Elbűvölte a cselló

A zene mindig is része volt Do­rottya életének, zenei környezetben nőtt fel édesapjának (Dénes Előd református lelkész – szerk. megj.) köszönhetően, aki megannyi hangszeren játszik, kórust vezet és zenekara van. „Otthon mindig zene szólt: mi énekeltünk vagy édesapa zongorázott, és talán korábban énekeltem, mint beszéltem” – idézte fel nevetve. Szüleit kultúrát szerető és művelő emberekként jellemezte, akik mindig magukkal vitték gyermekei­ket a klasszikus zenei koncertekre, „soha nem volt gond, hogy zajongtunk volna a bátyámmal, elbűvölt a zene” – emlékezett vissza.

A csellóval szintén édesapja révén találkozott, aki éppen egy lemezt vett fel – rengeteg megzenésített József Attila-verset –, és egyik barátját kérte fel, hogy csatlakozzék csellózni. Dorottyát teljesen elragadta a hangszer és annak hangja, úgy emlékszik, órákat ült a stúdióban csak azért, hogy megérinthesse, megpengethesse, nézhesse a csellót. Szerelmese lett rögtön, olyannyira, hogy aznap éjjel átment szülei hálószobájába, és azt mondta, ő bizony csellista lesz. Történt mindez Marosvásárhelyen, ahol éppen beíratták hegedűre az ötéves kislányt...

Kapocs a Jóistenhez

„Azóta is töretlen ez a szerelem, talán még erősebb, mint a kezdetekben, próbálkozom, még mit lehet kihozni belőle, folyamatosan kísérletezem a csellóval és a zenével. Úgy gondolom, talán minden zene elvihető az emberekhez, csak meg kell találni a módját, hogy miként. Én magam ezen vagyok, hogy minden korosztálynak élvezhető legyen egy koncert, mert azt hiszem, hogy a zene egy olyan kapocs a Jósitenhez, amit tovább kell adni az embereknek, de ha nem vagy jó közvetítő, akkor nem fog sikerülni” – vallja Dorottya.

Első osztályos korától csellózik, ám akkoriban a marosvásárhelyi zeneiskolában ilyen korán még nem lehetett csellón tanulni – nehéz hangszer, nagyok a távolságok –, csak ötödik osztálytól adódott erre lehetőség. A kislányt mindez nem tántorította el álmától, az igazgatóságon kérték, hogy engedjék csellón tanulni, és megígérték, hangszert és tanárt is szereznek. Próbálkozásuk nem volt hiábavaló.

„Emlékszem a pillanatra, amikor megkaptam az első kis csellómat, egész nap mellette ültem, pengettem, el kellett ráncigálni mellőle. Aztán egyszer csak a tanárom azt mondta: Dorottya, kinőtted a csellódat, nagyobbra kell cserélni. Bennem úgy élt, hogy a cselló velem fog megnőni, gyermekként azt gondoltam, örökre velem marad majd. Kaptam egy újat, azonban kellett egy kis idő, amíg azt megszoktam, megszerettem. Azóta már a negyedik csellómon játszom.”

Dorottya egy ideig magántanulóként tanult Debrecenben, nagyon sok versenyre járt, az utazásokat pedig nem lehetett összeegyeztetni a tanulással, így otthon édesanyja (Dénes Katinka református lelkész – szerk. megj.) segítette tanulmányaiban. Kilencedik osztálytól a sepsiszentgyörgyi Plugor Sándor Művészeti Líceum növendéke lett, tavaly végzett. Nagyon szerette a zeneiskolát, ahol remek tanárai voltak.

Fotó: Gyüngyösi Zoltán

Zenével gyógyítani

Dorottya jelenleg Győrben él, és továbbra is magánúton csellózik, koncertezik. Ragyogó tekintettel mesélte: Rákász Gergely koncertorgonista személyében remek mentorra talált. Zenei pályája építése mellett tanul is, a gyógypedagógiára esett a választása, a győri Széchenyi István Egyetem hallgatója.

„Szerettem volna valami olyat tanulni, ami a zenével is összeköthető. Mindig azt érzem, hogy annyi mindent kapok a Jóistentől, hogy valahogy vissza kell adnom, és szerintem a gyógypedagógia, a zeneterápia ennek remek formája. Mindig szívügyemnek éreztem, hogy visszaszolgáljam a rengeteg jót, amit kapok, és erre az én eszközöm a zene” – szögezi le határozottan.

