Tó a dombtetőn

Kis, kanyargózó és kavicsos dálnoki mellékutcák vezetnek a búvártó helyszínéhez, miközben felvillan a falu megragadó arculata is – csak az az életveszélyes letérő ne lenne a főúton –, majd feltűnik a My Lake (ez a létesítmény angolos neve) felirattal ellátott kapu. Belépve fák között sátraknak kialakított emelvények nyári konyhával, kempinghangulattal, majd felfelé haladva, a dombtetőn felbukkan a Szabó család által kialakított búvártó pallókkal, növényszigetekkel. Neopré­nek – búváröltözékek – száradnak, búvárpalackok sorakoznak, és egy asztal mellett Szabó Jenő a merülés elméleti kérdéseit magyarázza hallgatóinak.

Fia, Kolos a víz alatti fotókat rendezi, néhányukat felszínre kellett hozni, mert a képek fakereteit megviselte a vizes környezet, kiigazításra szorulnak, így Gál László medvés fotói közül néhány idefent is látható – a július elején nyílt kiállítás augusztus végéig tekinthető meg –, nem kell a mélybe merülni. Szokványos nyári, hétvégi kép a búvártónál, néhány tanonccal, fiatalabbakkal és korosabbakkal egyaránt. Körös-körül zöld hegy­hátak, pár épülettel. Nem rendkívüli, mégis megkapó, bensőséges látvány.

A dálnoki búvártó és környezete

Szabó Jenő véletlenül talált rá erre a dálnoki egyhektáros telekre, és hamar meglátta benne a búvártó lehetőségét. Megtetszett, megvásárolták, a tó építését 10–11 éve kezdték el, szabványoknak megfelelően alakították ki, 9 méter mély. A búvártó elsődleges rendeltetése a búvároktatás, a tanfolyamot elvégzők olyan nemzetközileg elismert engedélyt kapnak, amely feljogosítja őket arra, hogy a világ bármely részén merülhessenek. Ha valaki például kíváncsi a Vörös-tenger élővilágára, akkor itt megtanulhat búvárkodni, s ott pedig felfedezheti magának az egyedi víz alatti világot, nem kell Egyiptomban időt, pénzt fordítania az alapok elsajátítására.

Az érdeklődőknek egészségileg is alkalmasaknak kell lenniük a búvárkodásra, első lépésként kipróbálják, és kiderül, megfelelőek-e vagy sem a búvártanfolyamra. Kolos megjegyzi, szívesebben tart egy-két-három fős tanfolyamot, mert így jobb kapcsolat alakul ki közöttük, mint ha egyszerre tíz emberrel foglalkozna.
 

A fiatalkori én

Szabó Jenő egész életében a búvárkodásnak és a búvárkodásból élt. 56 esztendős, kolozsvári származású, már kis korától búvár akart lenni, aztán diákként barlangászott, s a barlangokban került kapcsolatba a búvárkodással. A neoprént 13–14 éves korában öltötte magára először: a barlangokban lévő szifonokon (vízzel elzárt barlangszakaszok) akart átjutni, kíváncsi volt a vízen túli világra, ezért megtanult búvárkodni. A vízzel elárasztott barlangjáratok kutatása a búvárkodás egyik legveszélyesebb ága, de nem félt, ahhoz túl fiatal volt.

Szabó Jenő feltárásairól mesél

Élete, kalandozásainak végtelen sora regénybe illő, számtalanszor szerepelt már rangos, természettel foglalkozó tévécsatornák műsoraiban, filmeket forgattak róla, cikkek sokasága jelent meg. Geológiát végzett Kolozsváron, de már a kilencvenes évek elején kizárólag a búvárkodás foglalkoztatta. Amikor Cousteau kapitány és csapata a romániai vizeket, a Dunát szennyező helyszíneket vizsgálta, maga Jacques-Yves Cousteau kereste meg, így együtt dolgozhatott velük. Akkor ezt nem tartotta különösebben fontosnak, számára ez az együttműködés természetes volt.

