Persze hogy várom, nehéz lenne elképzelni egy évet úgy, hogy az immár hagyományos családtalálkozót ne tartsuk meg. Szabadság nincs, megszoktam, ha kell, ingázom az újsághoz, hogy végezzem el a rám szabott feladatot, nem is próbálkozom másként. Végre augusztus eleje, összegyűltünk, szép is lenne az időjárás, nem zavar, hogy hűvösebb van, pörkölődtünk eleget előtte a soha nem tapasztalt hőségben.
Reggel, mint mindig, letakarÃtom a húszszemélyes födött udvari telephelyünk, filagóriánk asztalait, padjait. Naponta többször meg kell tennünk, mert a város egyik legforgalmasabb utcája, a PetÅ‘fi Sándor még nincs leaszfaltozva, s a por mindent belep. Talán tervben van 2026-ban. Az is vigasz.
LetakarÃtom, tudott, de mégis meglepÅ‘, hogy az esti, hasonló művelet óta majdnem ujjnyi por lep be mindent. Nos, azért ehetünk. Olyan szép s más, mint a tömbházban! Cuccolunk ki, hordjuk a kajákat, s még Ropi kutyánk, a blokklakó német juhász is vidám, hogy mellettünk csepegtetheti a nyálát a finomabbnál finomabb falatok láttán. Nagy állat, de sokkal türelmesebb, mint én. Magasra hegyezett füleivel szépen pihen a kiégett füvű udvar közepén. (Közben be nem jelentett bombázógépek repülnek fölöttünk riasztóan alacsony szinten.)
Nem kicsi a távolság a ház és a filagória között, de minden finommal megtelik az asztal. Számolunk, húszig még a padon is bÅ‘ven akad hely. MérgesÃt közben a por, az utcáról naponta beáradó szemét, de nem tehetek róla. VÃzvezeték-javÃtás miatt most alig tudok a kapun beállni, egy hétig nem is sikerült, de a közüzemek végezte a munkálatokat, nekik kell megjavÃtaniuk a maguk mögött hagyott gödröket is. Nem teszik, de azért láttam felelÅ‘s tekintetüket, reggel a tűzcsapokat próbálták ki, spriccelt órányit sugárban a vÃz, kérdezni mertem, ha a pincénkbe is befolyna, miként szokott, ki a felelÅ‘s, lezserül seperték le az asztalról, hogy Å‘k nem.
TerÃtettünk, de bÅ‘g a zene úgy, hogy nem is lehet beszélgetni, s nem is egy helyrÅ‘l, két irányból. A csipkés kombiné nem a mi műfajunk, egyenesen utáljuk, figyelmeztetünk, majd újabb próbálkozásra fenyegetünk is a rendÅ‘rséggel, de nem megy, még hangosabban eresztik.
Mi marad hátra egy olyan parasztnak, akinek családja több száz éve itt él, s betelepednek melléje és engedély nélkül kétszer akkora házat emelnek újszomszédék, akik ezáltal a kertjét is használhatatlanná teszik?
Hallgatják pár napos gyenge szabadidejük alatt a bÅ‘gÅ‘ kombinét, s kiérdemlik az új beköltözöttek utálatát is, akik sem a ritmuson, sem a hangerÅ‘n nem hajlandók lazÃtani, megvették a területet, Å‘k az urak! Az új urak! Mehet a muzsika!
Gazda Zoltán
Â
 A szerző felvétele
