Pedig egész nyáron életerősen ontotta virágait, hálás teremtés, mégis, ha fagy éri, kocsonyássá válik. Lehet, ezért is bünteti gazdáját, aki nem tudja elfogadni az évszakokat, azt, hogy nem virágzik örökké, hogy nem ontja szirmait, csak évente az élet bizonyos időszakaiban. Remegteti szemeit özönén, szeretné átölelni, megsimogatni bársonyos tájait, kifogni és megőrizni mosolyát, gyöngyöző szeretetét. Mert ő is ragaszkodik gazdájához, meghálálja gondoskodását, de emlékezteti arra is, hogy egyszer vége lesz, jönnek a fagyos napok, jön a vég, s lehullnak a repülő, törekvő, mindig magasra emelkedő szárnyak, s következik a hiány, a tél, amikor megszűnik a remény, véget ér a ragaszkodás, jön a sötét pincében vegetálása a gumóknak, de a vágy is egy újabb kezdésre.

Mert nem igaz, hogy ő nem szereti a tavaszt, a nyarat, a meleget ontó napsugarakat, az életet, a kiteljesedést. Mégsem ontja hivalkodóan illatát, nincs is neki, másokra hagyja azt, neki elég a vonzást, vonzódást meghozó szépség, az a tekintet, amely, ha van még érző ember a földön, elbűvöli. Elvarázsolja az a csodája, ami nem terem meg minden gyökéren, ami egyedi, s ettől még szebb. Suttog, de úgy, hogy ne hallja meg mindenki, csak az ő gazdája, aki egy különleges világot tervezett, aki féltve őrzi minden évben, aki ha kapával simogatja, akkor is nagyon vigyáz rá, nehogy megsértse, fájdalmat okozzon neki. Törékeny hangja mégis tovaszállt, s máshol köt ki, olyan vizeken, ahol evező nélküli csónakkal nem tudják utolérni, csak vergődés, kínlódás, mocsaras szutyokban csapkodás marad utána. De szépsége, ha távolról is, tovább csodálható, s marad a lenyűgöző érzés.

Minden út, minden útja hozzá vezet, adva van a közelben, s hiszi, hogy neki virágzik, csak az övé lehet még ha tova is szállt, elkalandozott, többre, jobbra vágyott. Lelki táplálék ő, csobogó víz, gyöngyöző, remegő izzadtság, Úrhoz való fohász, kebleket remegtető szépség, a torkokba szorult gyulladásra gyógyír, fáradtság utáni megpihenés. Nem fáj neki, ha kés hasít a testébe, hogy vázába kerülhessen, mert tudja, jó értelemben vett sárkányként ezer fejből nő újra, hogy teljes gyönyörével éljen és éltessen.

Szorongó szívvel hasít bele a földbe az ásó, feszíti gyökerét, kosárba kerül, majd onnan a pincébe. A sötétbe, sötétséget, hiányt hagyva a lelkekben, de kitartást is, hitet, hogy ismét jön egy újabb tavasz, remény, bizalom az újra kizöldülésre, kiteljesedésre, hogy virágpalotává változik az a kert, mely kiszáradt a kevés csapadéktól, s ragyogni fog az újabb évben.

Ő a dália, gyógyír a lélegzésre, mely életet jelent, ő a minden!

Gazda Zoltán