Merő véletlen, hogy kedden bementem a szerkesztőségbe, a hétindító hétfői gyűlésen kívül nincs sok értelme bejárni, a szakmai aranymondás szerint ugyanis a téma az utcán hever, nem a négy fal között kell keresni. Az apróhirdetést felvevő kolléganőnek éppen Attila bácsi magyaráz valamit, varázsszó üti meg a fülemet, megállok. Könyvekről van szó. Árván maradt, örökbe fogadandó könyvekről, nem az Attila bácsi ezerhatszázas lélekszámú tékájáról, hanem egy rámaradt gyűjteményről, annak sorsáról gondoskodna, jó gazdaként jó kezekben látná jövendőjüket. Házalt már iskoláknál, keresett régvolt antikváriumot, tud arról, hogy némely használt ruhát árusító bolt könyvet is kitesz polcára, ingyen odaadná utóbbiaknak is, hiszen nem az anyagi hasznot űzi, hanem az olvasmány hasznos élményét örökítené tovább. Attila bácsi szerényen könyvbarátnak nevezi magát, holott jóval több annál, könyves ember ő is, hát annál jobban érti és értékeli a könyvek világát – és épp ezért semmi áron sem kívánja füstté válva tudni a Gutenberg-galaxis pár száz csillagát. Utolsó lehetőségként az újsághoz fordult hát: „Nagyobbrészt szépirodalmi műveket tartalmazó több száz könyvet eladományoznék városi, községi, iskolai könyvtáraknak, könyvbarát magánszemélyeknek”, olvasható az általa feladott, vegyes címszó alatt található apróhirdetésben. Hogy lesz-e sikere Attila bácsinak, meg tudja-e menteni a könyveket, vagy az enyészeté lesz végül a kollekció, megjósolhatatlan, a jelenség azonban néhány kérdés felvetésére ad lehetőséget.

Könyvtárak. A sepsiszentgyörgyi-megyei nagyon jól el van látva irodalmi kiadványokkal, nemcsak a régebbiekkel, hanem napirenden a legújabbakkal is, átvenni nincs sem lehetősége, sem értelme egy-egy olyan jellegű adományt, mint az Attila bácsié. Elfogadnak azért felajánlásokat, hiszen néha lehetőségük adódik kiegészíteni saját állományukat, többnyire azonban az ingyen elvihető polcra kerülnek a könyvek, s ott van is némi mozgás, valahányszor betérek a bibliotékába, más-más köteteket látok a bejárat melletti pulton. Az iskolai könyvtárak – természetükből adódóan – inkább csak a házi olvasmányok állományban tartására szorítkoznak, esetenként a tanintézet jellegének megfelelő szakkiadványokkal bővítve kínálatukat. A vidéki könyvtárak esetlegesek, Háromszék térképén nagyon felemás állapotot mutatnak: néhol, elég kevés helyen, jól működő könyvtárak találhatóak, bár ezeknek sem elsősorban a könyvkölcsönzés az erősségük, mint inkább a közösségi élet szervezése. Jellemzőbb azonban a bezárt könyvtár, a polgármesteri hivatalnak nagyobb szüksége van irodai hivatalnokra, mint könyvtárosra, hát előbb fél normával, majd egész állással átminősíti a kultúra szolgálatára szegődött alkalmazottat irattologatóvá. A kör bezárult.

Antikvárium még nem is olyan régen működött Sepsiszentgyörgyön, bolti minőségében azonban megszűnt létezni, talán valamiféleképp fungál még, a nyilvánosság számára láthatatlanul. Ez a kör is bezárult hát.

Ingyen elvihető kezdeményezések. Volt, van továbbra is, az idő és a tapasztalat bebizonyította, fizikai mivoltában nincs sok értelme (lásd a Péter Pista sarkánál felállított, többször megrongált könyvszekrényt, de pozitív példaként ott a Réty központjában könyvespolcokkal berendezett egykori telefonfülke esete is), a virtuális világban létrehozott ilyen jellegű csoport látogatottsága jó, forgalmáról nincsenek információk. Nem tudni hát, mennyire nyitott vagy zárt ez a kör.

Mi marad még? Láttam már sokszor kuka mellé letett könyvek halmazát, turkáltam is köztük nem egyszer, volt, hogy már meglévőt vittem haza, könyves ember minden kidobott kötetet személyes veszteségként él meg. Ez a sors várna végül az Attila bácsi eladományozandó könyveire is?

A sötét jövőt egy apokaliptikus kép árnyékolja be még jobban. Míg e jegyzetet írtam, egy – szintén könyves – barátomtól levél érkezett postaládámba. Egy fénykép csupán a küldemény tartalma, kísérőszöveg nélkül. A felvétel egy valamikori kastély könyvtárszobájáról készült, a betört üvegtetőn a fényt lombok szűrik meg, a padlót felnőtte a gyom. A falakon körbe a polcokon ott vannak még a könyvek, amelyeket nincs már, aki a kezébe vegyen. Hát így múlnék el az ember teremtette világ dicsősége?

Fotó: Pixabay.com