Bitorlók állnak elő

Érdekes fejlemény volt, hogy a Pécsett megjelent Dunántúl című napilapot egyik olvasója felhívta. Megkérdezte szerkesztőit, tudják-e, hogy a Rádióban elhangzott Székely himnusz zeneszerzője egy pécsi ember. Majd titokzatosan elárulta: Karl Lajosról van szó, és a többiről őt magát faggassák. Az így megnevezett személy természetesen nyilatkozott a lapnak. Elmondta, hogy egyetemi évei alatt a Délvidéki Egyetemi és Főiskolai Hallgatók Egyesülete (DEFHE) és a Magyar Egyetemi és Főiskolai Hallgatók Országos Szövetsége (MEFHOSZ) helyi szervezeteinek az elnöke volt. Baráti kapcsolatot ápoltak a székely társszervezet, a Székely Egyetemi és Főiskolai Hallgatók Egyesülete (SZEFHE) tagjai­val, gyakran rendeztek közös bajtársi összejöveteleket. „Egy ilyen búsongó magyar estén született meg azután a Székely himnusz (...) az erdélyi Kovács Jóska és Szalántzky Elemér elibém tettek egy sebtiben rögtönzött verset, hogy zenésítsem meg” – mesélte Karl Lajos. Ezután öt kisebb eltéréssel előadta Csanády költeményét mint a sajátját. Majd így folytatta: „Megfogott a szöveg, beleéltem magam a székely fiúk hazát sirató hangulatába, és máris felsírt bennem a melódia. Talán tíz perc sem telt el, és elkészült a Székely fohász muzsikája.” Ez 1925-ben történt. Azt állította, hogy ezután a pécsi székely diákok az összejöveteleiket az ő fohászával nyitották meg. Később azt hitte, elfeledték, de nem így történt, Kovács József hazakerült Kolozsvárra, s az ő révén ismerhették meg Erdélyben is. De most, miután szerzők megnevezése nélkül elterjedt a megnagyobbodott Magyarországon, barátai unszolására kiadja szerzeményét.

Érdekes módon a konkurens helyi lap, a Pécsi Napló nem foglalkozott az üggyel. Azonban Kocsis Béla, a Dunántúl munkatársa „szenzációs” riportját hosszabb-rövidebb tudósításként több budapesti és vidéki lapba is eladta. Lényegében az egész országban elterjedt, hogy a Székely himnusz szerzői az általa megnevezett egykori pécsi egyetemi hallgatók.

Szeptember 21-én a két legnagyobb példányszámú országos napilapban, az Esti Újságban és a Függetlenségben, amelyekben leadták Kocsis Béla pécsi keltezésű tudósítását, cáfolat jelent meg. Előbbi csak kivonatolva, utóbbi teljes terjedelemben közölte Incze Antal országgyűlési képviselő levelét, amelyben tagadta Karl Lajos, Kovács József és Szalántzy Elemér szerzőségét. Arra hivatkozott, hogy az SZEFHE minden tagja tudja, hogy a szöveg írója Csanády György, a Rádió főrendezője, a zene szerzője pedig a kolozsvári származású megboldogult Mihalik Kálmán. Majd megemlítette, hogy az Erdélyben is ismert és Csonkamagyarországon a dalárdák és művészek által számtalanszor előadott Székely himnusz már 1921-ben megszületett, és a következő évben az SZEFHE első ünnepélyes Nagyáldozásán áhítattal énekelte a menekült erdélyi ifjúság. Végül Incze Antal a hírlap főszerkesztőjének érintettségére is utalt: „Arra kérlek – aki magad is tanúja vagy a fent előadottaknak, az SZEFHE egykori vezetőségének Csanády Györggyel és velem együtt tagjaként –, légy jó a Függetlenségben a Székely himnusz eredetéről megjelent pécsi tudósítást korrigálni, mint amelynek az alapja csak tévedés lehet.” Ekkor a Függetlenség főszerkesztője Kolosváry-Borcsa Mihály volt, tehát ténylegesen az az SZEFHE-vezető, aki tanúja volt a Székely himnusz megszületésének. Kérdés: miért engedte lapjában megjelenni a nyilvánvalóan hazugságot tartalmazó közleményt? Valószínűleg azért, mert a hamis információ elkezdett terjedni, megállítani úgyse tudták volna, viszont a pécsi tudósítás közlése lehetőséget adott az azonnali cáfolatra, ráadásul egy másik tanú, egy ország­gyűlési képviselő tekintélyével alátámasztva.

