2010-ben ifjú egyetemistaként érkeztem Sepsiszentgyörgyre. Gecse Sándortól, az akkori zalánpataki tanítótól tudtam meg, hogy egy ideje itt él Palika tanító bácsi is feleségével, Jolánka tanító nénivel. Nem ismerve a várost, sokáig bolyongtam a Jövő utca környékén, amíg végre megtaláltam a tanító bácsiékat. Az első csengetésre ajtót nyitottak az ifjú idegennek, és alig mutatkoztam be, Jolánka néni finom szárazajtai pálinkát és friss süteményt tett elém. Az öreg honvéd pedig mesélt. Ekkor csodálkoztam el igazán először azon, hogy egy 87 éves ember miként emlékezhet napra pontosan a hetven évvel ezelőtti eseményekre, hogy melyik napon milyen furcsa hangzású településen fordult meg előbb székely határőrként, majd hadifogolyként.

Gyakran visszajártam hozzá. Ő pedig mesélt. A legnagyobb alázattal és őszinteséggel. Mesélt a szárazajtai fiatal éveiről, a Székely Mikó Kollégiumban eltöltött időkről, az árkosi B táborban lévő kiképzésekről. „Kérdezze meg Farkas Lacit, hogy még emlékszik-e Kiss őrvezetőre!” – adta fel egyik beszélgetésünk végén a házi feladatot. Laci bácsi Zalánpatak utolsó élő veteránja volt. Őt is a B táborban képezték ifjú 13-as székely határőrnek, vagy ahogyan a köznyelv nevezte őket, leventekatonának. Laci bácsi elmosolyodott a kérdés hallatán. Ez amolyan keser­édes mosoly volt, emlékek, melyeket megszépített az eltelt 70 év. Majd elmesélte, hogy milyen komisz volt ez az anyaországi tisztes, hogy mennyire kegyetlenül bánt az ifjú székely legényekkel. Később több üzenetet váltott egymással általam ez a nagy időket megélt két hadastyán.

Laci bácsi erdővidékiként a magyar királyi 13. székely határőr zászlóaljba került, akárcsak az ő első világháborút megjárt édesapja, majd Csobányosban esett át a tűzkeresztségen. Palika tanító bácsi erdővidéki volt ugyan, de mikós diákként a sepsiszéki magyar királyi 11. székely határőr zászlóalj karpaszományos tizedese lett, és bajtársaival az Úz völgyébe került.

A 2014-ben megjelent Gyűlölet nincs, csak fájdalom című visszaemlékezésében ekképpen vall az Úz-völgyi eseményekről: „1944. augusztus 26-án reggel szigorú parancsot kaptunk, hogy ha kelet felől akárki jön, tűzzel kell megsemmisíteni. Én még idejében, utoljára lementem az úton levő határsorompóhoz. Megnéztem az ott levő honvédeket és a feliratos sziklát. A felirat ez volt: »Hazádnak rendületlenül légy híve, ó magyar!« Arra gondoltam, hogy most, amikor itt az alkalom, katonatársaim hogyan viszonyulnak cselekedeteikben, magatartásukban, a kialakult új helyzetben a felirat mondanivalójához. Főleg azokra a kackiás, adjusztált viseletűekre gondoltam, akik az egyenruhát a nők meghódításáért viselték. Milyen katonát takar a honvédruha? Mi az első, a haza vagy a feszengés? Nagy részük jó katona volt, sajnos, olyanok is akadtak, akik az első adandó alkalommal leléceltek. Nevüket nem említem. Szegény kicsi Magyarország...”

Incze Pál karpaszományos tizedes

Pali bácsi, bár számtalanszor lemaradhatott volna, a végsőkig kitartott. „Belső énem mást sugallt, azt, amire nevelőim, tanítóim tanítottak: Hazádért, népedért a legnehezebbet is vállalnod kell!” Így aztán az Úz-völgyi hegyomlást követően részt vett a nagy vérveszteségekkel járó idecspataki harcokban, majd a Maros vonalán folyamatosan vonult nyugat felé. Hazatérő bajtársaitól üzent: „Ha hazaértek, mondjátok meg szüleimnek, addig megyek, míg az Atlanti-óceánban lábat mosok, de oroszok kezébe nem kerülök!”

Végül 1945. május 9-én a Brno város melletti Zdetin falucskában érte a háború vége, majd az oly rettegett orosz fogság. „Este a parancsnok bejelenti: »A háborúnak vége, megszűnt a függelem, mindenki önállóan cselekedhet. Be vagyunk kerítve, Prágánál a kör bezárult.« Takarodó után nem tudtam aludni én sem, de mások sem. Összefoglaltam gondolataimat. Na, Incze Pali, most itt vagy Morvaországban, a háborúnak vége, eleget tettél azoknak a kívánalmaknak, melyeket a Mikóban a tanáraid lelkedbe oltottak, hű maradtál népedhez, hazádhoz, esküdet megtartottad, s lehet, ezek miatt holnapi »gazdáid« nem dicsérnek meg, hanem elítélnek és megbüntetnek. Eddig vizsgáztam erkölcsből és azután testedzésből, a lelki és fizikai nehézségek elviseléséből, túlélésből. Istenem, segíts meg!”