Fiatalon ugyanis mindenről nagyon határozott elképzelése volt, nézeteihez konokul ragaszkodott. Volt egy rendíthetetlen elképzelése az életről, pontosan tudta, minek hogyan kell lennie. Számára egyértelmű volt, mit és miért akar, elképzeléseit pedig mindenkinek megmondta. Jenő „kiosztotta” Cousteaut és csapatát is, ragaszkodva ahhoz, hogy csakis saját nehéz palackjával merüljön, amely azért nem tartozott a legjobbak közé. Sőt, még azt is elmagyarázta nekik, miért nem jó az ő felszerelésük, illetve miért nem biztonságos a Cousteau kapitányé, miközben meg volt győződve, hogy az ő mindenhonnan összeszedett felszerelése biztonságos, vissza is utasította, hogy a kapitányéval merüljön, ezen persze derültek.

A fiatalkori, hajthatatlan énjével – aki mindig tudni vélte az igazságot, azt, hogy mi jó, s mi nem – most nem is szeretne találkozni – fejtegeti, valószínűleg nem lenne szimpatikus az akkori önmaga számára. Idővel ugyanis szemléletmódja sokat változott, belátta, minél több kérdésre talál választ az ember, annál több újabb kérdés tehető fel, mert egy nagyon komplex univerzumban létezünk, és mi magunk is nagyon sokoldalúak vagyunk.

Szabó Jenő (balról) tanítványának magyaráz a búvártóban

Növényszigetek ereje

Az évtizedek során Szabó Jenő több szakterületen dolgozott, delfinekkel és fehér fókákkal, víz alatti régészettel foglalkozott, számos expedícióban vett részt: például az ő nevéhez köthető a Mangalia mellett, a Fekete-tengerben lévő víz alatti Callatis városának feltárása. Témákban és évekig tartó projektekben gondolkodik, fogyatékkal élő gyermekek vizes terápiájára is kidolgozott egy módszert, most éppen azokat a növényi úszó szigeteket vizsgálja, amelyek tisztán tartják a tavakat, kivonják a szennyező anyagokat és megállítják az algásodást, ezt honosította meg a dálnoki búvártóban is. Mindez nulla energiával működtethető, nincs szükség műszaki berendezésekre, ez a természet által létrehozott ökoszisztéma, rendszer, nem kerül pénzbe, mint a vegyi úton történő víztisztítás, s nagyobb tavakban is sikerrel alkalmazható lenne. Csakhogy, hangsúlyozza Jenő, ez furcsamód senkinek nem jó, mert a fogyasztói társadalom nem ebben érdekelt: ha valamire nem lehet költeni, akár milliókat, milliárdokat is, ha nem fogyaszt energiát, ha nincs mit eladni és nincs mit kicserélni, akkor az észrevétlen marad, miként ezek az önmagukat fenntartó rendszerek is.

Búvárok Dálnokon

Azért kivételek is akadnak, ezekről a növényszigetekről filmet forgatott az Arte francia–német kulturális televíziócsatorna, a stábbal elment a Duna-deltába, ott elmagyarázta ezt a folyamatot, amely számukra érdekes volt. Szemléletmódja egyszerre racionális és kritikus, természettel és világgal kapcsolatos gondolatai az összefüggések keresésére irányulnak. Töprengő, értelmező alkat, a mélységeket nem csak a vízben, hanem a gondolkodásmódban is folyamatosan keresi.
 

Ipari búvárkodás

Ami Dálnokon történik, az csupán a hab a tortán, szórakozás, magyarázza Szabó Jenő, mert számukra az ipari búvárkodás, a víz alatti építészet jelent más nagyságrendű jövedelmet, ám viszonylag ritka az ilyen megbízás. Az ipari búvárkodás egy víz alatti probléma megoldását jelenti – például egy gátnál –, amikor ki kell cserélni valamit, vagy betonozni, vágni kell. Öntöző- és tisztítórendszerek tisztításával, ivóvízellátó hálózatok javításával és ehhez hasonlókkal foglalkoznak, csapatban dolgoznak, fia, Kolos állandó társa és segítője ebben is. Ez egy rendkívül nehéz munka, ipari búvárkodással ugyanis nagyon kevesen foglalkoznak, egész más a felszerelés, a technika, nehézbúvár-felszerelés szükséges, és kommunikáció a felszínen lévőkkel.