Csanády György: A májusi Nagyáldozat (Budapest, 1941.) borítója

Az érdekesség kedvéért megemlítjük, hogy egyetlenegy vidéki lap lógott ki a sorból, amelyik nem vette át a pécsiek szerzőségét: a Makói Újság. Ugyanis egy nappal Kocsis Bélának a Dunántúlban megjelent riportja előtt, szeptember 17-én közölte a Sepsiszentgyörgyön énekelt, azaz az eredeti Mihalik–Csanády-féle Székely himnuszt. Kis túlzással azt írták, hogy megszerezték lapjuk számára, valójában bemásolták a Hargitaváralja című hetilapban négy évvel korábban megjelent kottát. De ők legalább utánanéztek. Hozzátették a közléshez, hogy értesüléseik szerint ezentúl a Magyar Rádió naponta fogja sugározni a MÁV-dalárda énekével, orgonakísérettel. Szeptember 22-én visszatértek az ügyre hivatkozva a pesti lapokban megjelent írásokra, amelyek szerint mások a szerzők. Majd hozzátették, ők nem tartották fontosnak, hogy erre reagáljanak, hiszen Csanády György, a Rádió főrendezője a legilletékesebb a kérdésben, aki ekkor Erdélyben tartózkodott az egyik közvetítőcsoporttal. Azonban természetesen átvették a Függetlenségből Incze Antal levelét álláspontjuk igazolására.

Előremenkült

Ahogy futótűzként terjedt el a magyar sajtóban Karl Lajos szerzősége, ugyanolyan sebességgel követte a cáfolat. Így két lehetőség állt előtte, vagy csendesen visszavonul, vagy bízva abban, hogy Csanády nem tudja bizonyítani szerzőségét, előremenekül. Utóbbi történt, feltehetőleg a lehetséges bevétel és hírnév vonzotta. Pedig Incze Antal okosan megírt levele több olyan célzást is tartalmazott, amire fel kellett volna figyelnie. Először: egy országgyűlési képviselővel került szembe. Másodszor: 1921-ben keletkezett a mű, s attól kezdve az SZEFHE rendezvényein énekelték, nagyon sokan. Harmadszor: az SZEFHE vezetői tanúk minderre: Csanády György, Incze Antal és Kolosváry-Borcsa Mihály. Utóbbi nemcsak a Függetlenség főszerkesztője volt ekkor, hanem egyben az Országos Magyar Sajtókamara elnöke és országgyűlési képviselő is.

A Dunántúl szeptember 22-én váratlan bonyodalomként jellemezte Incze Antal levelét, természetesen ismertette azt, majd helyt adott a cáfolat cáfolatának. Mivel közben az SZEFHE a Rádió vezetőségének megírta, hogy a Székely himnusz ismeretlennek hitt szerzője Csanády György, ezért Karl Lajos és Szalántzy Elemér az egyesület elnökségének írt levelet, amelyet ismertettek a Dunántúl szerkesztőjével, Kocsis Bélával. Ebben megismételték korábbi történetüket a vers – amelynek a Székely fohász címet adták – keletkezéséről és megzenésítéséről. Majd Szalántzy felsorolta néhány barátja nevét, akik ekkor jelen voltak, és mind­egyikük koronatanúja volt annak, mi is történt. Ráadásul ő, elmondása szerint, jelen is volt az aquincumi Nagyáldozaton, és ott a Csanády-változatot nem adták elő és el sem énekelték. „Most Karl dr.-ral felkutatjuk azokat a barátainkat, akik a Székely himnusz megszületésénél jelen voltak, jegyzőkönyvet veszünk fel az üggyel kapcsolatban az általuk előadottakról, és amennyiben szépségesen nem tudjuk a szerzőség kérdését megoldani, igazságunk tudatában szerzőjogi pert leszünk kénytelenek indítani, és a bírósággal igazoltatni, hogy a Székely himnuszt nem Csanády György és néhai Mihalik Kálmán, akinek nevéről most hallok először, és aki tudomásom szerint nem is volt tagja az SZEFHE-nek, hanem mi, néhai Kovács József, Karl Lajos dr. és jómagam írtuk.” Megemlítette, hogy folyamatosan kapják az elismerő leveleket és sürgetéseket, az emberek érdeklődnek, mikor adják ki himnuszukat. Ez a szerzőjogi bonyodalomtól függetlenül napokon belül meg fog történni, a Patria már el is készítette a hangfelvételt, és tárgyalnak a Radiolával is.