Mint meséli, Rákász Gergelyt szintén gyermekkorában ismerte meg, és amióta Erdélybe jár, koncertjeire szülei mindig magukkal vitték. Úgy érzi, általa mindenkihez eljut a zene, mert a zenei művek mellett mesél is, így koncertjei mindenki figyelmét lekötik, a legkisebbektől az idősekig. Együttműködését az elismert művésszel egy hirdetés alapozta meg, amelyben az orgonista az alapítványába való jelentkezést hirdette meg egy közös karácsonyi koncertezés révén. Dorottya a jelentkezésként beküldött videójára válaszként nem csak egy alkalomra szóló felkérést, hanem egy egész koncertsorozaton való részvétel ajánlatát kapta.

„Mindez három éve történt, akkor végigjártam Rákász Gergellyel a teljes erdélyi turnét, és magyarországi koncertjein is részt vettem. Most Győrben segítem az alapítványa munkáját – határon túli kis településeken, szórványban élő magyar közösségeknek szervez hangversenyeket, fiatal tehetségeket karol fel –, és közben azt lesem el, miként kell felépíteni egy karrierutat. Hálás vagyok, hogy Rákász Gergely mellett lehetek, mert ő tényleg azt csinálja, amit magam is szeretnék: mindenkihez eljuttatja a zenét, emberközeli módon – nem a színpadról játszik a közönségnek, hanem egy ember játszik egy másik embernek.”

Rákász Gergellyel. Fotó: Dénes Dorottya gyűjteményéből

Napi többórás gyakorlás és tanulás mellett Dorottya arra összpontosít, hogy mentorától minél többet tanuljon a közös fellépések alkalmával, illetve a kapcsolódó feladatokból is teljes mértékben kiveszi a részét. Úgy érzi, a továbbiakban is a cselló jelenti majd az utat számára, mindenképp a hangszer lesz az irányadó.

„Amellett, hogy rengeteget dolgozom, hogy ez megvalósuljon, hogy minél több helyre eljussak, minél több koncertem legyen, hogy tulajdonképpen ez legyen az életem, nem felejtem a Jóistent sem, akinek néha igen érdekes tervei vannak. Bízom abban, hogy ez a terve neki is – mondja nevetve. – Talán mindig is ilyen voltam: ha valamit szeretnék, a mellé mindig nagyon odaállok. Erről szólnak a napjaim mostanában, nagyon szeretem, és nem is munkának fogom fel, olyan mindez számomra, mint a levegővétel. Rendkívül szerencsésnek érzem magam, hogy ilyen korán megtaláltam az utamat, ami számomra a legjobb, ezért nem is érzem tehernek.”

Istenhez való kötődéséről faggatom, hogy jó-e a kapcsolatuk. „Nagyon! Azt hiszem, nagy barátok vagyunk, ha szabad így mondani. Minden koncert előtt úgy megyek fel a színpadra, hogy előbb imádkozom, mert az hiszem, ha ott van velem az a plusz, akkor még jobban sikerül. Megfigyeltem azt is, hogy a templomban szebben szól a csellóm, és nem az akusztika miatt – mindig ki vagyok hangosítva, remek rendszerünk van erre –, de talán van egy plusz lélek benne, amit azt hiszem, hogy nem én adok bele, s ha megszakadnék, sem tudnám beleadni egyedül, emberként.”

Honvágy itthon és otthon közt

Dorottya nagyon sokat van távol otthonától. „Igen, sokszor van honvágyam, hiányoznak a hegyek, hiányzik a levegő, az itthoni víznek az íze. Nagyon hiányzik az itthon, Erdély, mert ide tartozom, ám Győrben is szeretem, és most már lassan átalakul egy itthon-otthon érzéssé. Csak azt hiszem, hiányzik az itthon lelkülete, az itteni emberek temperamentuma, a mosolyok az utcán egy ismeretlentől. Itthon az emberek kapcsolata az Istennel összetartó erő, segít abban, hogy megmaradjunk kisebbségként. A családomon kívül talán a templom hiányzik, az élettel és lélekkel teli istentiszteletek, amelyek megtöltik az ember lelkét mindenféle jóval. Nem tudom még, mit hoz az élet, de az biztos, hogy itt lesz a főhadiszállásom, az erdő közepén, elszigetelve, csendben. Mindig itt marad egy darabka belőlem, amikor átmegyek a határon, és most, az elmúlt évben éreztem meg igazán azt, hogy mennyire erősen bele van kódolva az emberbe az, ahonnan jött... olyan erősen, hogy azt kitörölni nem lehet. Nagyon sok saját darabot írok, és az itthoni dallamok mindig belekerülnek, a színpadra az itthoni madárkás övemmel megyek, nekem ez nagyon-nagyon fontos. Azt hiszem, hogy az itthont hirdetem ott.”