Van valami sorsszerűség abban, hogy az erdélyi, székelyföldi magyarság sorsát szívén hordozó újságíró halála éppen a Tusványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor idején következett be, hiszen maga is az eredeti szándékai szerint a közös ügyeink előmozdítását felvállaló, együtt gondolkodásra és párbeszédre hívó bálványosi folyamat cselekvő támogatója volt a kezdetektől. Újságíróként ugyanis azok közé az értelmiségiek közé tartozott, akik nem a hétköznapi emberektől elszakadva, különféle elméletek, ideológiák hálójában vergődve próbálják megváltani a világot, hanem mindig azonosulni tudnak a körülöttük élők gondjaival-bajaival, felelősséget éreznek közösségük iránt és írástudókként szolgálni igyekeznek azt.

Simó Erzsébet újságírói munkásságát évtizedeken keresztül áthatotta a székelyföldi magyarság sorsáért érzett aggodalom, féltő szeretet, a kisemberek igazának felpártolása a hatalmon lévőkkel szemben, vezetőink félsz nélküli számonkérése, az egyenesség. Publicisztikai írásainak is ezek a legfőbb jellemzői: a közösségi ügyeink felvállalása, a bátor szókimondás, a gondolat, az üzenet és a forma tisztasága – egy-egy jegyzete, vezércikke olyan nyílvesszőként ért célba, melyről a legtöbb itt élő magyar ember úgy érezhette, ő maga lőtte ki. Közéleti témájú írásaiban kiemelten foglalkozott a kisebbségi létből adódó számos dilemmával, kíméletlenül feltárta a magyarságot sújtó diszkriminatív döntéseket, eltökélten emelt szót a nyelvi jogok érvényesítéséért, az anyanyelvű oktatás biztosításáért, meggyőződése volt, hogy az erdélyi magyarság hosszú távú megmaradását a Kós Károly-i eszmékben gyökerező autonómia elérése biztosíthatja, hitt ebben, és ebből az alapállásból elemezte, értékelte, bírálta a romániai magyar politikai szereplők cselekedeteit. 

Simó Erzsébet immár tíz éve nincs közöttünk. Emléke azonban hitünk szerint nem csupán szívünkben él, hanem visszaköszön kicsit abban a magatartásban, ahogyan – újságírókként vagy éppen olvasókként, de mindenképpen – gondolkodó emberekként, Székelyföldön, Erdélyben élő magyarokként viszonyulunk közös dolgainkhoz, folyton változó világunkhoz. 

Simó Erzsébetre emlékezve alább két, a Háromszékben megjelent írását kö­zöljük.

Farcádi Botond

Akik nem akarnak magyarul tanulni

Meghökkentő, elkeserítő a háromszéki főtanfelügyelő közlése, miszerint e vidéken a román iskolák tanulóinak harminc százaléka magyar családok ivadéka, esetleg vegyes házasságokból született gyermek. Bizonyára nagyon sok szülőt nem világosított fel senki az anyanyelvű oktatás előnyeiről, nem tudják, nem hallották és nem olvasták, hogy mindenki anyanyelvén válhat megalapozott ismeretekkel rendelkező felnőtté. Esetleg tudóssá.

A rendszerváltás előtt jogfosztásként éltük meg valamennyien, hogy lassan, de biztosan számolták fel a magyar tannyelvű középiskolai osztályokat, minden fél osztálykáért, minden helyért elkeseredett küzdelem folyt. Ma önként és da­lolva íratják román iskolába az aggódó szülők gyerme­keiket.

Az elmúlt esztendőkben sajnos a szükségesnél kevesebbet beszéltünk minderről. Gondoltuk, elég, ha nyitva állt és áll az iskolák kapuja, válogathat a szülő, gyermek, hogy hol folytatja tanulmányait. És lám, most azzal kell szembesülnünk, a székelyföldi magyar szülő annyira aggódik csemetéje jövőjéért, hogy jobb sorsa reményében román iskolába íratja gyermekét. Tudjon románul – mondják –, akkor lesz jövője ebben az országban. Hogy magyarul nem tud, hogy anyanyelvét rosszul beszéli, nem ír és nem olvas, hogy kiesik a nemzeti kultúrából, elidegenül népétől, úgy látszik, sok szülőnek nem okoz gondot. És azt sem mérik fel, hogy az asszimiláció fájdalmas, lassan pusztító. S bár az államalkotó nép örömmel nyugtázza a folyamatot, le is nézi a kisebbségi sorsból kiszakadni óhajtókat.

Rég kiderítették a pedagógia tudós emberei, hogy a legbiztosabb és legmegalapozottabb tudást anyanyelvén szerezheti meg a gyermek, hogy a román iskolát végzők eredményei például a román egyetemeken alatta maradnak a magyar iskolába járókénak. Ezt a kolozsvári építészeti egyetem magyar oktatóinak sokéves felmérése igazolja. S nem ártana emlékezni Hegyeli Attila, egykor Csángóföldön tanító magyar szakos tanár ama megfigyelésére, hogy e vidék román iskoláiban tanuló csángó gyermekek matematikatudása nagyságrendekkel lemaradt a román anyanyelvű társaiké mögött, mert a fogalomkialakítás és a tudás rögzülésének folyamatát megzavarta a kétnyelvűség.