Pár nap múlva a hírhedt auschwitzi táborba szállították őket, mely ekkor már szovjet gyűjtőtáborként működött. Innen három év kínkeserves szovjet fogság következett, erdőirtással, vasútépítéssel, bányamunkával Szárazajtától mintegy 2000 kilométerre, a Volga melletti Csadajevkán, majd Nikolaevkán. „Hej, mennyit énekeltük mi ott azt a nótát, hogy Valahol a Volga partján sír a szél…” Aztán gyönge, idős hangján énekelni kezdett. A végére már könnyezett. Nekem is gombóc volt a torkomban, és a könny elhomályosította látásomat.

Aztán 1948. május 9-én jött a várva várt szabadulás pillanata. Május 8-án közölték velük az örömhírt. Délután hajvágás, borotválkozás, mosakodás, lábbeli- és ruhacsere következett. „Másnap megjelenik a táborbeli fiatal NKVD-s (Belügyi Népbizottság), akit jól ismertünk, hiszen a szokásos, három havonkénti személyi lap ellen­őrzése során sokszor elbeszélgettünk. Felsorakoztatott a kapusszoba mellé, s kezdi a magyar nevek olvasását, mindenkinek a torkában vert a szíve, úgy várta neve kiejtését. Az olvasottak kenyérzsákkal a kézben kisétálnak a nehézség és reménytelenség világából egy új világba, a Szabadságba. Én is sorra kerülök, szívem addigra a torkomból majd kiszökött, a hátamon folyt a verejték, amikor szegényes kenyérzsákommal a hónom alatt a kapun kilépek, csak ennyire volt erőm: Istenem, neked köszönhetem e pillanatot. Most jött egy felejthetetlen pillanat, s ahányszor arra gondolok, még most is könnyezem. A fiatal NKVD-s tiszt magához inti az egyik fiatal magyar tisztet, és annak mond valamit. Előáll Zalka István tüzér hadnagy úr, és a következőket mondja: »Átveszem a parancsnokságot!«, és vezényel: »Magyar század, vigyáz!« Majd fordul: »Irány a templom kupolája, hátam mögött ötösével oszlopba sorakozó!« Megfordul, végignéz rajtunk, kihúzza magát, és ismét vezényel: »Irány Magyarország, nótaszóval indulj!« Az elhangzott parancs mondanivalójától elérzékenyülve sem az ének, sem a kilépéskor kötelező három dobbantás nem ment, amíg Péterffy Gyuri bácsi azt nem kiáltja, hogy: »Fiúk! Hazamegyünk, énekeljetek!« Elszorult torkunkból erővel tört elő a katonanóta: »Ez a vonat most van indulóban« – olyannyira, hogy a közeli falucska meglepett kolhoznikjai egymással versenyezve szaladtak az út szélére, és nem tudták megérteni, mi is történt e mozgó csontváz »vojnaplenik«-kel, azaz a foglyokkal, és mi daloltunk lelkünkből tovább, fegyveres kíséret nélkül, szabadon a vasútállomásig.”

Pali bácsi, aki Magyarországról, Szárazajtáról cseppent bele ifjú katonaként a második világháborúba, négy évvel később sok megpróbáltatás után, de meg nem törve ért haza a vesztes hazába, a szörnyűségeket megélt Szárazajtára. Itt 33 éven keresztül tanította, nevelte szülőfaluja fiataljait, és amikor a legnagyobb kockázatot jelentette, a 60-as évektől folyamatosan visszajárt fiaival az Úz völgyébe emlékezni. Úgy, ahogyan ő élt, csendben, szerényen.

„Most, amikor pontot teszek visszaemlékezéseim végére, feltétlenül hangsúlyozni akarom, hogy bárhol, bármikor, bármilyen rendszerben csak akkor lehetsz szabad, ha önmagaddal kibékülve élsz, és végzed a munkádat. Ezért éreztük mi szabadoknak magunkat a fogságban, mert lelkünket nem tudták letörni, nem tudtak lelkileg megalázni. Ez sajnos akkor következett be az én életemben, amikor hazatértem, és itthon hiába mondták, hogy szabad vagyok, a körülmények nem engedték szabadnak éreznem magam. A szívemben gyűlölet nincs, csak mély fájdalom. Hitvallásom: A haza minden előtt!”

Pali bácsi 2017-ben, 93 évesen adta vissza lelkét Teremtőjének. Isten áldja emlékét!

Préda Barna