Szabó Jenő (balról) tanítványaival a búvártóban

Az elmúlt időszakban Marosludas és Caracal környékén dolgoztak, Ludason az ivóvízellátással volt gond, eldugultak az 1984-ben épített és azóta sem takarított víz alatti rácsok, azokat kellett kitisztítaniuk. Caracal mellett egy 700 hektáros rizsföldön került veszélybe a termés, nem volt víz, az öntözőrendszer rácsai ott is eltömődtek. Amikor 700 hektáron kezd kiszáradni a rizs, a termés mintegy 2 millió eurós nagyságrendű, és sürgőssé válik az öntözés, akkor azonnal kell menni és megoldani a problémát – rögzíti.

Szabó Jenő a balesetet szenvedett búvár mentését tanítja

Korábbi munkáikról is mesél: dolgoztak egy hétig Görögországban, Athosz szigetén, ott az ortodox egyház megbízására bebetonoztak egy teljes víz alatti barlangot. 2023 őszén a Meleg-Szamoson egy 130 tonnás daru 10 tonnás alkatrészeket, elemeket, alkatrészeket engedett be a vízbe, amit ők szereltek össze; egy tavaly júniusi, aradi epicentrumú földrengés következtében elszakadt az a cső, amely Tárnicáról vezeti az ivóvizet Kolozsvárra, akkor újra hívták őket, hogy oldják meg víz alatti hegesztéssel vagy cserével.

Szabó Kolos

Kalandok bűvöletében

Apja nem akarta, hogy ő is folytassa szakmáját, sőt, eleinte ellenezte, viszont Szabó Kolost elbűvölte a sok kaland, így esze ágában sem volt letérni az apja által kikövezett útról – vallja a 27 esztendős fiatalember. Kis korától ismeri a búvárok életformáját, megtanulta a mesterség minden fortélyát, és már iskoláskorában eldöntötte, ő is ezzel fog foglalkozni.

A sepsiszentgyörgyi Mikes Kelemen Elméleti Líceumban érettségizett 2016-ban, tanulmányait a Babeş–Bolyai Tudományegyetem sepsiszentgyörgyi tagozatán folytatta, menedzsment szakon mesteri oklevelet is szerzett, tudását családi vállalkozásukban kamatoztatja. Pályafutását úgy kezdte, hogy bedobták a mély vízbe, szülei elküldték a Fekete-tengerre rapana csigát szedni (rapa öblöscsigaként is emlegetik), ez egy invazív faj, viszont nagyon finom, és az éttermek fizetnek érte, így a búvárok kiszedik azokat. 15–16 évesen két nyáron is ezzel foglalkozott, búvárcsapat tagjaként naponta kivitték őket a tengerre, tízméteres mélységben gyűjtötték a csigákat, azokat esténként feltették a fagyasztóautóba, és másnap kezdték elölről. E két nyár után Kolos azt mondta az apjának, márpedig ő is búvár akar lenni. Ő le akarta beszélni, de látta, hiába, és beletörődött, azóta együtt dolgoznak.

Azért választotta a búvárkodást, mert a folyamatos kalandok élményt, kihívást jelentenek számára. Nincs két egyforma nap, nincs két egyforma merülés, a monotonitás teljesen kizárható mind az ipari munkák esetében, mind a víz alatti világban és az ügyfelekkel való foglakozás során is. Ebben a kicsi búvártóban is mindig lehet valami újat találni, aminek örülni lehet, látja, hová bújnak be a halak, de számára az is nagyon érdekes, amikor betont öntenek a víz alatt vagy akár vasakat vágnak.

Egy kiállítás képei

Medvék és cápák

A dálnoki búvártóban látható fotókiállítás ötletgazdája, szervezője Szabó Kolos, a tárlatot Gál Lászlóval közösen alakították ki. Víz alatti múzeumok, kiállítóterek másutt is léteznek, ám a térségben a dálnoki kuriózum. Kiemeli, Gál László barna medvés fotói a medve–ember kapcsolatrendszerre utalnak, a három méter mélyen kiállított 14 fénykép párba állított, egyik a természetes élőhelyén lévő vadat, másik az urbánus környezetben lévőt ábrázolja, a medve különböző életszakaszaiban. A tárlatnézés háromórás foglalkozás, az érdeklődőknek meg kell tanítaniuk a búvárkodás alapjait, majd  50 percig tartózkodnak a víz alatt.