Miután a pécsi „szerzők” perrel fenyegették meg Csanádyt és bejelentették, hogy a jogvita kimenetelétől függetlenül kiadják a művet, a másik félnek nem maradt más választása, mint nyilvánosságra hozni azokat a bizonyítékokat, amelyekre Incze Antal csak célzott.

Meghajolt előtte egy zászló

Előtte azonban még egyszer, egy riport keretében Csanády megpróbálta jobb belátásra bírni ellenfeleit. Az Esti Újság hasábjain ismertette a Székely himnusz hiteles történetét. Beszélgetőpartnere Dövényi Nagy Lajos lehetett, aki rendszeresen írt az Esti Újságba. Erre a cikk D-i aláírásából is következtethetünk. Azonban Csanády rádiós közvetítőcsoportjának a beszélője Dövényi volt. Így válik érthetővé, hogy a cikk a bevezetőjében résztvevőként írta le azt az általunk már ismertetett jelenetet, amikor Marosvásárhely főterén a honvédeink bevonulásakor a tömeg elénekelte a Székely himnuszt. Beszámolóját azzal folytatta, hogy Csanády meghatódottan nézte egy erkélyről az éneklő sokaságot. Majd, már az autóban, úton Székelyudvarhely felé említette meg társainak, hogy ő írta a himnusz szövegét. Hazaérve, a szeptemberi újságokat utólag átnézve értesültek arról, hogy mások is jelentkeztek a szerzőségért, azt állítva, hogy 1925-ben ők írták a verset és szerezték hozzá a zenét. Csanády ezután beszélgetőpartnerével, így a lap olvasóival is ismertette a Székely himnusz születésének hiteles történetét. Beszámolt arról, hogy az SZEFHE-t négyen – Incze Antal, Kolosváry-Borcsa Mihály, János Áron és ő – hogyan kovácsolták össze. Beszélt a hagyománnyá vált Nagyáldozatról, amelyhez négy éneket írt, s mindegyiket Mihalik Kálmán zenésítette meg. Közülük az egyik vált a himnusszá. „Volt rá okom, hogy ne kerüljön összefüggésbe nevemmel a tágabb nyilvánosság előtt – folytatta Csanády a beszámolóját –, és szép is volt így: a szabadságától megfosztott népnek volt titkos szívdobogása. Nem is himnusznak, csak zsoltárnak született, az tette himnusszá, hogy a székelység összessége osztatlanul a magáénak vallotta, hogy egyszer valahol öntudatlanul, akaratlanul meghajolt előtte egy zászló.” A történelem a Székely himnuszt tudtán kívül hanglemezre véste, célzott Csanády arra, hogy az alatt az idő alatt, amíg ő Székelyföldről tudósított, a Rádió kiadta a himnuszt, nem tudva az ő szerzőségéről. Azonban, ha már megtörtént, aláírja Mihalik Kálmán és a saját nevét. „S a holtaknak kijáró kegyelet, de sok ezer tanú nevében is remélem, hogy ezzel a szerzői jog kérdése lezárult… – fejezte be a beszélgetést Csanády.”

Sajtóvita

Nem így történt. A pécsiek tovább folytatták a kiadás előkészítését. Ezért Csanádyék nyilvánosságra hozták bizonyítékaikat. Erre a Függetlenség október 13-i számában került sor. A majdnem egyoldalas cikk alatt nincs aláírás, gyaníthatóan Kolosváry-Borcsa Mihály munkája. Egy szubjektív bevezetésben ismertette az SZEFHE szerepét Csanády költeményének elterjesztésében és a székelyek második nemzeti imájává való válásában. Utána beszámolt a sajtóban folyó vitáról. A szerzőségben való állásfoglaláshoz pedig bekérte Karl Lajostól „szerzeményét”, amit kéziratban meg is kapott, de kotta formájában való kiadása is csak napok kérdése volt. Erről kiderült, hogy néhány taktustól és egészen jelentéktelen szóváltoztatástól eltekintve tökéletesen ugyanaz, mint Mihalik zenéje és Csanády verse. Csakhogy Karl szerint „művük” 1925-ben íródott, míg az eredeti 1921-ben. S utóbbira írásos bizonyítékok is voltak.

