Történt ugyanis, hogy az év elején Levente tiszteletes többórás, kétséges eredménnyel kecsegtető szívműtéten esett át, sokan voltak, akik aggódva figyelték több hétig tartó lábadozását. Ilyen körülmények közt a beszélgetés megejtése mondhatni sürgős volt. Mégsem összegző, búcsúriport ez, hanem épp ellenkezőleg, buzdító és jövőbe néző! Interjúalanyunkat arra próbáltuk emlékeztetni, van kiért és miért élnie, akad elérni való cél, számít rá közössége.

Indult Felsőrákosról

– Édesapja, Fekete Dezső 1963-ban Felsőrákoson szolgált lelkészként, ön mégis Oklándon született… Kérem, meséljen családjáról!

– Édesapám a lelkészi pályáját Homoródabásfalván kezdte, majd néhány év múlva Felsőrákos megválasztotta. Nagyon rossz parokiális körülményeket kapott egyházi ingatlan szempontjából Felsőrákoson. A néptanács tulajdonába vette ugyanis a parókiát és udvarára tyúkfarmot létesítettek, kertjébe pedig juhokat tereltek, az akkori lelkészt, Kelemen Istvánt a kántori lakra költöztették. Édesapámra hárult a feladat, hogy visszaszerezze a néptanácstól a parókiát. Előbb áldott emlékű testvérem, Fekete Márton Zsolt született 1959-ben, négy évre rá pedig én. Azért Oklándon, mert az én drága jó édesanyám, született Lőrinczi Enikő édesanyja, tehát anyai nagymamám, Lőrinczy Jánosné Szabó Anna Oklándon volt kántornő, Kelemen Imre bácsi nagynevű oklándi papnál, és úgy gondolta – mivel hajdanában járásbírósági székhelyként volt szülészotthona is –, nagyobb biztonságban lesz.

– Milyen volt akkoriban a lelkészek családjának élete?

– A lelkészi család élete az a falusi értelmiségi családok életéhez volt hasonló. A gyülekezet lelkészeként a közösség szellemi vezetője és felcsere volt. Szívügyének tartotta az egyházi ingatlanoknak a karbantartását, fejlesztését. A parókia épületét modernizálta: amikor mi idekerültünk, akkor nem volt fürdőszoba és kútról hordtuk a vizet. Fürdőszobát épített, vizet vezetett be, csatornáztatott és csempekályhákat rakatott. Temetőt is szerzett: a meglévő, a túlszeri temető mellé a várhegyi temetőt is megszerezte, és bekerítették nagy közmunkával. Bibliaórákat és vallásórákat tartott a parókián. Nagy volt a templomlátogatás, nagyon élénk és nagyon erős, életképes volt a gyülekezet. Vasárnap két istentisztelet volt, 11 órától, mondhatni tele templommal és délután három órától. Akkor is a fiatalok, mi délután háromkor mentünk templomba. Amíg édesapám az egyik csoporttal korosztály szerint foglalkozott a parókiának a szélső termében a kapu felől, addig a többi gyerek várta az udvaron a sorát és ott futballoztak. Népes, nagy gyülekezet volt Felsőrákos. Nagyon kedves éveim voltak, szép gyermekkorom volt.

– Magától értetődő volt, hogy követi édesapját a lelkészi pályán vagy egyáltalán nem?

– Humán érdeklődésű vagyok, ezért elsőként az jutott eszembe, hogy filozófiát végzek. A filozófiatanárom Veress Károly volt a sepsiszentgyörgyi történelem-filológia líceumban, vagy ahogy annak idején neveztük, a 2-es Líceumban, és ő mindig biztatott, hogy menjek filozófiára. De én amúgy nagyon szerettem a természetet, főleg a madarakat, ezért a biológián is komolyan gondolkoztam, sőt, a pszichológián is. Aztán a vége az lett, hogy édesapám azt mondta, édes fiam, ha pap leszel, akkor pszichológus is vagy, ornitológus is, mert szárnyalhatnak a vágyaid, az álmaid és filozófus is leszel, mert az evangélium az tulajdonképpen mélyfilozófia, menj, próbáld meg.

A lelkészi úton

– Milyen volt a nyolcvanas évek közepén-végén a teológia Kolozsváron a székelyföldi gyereknek? Nagy kaland volt?