A kiállítást főleg azoknak szánják, akik soha nem merültek és nincs szív- vagy tüdőproblémájuk, egészségi állapotukról írásban kell nyilatkozniuk. Mindez pénzbe kerül, a búvárkodás árát ki kell fizetniük, ám egyeztetés alapján az is lehetséges, hogy azok a fiatalok is részesei lehessenek e kalandnak, akik két napig önkénteskednek a tó környékén. Az elkövetkező években folytatni kívánják a víz alatti kiállítások szervezését, a mostanit is nagy érdeklődés övezi.

Szabó Kolos Gál László felszínre hozott fényképeivel

Szabó Kolos kifejti, Dálnok és környéke is körbe van ölelve erdőkkel, medvékkel, s arra szeretné felhívni a figyelmet, hogy ezek miatt nem kell lemondani a kirándulásokról, a túrázásról, csak az erdőben is be kell tartani a szabályokat. Egy általa jól ismert analógiát említ: ugyanez a helyzet a cápákkal is, és ezt a kérdést is másképp látja az, aki rendszeresen búvárkodik olyan helyen, ahol cápák is élnek, illetve az, aki ezzel a témával csupán a horrorfilmekben találkozott. A medve is olyan az erdőben, úgy viselkedik, mint a cápa a tengerben, ha az ember ismeri és betartja a játékszabályokat, minimális a valószínűsége, hogy baja essék.

Szabó Kolos oktat

Ő maga rendszeresen merül cápák között a Vörös-tengerben, de betartja a szabályokat, a cápa például nappal nem támad olyasmire, ami számára szokatlan, ilyen a függőleges, mozdulatlan testhelyzetben lévő, csupán levegőbuborékokat kibocsátó búvár is, mert ez számára természetellenes. Igaz, súrolta már testét 3–4 méteres, veszélyes óceáni fehérfoltú cápa, mivel maga is megszegett néhány szigorú szabályt. Akkor megijedt, ezt az első, pár évvel ezelőtti tapasztalatát nem szeretné megismételni, de azóta ura az efféle helyzetnek.

Tekintetek és barátságok

Szombat kora délután, szép fényekkel. Apa és fia a búvártóban, mindketten magyaráznak, alaposan, kitartóan. Kolos a megmondhatója, mennyi merülés, figyelem és tapasztalat kellett ahhoz, hogy ő ilyen fiatalon felelősséget vállaljon tanítványaiért. Nézni is élmény, hiszen ritka jelenetek pörögnek, nem csoda, hogy a kisebb gyermekek, óvodások és elemi iskolások alkalomadtán tágra nyílt szemmel hallgatják előadásaikat, a szerencsésebbek pedig a helyszínre is kilátogathatnak. Ők ugyanis, ha hívják, szívesen elmennek előadást tartani, mert mindaz, amivel foglalkoznak, Székelyföldön nem szokványos, szinte ismeretlen a búvárkodás. Kolos maradandó, legnagyobb élménye a gyermekek ujjongása, csillogó tekintete, amikor bemutatja a delfinekkel, cápákkal való merüléseket, illetve amikor a legózó gyermekek láthatják, apa és fia hogyan építenek a víz alatt, azt mondja nekik, bizony, ők is víz alatt legóznak.

Apa és fia: Szabó Jenő és Szabó Kolos

Szabó Kolos szemléletét nagyon meghatározza egy gondolat: bármit elvehetnek tőle, de a kalandjait nem. Ez közhely, állítja, ő viszont nagyon szeret vízi kalandoknak élni, és kiváltképp örül a tanítványokhoz kapcsolódó közös történeteknek, mert rendszerint erős barátság szövődik közöttük. Hiszen amikor némelyeknek a víz alatt halálfélelme van, ő fogja a kezüket, a tanítványok pedig megbíznak benne. És miután a mélybe merül velük, kapcsolatuk is nagyon személyessé válik, ezért a búvárkodásnak köszönhetően új barátoknak, velük átélt közös kalandoknak örvendezhet.