A Függetlenség 1940. október 13-i számában megjelent cikk

Maga Csanády György mesélte el verse keletkezésének körülményeit és elindulását az ismertté válás felé. Ez a nyilatkozata – ugyanúgy, mint a fentebb ismertetett, az Esti Újságban megjelent – tartalmazza a Székely himnusz megszületésének hiteles történetét. „1921-ben kezdtük előkészíteni az első »Nagy­áldozatot«, az SZEFHE első nagy ünnepi összejövetelét. Megírtam és összeállítottam az irredenta gondolatot és a székelység örök összetartozását szimbolizáló szertartást. Felkértem Mihalik Kálmánt, ezt az istenáldotta tehetségű művészt, hogy írjon versemhez zenét. Mihalik készséggel vállalta a munkát, de lassan készült el vele. Itt van, megmutatom Szegedről 1922. május 16-án keltezett levelét, amelyben mentegetődzik, amiért csak most küldheti a kottát. Ebben a kottakötegben volt a Székely-Himnusz is, amelyen már 1921-ben dolgozott Mihalik. (...) Eredetileg nem ezt szántam himnusznak – folytatta Csanády György –, hanem másik szerzeményemet. Mégis ez lett a népszerűbb, és elnevezték Székely himnusznak, mindjárt az első elő­adáskor, »száműzetésünk negyedik esztendejében«, azaz 1922-ben. Nevem, sem Mihalik neve nem szerepelt a köztudatban mint szerzőké, évekig névtelenül terjedt a kézzel írott kotta. Ez érthető, hiszen az SZEFHE-beli székely fiúk – jó részük háborút járt – Erdélyt visszaszerző munkára készültek fel.” Ezután Csanády megemlékezett Mihalik Kálmán 1922. szeptember 6-i haláláról, és felidézte temetését, ahol az általa megzenésített vers, a Székely himnusz eléneklésével búcsúztatták el őt. A sírnál elhangzott nekrológ és a himnusz szövege nyomtatásban is megjelent az Új Élet, az SZEFHE egykori lapjának 1922. szeptember 15-i számában. A Függetlenség pedig a szöveg fotóját mellékelte bizonyítékul. Csanády végül elmondta, hogy szerzői jogbitorlási pert indít a pécsi „szerzők” ellen, amely elégtételt fog szolgáltatni neki is és az elhunyt Mihalik Kálmánnak is.

Teleki Pál kiállása

Néhány nap múlva az SZEFHE és az Erdélyi Férfiak Egyesülete (EFE) az Erdélyből behívott országgyűlési képviselők tiszteletére díszválasztmányi ülést tartott, ahol a tagok felháborodással tárgyaltak a plágiumról. A jelen lévő Teleki Pál miniszterelnök, aki a két egyesület megalakulása óta az előbbinek tanár elnöke, az utóbbinak elnöke, „kijelentette a jelen levő egyesületi tagok előtt, hogy mint a székely diákság régi karácsonyi ünnepségeinek résztvevője személy szerint is tanúbizonyságot tehet arról, hogy Csanády György és Mihalik Kálmán Székely himnuszát, annak szövegét és dallamát még a húszas évek elejéről ismeri az SZEFHE ünnepségeiről.” A Függetlenség tudósításában ez a szöveg olvasható. Az MTI Teleki beszédét teljes terjedelmében közölte, kissé másként idézve: „A székely himnusz is köztünk és közülünk valótól keletkezett, s amióta emlékszem, ezzel kezdtük karácsonyi ünnepünket, azzal szállt lelkünk túl a hegyeken, a fenyvesekhez.” A két változat nem zárja ki egymást, lehetséges, hogy mindkettő elhangzott. Az előbbi kötetlen formában társalgás közben, az utóbbi Teleki beszédében. Az is lehet, hogy az MTI közleményében kissé finomítottak rajta. Azonban teljesen mindegy, a lényeg az, hogy a miniszterelnök kiállt a Mihalik–Csanády páros szerzősége mellett.

Ezután a két egyesület jelen lévő tagjai elfogadtak egy nyilatkozatot, amely szerint „az EFE és az SZEFHE legsúlyosabban elítéli, hogy a székely himnusz szerzőségét Szalántzy Elemér és Karl Lajos magukénak tüntették fel, és annak kottáját a maguk neve alatt kiadták ugyanakkor, amikor az igazi szerző eredeti műve is megjelent. A két egyesület tanúsítja és vallja, hogy a székely himnuszt Csanády György és néhai Mihalik Kálmán írta, minden erkölcsi együttérzésével a szerzők mellett áll és elítéli azokat, akik ezt a szerzői jogot vitássá tették.”