Ha gyermekeink egy része nem kíván magyarul tanulni, ha szüleiket nem érdekli iskoláink, nyelvünk és nemzeti létünk jövője, teljesen fölösleges a Székelyföld területi autonómiájáról, belső anyaország megteremtéséről, személyi vagy kulturális autonómiáról álmodozni.

(2011. március 11.)

Az autonómia újra egy akolba terelhetne

Autonómia kellene az erdélyi magyarságnak, hogy fogyását, menekülését a hazai áldatlan viszonyoktól meg lehessen gátolni, de autonómia kellene amiatt is, hogy nemzeti önazonosságunkat, nyelvünket meg tudjuk őrizni, hogy kultúránk, irodalmunk, művészeteink fejlődni tudjanak, hogy az erdélyi falvak újra erőre kapjanak, hogy az oktatást – mely egyre igénytelenebb szintre süllyed – mint az információs társadalom alapját a jelenleginél magasabb szintre lehessen emelni, hogy az elitképzés sikeres legyen, s autonómia kellene, hogy a Balkán áldatlan hatásaival ne türemkedjék egyre beljebb életünkbe, hogy annak az erkölcsi tartásnak, szabadságvágynak, mely népünket jellemezte, ismét értéke legyen. S területi autonómia kellene a Székelyföldnek, hogy sorsáról ne nagyromániás szenátorok, ingatag szociáldemokraták vagy Bukarestben kitanult/elromlott más politikusok döntsenek, hanem maga a nép, az itt lakó emberek, a románok is, természetesen, mert olyan autonómiát ma már nem lehet/szabad álmodni, melyben a magyarokkal együtt élő nemzetek vagy etnikumok – jelesen a románok, romák, zsidók – hátrányos helyzetben éreznék magukat.

Több ízben leírtuk: ebben a pillanatban a külpolitikai helyzet segíthetne e nagyranéző program megvalósításában, a regionalizmus európai uniós elvárás, a baj vele csak az, hogy a művelt Nyugat igen tisztelt képviselői ismét helyettünk döntöttek, illetve az ő javaslatukra osztották fel nyolc mesterséges régióra az országot, s nem voltak hajlandóak – bizonyára a többségi nyomás hatására – időt engedni arra, hogy a rég kialakult történelmi kis- és nagyrégiók tetszhalálukból életre keljenek. Mesterséges konglomerátumokat hoztak létre, amelyek alig jók másra, mint arra, hogy a húsosfazékhoz közel ülők megszedjék magukat, lenyúlják az uniós pénzeket, és tovább növeljék a bizalmatlanságot a bizantin ország iránt.

Mi, magyarok ebben az egyenlőtlen harcban többfrontos, megosztott, szétforgácsolt harcot folytatunk. Egy részünk – az Erdélyi és Székelyföldi Nemzeti Tanács kezdeményező testületében, felismerve az ET 1334-es Gross-féle ajánlásának fontosságát, úgy értékelve, az jó eszköz lehetne a román politikai elit meg­győzésére, hisz tételesen előírja, hogy a kisebbségeknek az EU országaiban hatalmat és hatáskört kell adni saját ügyeik intézésére – Marosvásárhelyen ülésezik, hogy a regionalizmust képünkre szabja, Csapó József volt szenátor háromlépcsős autonómiájával harmonizálja s elvi javaslatként azt a román parlamentnek benyújtsa, egyebek mellett abból a meggondolásból is, ha a javaslat elutasításra talál, a hatalom „jogfosztóvá” válik, ami a jelen Európájában meglehetősen kompromittáló.

A másik csoport – az úgynevezett hivatalos RMDSZ – Markó Béla vezetésével a Partiumban gyülekezett, ahol a sok magyarországi és hazai vendég dacára legégetőbb gondjainkról is muszáj volt beszélni, itt hangzott el az Országos Önkormányzati Tanács elnökének, Demeter Jánosnak a szájából, hogy „közösen kell megtanulnunk élni az önkormányzatisággal (az autonómia előszobája – szerk. megj.), okosan megszerezni az előcsatlakozáshoz szükséges pénzalapokat, s tanulni, mert az eltelt évek bebizonyították, az erdélyi magyaroknak a fennmaradáshoz tízszer annyit kell tudniuk, mint másoknak”. S hosszú idő óta először – lehet, túl későn – Markó Béla arról beszélt: „itt az ideje, hogy elemezzük hibáinkat és kiküszöböljük őket, hogy az RMDSZ igazi nyílt szervezetté váljék, melyben mindenki megtalálja a helyét”. Hát itt lenne valahol a lényeg, erről kellene nem többet beszélni, hanem tenni, s nem a villanyoltás unalmas motívumát újra és újra felemlegetni.

Ha élhető életet, autonómiát vagy – újabb szóhasználattal – olyan regionalizmust teremtenénk, melyben jól érzi magát az erdélyi magyarság, szórványban és tömbben egyaránt, talán az egység, a béke is helyre­állna.

(2003. szeptember 10.)