Marosvásárhelyről évekig hoztuk haza vakációzni a lányainkat. Reggeltől késő estig a tömbház körül játszottak a szomszéd gyerekekkel. Száfta is a csapat tagja volt. Sokáig nem is tudtam, hogy ő tulajdonképpen Attila, azt hittem, így becézik.
Hogy miért volt ő mindenki Száftája? Talán a komolysága miatt szólították a családnevén, mert a ház körül összeverődött gyereksereg meghatározó alakjaként még a szigorú felnőttekből is valamiféle tiszteletet váltott ki. Amilyen komolysággal vetette bele magát bármilyen játékba, olyan komolysággal kezdett dolgozni már iskolásként. Amikor telefonon hívom, még nem tudom, hogy pár hónapja virágüzletet is nyitottak. Ott találkozunk, már az ajtóban vár, mert a komoly „kisfiú” erre a találkozásra is komolyan készült. Virágok közt beszélgetünk, de a története nem a virágok között kezdődött.
– Már iskolásként elkezdtél dolgozni, de miért pont egy nem szokványos, halálközeli munkát választ egy fiatal?
– Tizenegyedikes voltam, amikor egy ismerős temetőgondnok megkeresett, hogy nem mennék-e beugróként temetésekre hantolni. Ezt jó ideig csináltam, és temetőgondnokként is elkezdtem dolgozni. Majd évekig egy koporsószállító céggel együttműködve én magam vállaltam a sírok kiásását, a halottak elszállítását, elhantolását. 2019-ben jött az ötlet, hogy miért ne tudnék mindent magam csinálni? Megkerestem a megfelelő embereket, és a család támogatásával beindítottam a céget. Nem indult könnyen, de az ismerősök felkaroltak. Amikor szükség volt rá, minket hívtak. A járvány ideje alatt a kínálmációt is felvállaltuk, és azóta is rendezzük, ha igény van rá. A hivatalos ügyek elintézésében is segítünk.
– Ugorjunk vissza az időben. Milyen volt az első találkozás a halottakkal?
– Az első három-négy alkalom nem volt könnyű. De a tapasztaltabb kollégák sokat segítettek, elmagyaráztak mindent, ami ezzel jár. Akkor volt nehezebb, amikor ismerőst vagy régi szomszédot kellett rendezni, eltemetni. Félelmet nem éreztem, inkább megilletődtem. De ezt is meg lehet szokni. Egy idő után olyan, mintha egy gyermeket öltöztetne az ember.
– Milyen furcsán hangzik...
– Hát igen. De olyan is volt, hogy tényleg gyermeket kellett elrendezni, na, az sokkal nehezebb. Sok mindent lát az ember. Erős idegrendszer kell hozzá.
– Biztos, hogy mint minden munkánál, itt is kialakul a rutin. De azért egy holttest nem sokkal azelőtt élő ember volt. Hogy lehet ezt megszokni?
– Az elején nehéz volt, de hozzá kellett szokni, hogy ez is egy munka, amelyet el kell végezni. Volt olyan eset, amikor egy ideig étvágyam sem volt, de mindenképp végig kell csinálni.
– Igényelnek esetleg sminkelést is a hozzátartozók?
– Igen, ilyenkor ők adják a rúzst, alapozót. Sminkelünk és a férfiakat megborotváljuk. Gyakran én csinálom, van, hogy az alkalmazottak. Négy állandó alkalmazottal dolgozom, és esetenként jön két-három beugró. Amilyen én is voltam. Bár van csoportvezetőm, azért az édesapám is besegít, nem árt egy öreg a csapatban. Nem könnyű erre a munkára embert találni.
– A halál miatt?
– Azért is, de mivel sokat kell cipelni, és sírállítással is foglalkozom, ez kemény fizikai munkával jár. Nem mindenki bírja. Nálam sokan megfordultak, de egy-két hónap után feladták. Pedig senki sincs túlterhelve, arra vigyázunk, hogy váltsák egymást, és jó fizetést kapnak.
– Történt olyan, hogy valami félresikerült, rosszul sült el?
– Hál’ istennek nagy baj nem történt. De volt olyan, hogy egy nap három faluban is kellett temetni, és nem a mi hibánkból, de összecsúsztak az időpontok, egyszerre két helyre kellett eljutni. De egy gyors szervezéssel csak megoldottuk.
A virágüzlet Száfta Attila feleségének ötlete volt
– Mi szerint választanak a hozzátartozók koporsót? Van például „divatja’’ a koporsóknak?
– Igen, főleg faluhelyen, kisebb közösségekben. Ha valaki kiválaszt egyet, utána több család is olyant akar. Legyen az anyag vagy akár szín szerint. Volt, amikor például többen is fehér koporsót kértek. És vannak, akik temetéskor is nagyzolnak. Pedig egy egyszerű koporsó is lehet szép. Már amennyire szép egy koporsó…
– Megtörtént, hogy nem volt megfelelő a méret?
– Megvannak a standard méretek, de egyszer megtörtént, hogy nem a megfelelőt rendelték. Ez a háznál derült ki, de szerencsére volt a raktáron olyan, amellyel kicserélhettük.
– Amikor ti megérkeztek, a családok hogyan „engedik” el a halottaikat?
– Mindig hagyunk időt elbúcsúzni. És virrasztásra is van lehetőség, bár nem csak városon, de faluhelyen is egyre ritkábban virrasztanak. Inkább a kisebb településeken. Pedig ennek ez a hagyománya. A romák például két napig virrasztanak.
– Cigány temetéseket is vállaltok?
– Régebben vállaltunk, egy ideje már nem. Nem azért, mert megkülönböztetjük őket, de nagyon másak a temetési szokásaik. Szorosan odagyűlnek a koporsóhoz, a sírhoz, körbevesznek minket. Nem tudjuk úgy levezetni a temetést, ahogy kellene, és ha valami baj történik, nem tudunk felelősséget vállalni. De minden egyébbel kiszolgáljuk őket, sokan nálunk vesznek koszorút, virágokat, és fegyelmezetten viselkednek.
– Saját halottat elvállalnál?
– Igen, de őt nem én öltöztetném, rendezném, és a sír mellé sem állnék oda temetni. Az alkalmazottakra bíznám.
– A virágüzlet kinek az ötlete volt?
– A feleségemé.
– A halottak miatt? Mert virágokat rendezni életteli, derűsebb foglalkozás?
– Nem. Engem nem zavarnak a halottak – szól közbe Beáta, a felesége, aki a beszélgetésünk alatt a virágokat rendezgeti igen nagy odafigyeléssel.
Tágas, ízléses, hangulatos üzlet. Most épp nincsenek koszorúk, csak sok színes virág, szebbnél szebb dísznövények. Élet van.
Mielőtt elköszönök, megtudom, hogy Attila a vállalkozásuk mellett pincérkedik is. Hétvégeken az Óriáspincében szolgál fel. A szomszéd „kisfiú” komolyan végzi a dolgait. Mint amilyen komolyan valamikor a ház körül játszott.
