol férjével együtt több hasonló épület restaurálásának szakmai tanácsadását is biztosítják? Netán „diktálják”…
– Évekkel ezelőtt a Kovászna megyei önkormányzattal és a Keöpeczi Sebestyén József Műemlékvédő Társasággal közösen Bikfalván indítottunk be egy faluképvédelmi programot, ebből nőtt ki a bikfalvi mintaprojekt. Mostanában saját egyesületünk, az Erdélyi Művészet és Örökség Egyesület égisze alatt szervezünk egyetemi workshopokat, örökségvédelmi rendezvényeket, a falut bevonzottuk egyfajta nemzetközi művészeti körforgásba is. Az emberek tudják, hogy itt van Réka, mondják is, hogy azért drágák a házak, mert itt „művelődés” van, 50 ezer euró alatt nem lehet házat vásárolni Bikfalván. Egy EU-s pályázat keretében nyolc ház szakszerű felújítása zajlik most az uzoni önkormányzat koordinálásával, ahol Alpárral együtt sokat önkénteskedünk, segítettünk a szakmai anyag összeállításában is. Ők a helyi kulturális központot bocsátják rendelkezésünkre, ahol kiállítások látogathatók és események zajlanak. Persze jó lenne, ha rendelkeznénk némi alaptőkével is, amelyből támogathatnánk a kúriatulajdonosokat, de ez még a jövő.
Várallyay Réka
Művészettörténész, 1976. július 11-én született Budapesten hétgyermekes család első gyermekeként. A zene és a képzőművészet gyerekkorától fogva fontos szerepet játszik életében. 1994-ben érettségizett a Kodály Zoltán Magyar Kórusiskolában. Egyetemi tanulmányait 1994 és 2000 között végezte az ELTE BTK művészettörténet szakán. 1999-től rendszeres résztvevője, majd szervezője határon túli értékfelmérő programoknak. 2001 júniusában szerzi meg a művészettörténész-diplomát. Az ELTE BTK Művészettörténeti Intézetben végezte a doktori iskolát (PhD-képzés). 2000–2010 között a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal Határon Túli Emlékek Osztályának munkatársa. 2009-től az Erdélyi Művészet és Örökség Egyesület alapítója és alelnöke, több örökségvédelmi, kulturális és kortárs művészeti rendezvény szervezője, a Bikfalvi Faluképvédelmi Program elindítója. 2021 óta a PTE Művészeti Kar kihelyezett sepsiszentgyörgyi képzőművészeti tanszékének oktatója. Férje Péter Alpár képzőművész, három gyermekük van: Bercel, Árnika és Simon.