– Kolozsvár igazi nagy város, mondhatni új világ volt számomra. A bentlakásban azonban eléggé zárt környezetben éltük az életünket. Tanítás volt délelőtt és tanítás délután is, állandóan szemináriumi dolgozatokat kellett készítenünk meg könyvtárazni, az iskolában oroszul és németül tanultam, angolul viszont nem, pedig a mi külföldi szakirodalmunk onnan való, pótolnom kellett a hiányosságomat. Intenzív és nagyon komoly, zárt keretek között végződő oktatási folyamaton mentünk keresztül. Aztán ugye bejött a Jóistentől kirendelt szerelem, és akkor a feleségemmel való kapcsolattartás is nagy mértékben színesítette és átprogramálta a kolozsvári öt évet, s így azok nagyon gyorsan elsuhantak.

Az első állomás

– Szóval pályájának első állomására már családos emberként került Sepsikőröspatakra, és ide kötődik az első jelentős megvalósítás is: az árkosi és sepsikőröspataki, kálnoki, bölöni és nagyajtai unitáriusoknak a közös határon, a Vadas-tetőn való találkozásának újrahonosítása. Hogy sikerült ezt elérnie?

– Valóban, Kőröspatakra ketten érkeztünk, kedves feleségemmel, Jutkával. Ahogy befejeztük az egyetemet, ő is a kémia–fizikát, meg én is a teológiát, össze is házasodtunk. Kőröspatakra nevezett ki Kovács Lajos főtisztelendő püspök úr, 1988. november 1-től. Gyülekezetépítéssel és a parokiális épület modernizálásával kellett kezdenünk, mert ott se volt fürdőszoba és kályhákat kellett rakni. Emellett a levéltárat is próbáltam rendezni. Egyszer csak a jegyzőkönyvi bejegyzések között arra lettem figyelmes, hogy Vadas-találkozót említenek. Sepsikőröspatak, Árkos, Kálnok, valamint a Vadas-hegy nyugati felén lévő Nagyajta és Bölön unitáriusai minden évben a leírás szerint találkoztak – egészen 1948-ig volt ez így. Egyházi rendezvény volt, nyilván, istentiszteletet tartottak, s akkor utána majálisszerű népünnepéllyé alakult át az együttlét. Nem nézte jó szemmel az állambiztonsági szerv, hogy öt magyar falu találkozik és együtt vannak a hívek. Beszéltem a presbiterekkel, megkerestem azokat az idős egyháztagokat, akik még éltek, és akik aktív résztvevői voltak ennek a hajdani találkozónak. És ők valóban ráerősítettek, igen, hát az jó volt, szép volt, amikor tudtak találkozni. Akkor – ez már 1989 után volt – arra gondoltam, ezt most fel lehetne eleveníteni. Többször összegyűltünk, beszélgettünk erről, de a mindennapi élet és a dúsan bevállalt feladatok mindig háttérbe szorították az esemény újra megszervezését. Amikor 1995. május elsejével a nagyajtai unitárius egyházközség megválasztott lelkészének és a feleségemet kántorának, ahogy átjöttünk, rögtön felvettem a kapcsolatot a Sepsikőröspatakra utódomként érkező Czire Szabolcs lelkész kollégával, és meg is szerveztük, találkoztunk a Vadas-hegyen, s velünk volt több presbiterünk is. A mostani találkozóhelytől nem messze sütögettük a finom falatokat, bejártuk a tetőt. Bedő András javasolta, hogy ez a hely nagyon-nagyon megfelelő, szép, könnyen megközelíthető, ráadásul nagy bükkfákkal, gyéren díszített, és alájuk ugye be lehet húzódni. Az első találkozót végül 1997-ben szerveztük meg, s azóta is rendszeresen tartjuk, hála legyen a Jóistennek.

– Miért népszerű, miért fontos az embereknek, hogy oda évről évre kimenjenek?

– Ezt a kérdést fel lehet tenni minden búcsúra vonatkozóan. Valószínűleg azért, mert az embereknek jól esik egy közösségbe tartozni, érezni az összetartozás erejét. Bár különböző településeken élünk, az isteni erő és a lelkiség biztonsággal és reménységgel tölt el. Az emberek, ha együtt vannak és együtt jól érzik magukat, feltöltődnek, megnyugodnak, megerősödnek a bizalomban Isten és ember iránt. Az élet öröme megsokszorozódik bennük. Mert sokan vagyunk, akiknek ezek az értékek, a hit, az emberi közösség, a Jóisten szeretete, a gondviselés, a drága szülőföldünk, ahol őseink pihennek, ott nekünk is otthonunk van. Gyakorlatilag az a fajta szakrális érzés, amely ott tudat alatt nekünk azt üzeni, hogy a Jóisten magyar nyelvvel megáldott, drága szülőföldre letelepített gyermekei vagyunk mi, összetartozó, egy közösségben élni tudó emberek.