Szerzői jogi per

A pécsi „szerzők”, mint kiderült, nem is indítottak szerzői jogi pert, talán félve, hogy kiderül az igazság, csak a kiadást siettették, feltehetőleg az anyagi haszon reményében. Vagyis minél többet bezsebelni addig, amíg lehet. Így Csanády Györgynek nem volt más választása, mint ahogy a Függetlenségben jelezte, megindítani a pert.

A jogvitával kapcsolatban még a tárgyalás előtt a Magyarságban megjelent egy érdekes írás. Hírt adott Teleki Pál miniszterelnök három nappal korábbi nyilatkozatáról, és arról, hogy Mihalik Sándor, a kassai múzeum igazgatója Budapesten tartózkodott, és elmondotta, hogy birtokában van a Székely himnusz eredeti kottája, amelyet annak idején unokatestvére, Mihalik Kálmán írt. Majd Csanády György véle­ményét kérte ki a hírlap: hogyan lehetséges, hogy egyesek ilyen körülmények között előállnak a szerzőséggel? Csanády szerint 1922 óta az SZEFHE „minden májusi ünnepségén énekelték a székely himnuszt. Száz és száz ember tanulta meg, akik aztán hazavitték Erdélybe, Székelyföldre, és ott elterjedt. Szalánczy Elemér, aki most egyik szövegíróként jelentkezett, 1921-től 1923-ig a Szövetség budapesti központjának volt a tagja, és előadása szerint részt vett a májusi ünnepségeken. Nyilvánvaló, hogy megtanulta a dalt, amely aztán vele együtt került át Pécsre. Most a bevonulás közvetítésekor a rádióban hallották, hogy mindenütt énekelték a székely himnuszt, amely éveken át névtelenül, gazdátlanul terjedt el, s jelentkezett Karl Lajos és Szalánczy, hogy ők a szerzők.” Ezután Csanády ismertette az Esti Újságban és a Függetlenségben már megjelent történetet a Székely himnusz megszületéséről és elterjedéséről. Végül egy újabb okot említett arra, miért nem hozták nyilvánosságra a szerzők nevét: „A himnusz szövegét verseskönyveimbe azért nem vettem be, mert nem akartam, hogy román megszállás alatt élő rokonságomnak kellemetlensége legyen miatta, és nem akartam lehetetlenné tenni ezáltal, hogy nyaranta a román megszállott Erdélybe hazamehessek. A két nyomtatott bizonyíték és több száz tanú kétségen kívül igazolja, hogy a székely himnusz szerzői nem Karl és Szalánczy vagy Kovács. A plágium-per folyik, és a bíróság mondja ki az ügyben a végső szót.”

A Székely himnusz kéziratának címlapja. Fotó a Haáz Rezső Múzeum gyűjteményéből

Tehát Csanády megindította a jogbitorlási pert. A lapok tudósítása szerint: „Csanády György író és az azóta elhalt Mihalik Kálmán volt egyetemi hallgató még az 1921. évben közösen »Székely Himnuszt« szereztek, s ezt a Székely Egyetemi és Főiskolai Hallgatók Egyesületének évenként megismétlődő nagygyűlésein az Egyetemi Énekkarok azóta is minden alkalommal előadják. A kitűnően sikerült zenemű szövege és kottája 1922-ben az egyik szegedi napilapban, valamint az SZEFHE hivatalos közlönyében meg is jelent. Csanády György ez év októberében meglepetéssel értesült arról, hogy Karl Lajos dr. pécsi könyvkiadó ugyanezt a Székely Himnuszt – csekély változtatásokkal – kiadta, és a kiadvány példányain a szöveg szerzőjeként Szalánczy Elemér dr. pécsi orvost és Kovács József egyetemi hallgatót, a zenei rész szerzőjeképpen pedig Karl Lajos dr.-t tüntette fel.” Mivel Karl Lajosék ezután is fenntartották állításukat, hogy ők a szerzők, és a művet 1925-ben egy Katalin-napi estély alkalmából szerezték, Csanády György megindította az eljárást és bemutatta bizonyítékait, az eredeti lappéldányokat. Ezután a bíróság „közbenszóló ítélettel” elrendelte a Karl Lajosék kiadásában megjelent mű összes példányára a bírói zárlatot.

Egyezség

A per tovább folytatódott. Meglepő módon azonban ítélet nélkül, egyezséggel zárult le. Egy nyilatkozat született, amelyet több lap közölt: Karl Lajos társaival együtt egyértelműen elismerte, hogy semmi közük a Székely himnuszhoz, Mihalik Lajos és Csanády György szerzeményét a saját maguk neve alatt adták ki, magyarul: ellopták.

Kása Csaba

(folytatjuk)