Feleségével, Jutkával

Honismereti túra

– Nagyajtára érkezve milyen feladatok várták?

– Nagyajtán is gyülekezetépítéssel és -erősítéssel kezdődött munkánk. Előttünk is nyilván a paplakon működött a vallásóra, és a konfirmációra való felkészítés, viszont úgynevezett tágabb és változatosabb ifjúsági programok nem voltak. Ennek érdekében szerveztük meg a helyi Dávid Ferenc Ifjúsági Egyletet, ami aztán sok élményt hozott a közösségnek. Az egyik legjelentősebb hozadéka a Jurta expedíció honismereti kerékpártúra lett, aminek kezdetei még Sepsikőröspatakhoz kötődnek. Beteg édesapámmal 1990-ben kimentünk Belgiumba, hogy ott műtsék meg. Ágnes lányunk keresztanyjának és édesapám árkosi gyülekezetének testvérkapcsolata volt Heini Valkkal, s ő járt közbe orvos ismerősénél, hogy vállalja az operációt. A belgiumi ott-tartózkodásból kapcsolat született, s egyszer csak felhívtak, ha elfogadjuk, adnának bicikliket ajándékba, vonattal küldenék Kolozsvárra. Nagyon örvendünk, köszönjük szépen – mondtuk –, és a sepsikőröspataki fiatalok közül vagy héttel-nyolccal vonattal Kolozsvárra felmentünk, két keréken gurultunk vissza. Ez jó nagy útnak ígérkezett, de hamar ráéreztünk a szabadon tekerés ízére, elég gyorsan haladtunk, ezért még Torockóra is kibicikliztünk. Akkor azt mondtam, ezt gyakorolni kell! Következő évben már tudatosan szerveztük a biciklitúrát.

Nevét arról kapta a kirándulás, hogy eszembe jutott, elődeink a sátrainkhoz kicsit hasonlító jurtában laktak.

Mi is nomádok voltunk. Aludtunk a mező szélén, csűrben, lelkészi lakásban, irodákban, paplak kertjében, iskolaudvaron, óvodánál, kultúrotthon színpadán, javításra szoruló oltári dobogókon is. És nemcsak unitáriusoknál, hanem különböző felekezetekhez nyugodtan, bátran és örömmel kopogtattunk be. Mindig új és újabb útvonalat választottunk, mert fontosnak tartottam, hogy szülőföldünket, Erdélyt minél jobban ismerjük meg. Én a csapattal gurultam, Jutka feleségem a Daciánkkal hozta a sátrakat, élelmet, ami kell ilyenkor. Nagyon büszke vagyok arra, hogy évek múlva találkoztam Fejér Ákos tanár úrral, aki hallott rólunk, gratulált, és azt mondta, ügyes vagy, Levente, én Münchenig elvittem a fiatalokat, de Torockóra még sosem, te mutasd meg Erdélyt. Amíg élek, nem felejtem el. Egészen pontosan kerek húsz évig folytattuk a Jurta expedíciót. Háromszéktől Kalotaszegig, Válaszútig és Székig mentünk, aztán amikor Bihar megyébe készültünk, infarktust kaptam. Azt mondta a doktor, tiszteletes úr, csendesedjen meg, s ne hajtsa magát, egy kicsit nyugodtabban, mozogni kell, sportolni kell, de azt felejtse el, hogy maga a fiatalokkal nyomja ki a hegyen a biciklit. Akkor elmaradt a történet, de rengeteg fényképünk, térképeink vannak. Az a lelki hozadék, amit a biciklitúra jelentett nekünk, mindannyiunknak, azt enélkül nem szabad emlegetni.

Színjátszó fiatalok

– Mondhatni országos siker volt az önök által szervezett színjátszótábor, hiszen sok éven át fiatalok százait mozgatta meg ez a Nagyajtán elkezdődött mozgalom. Kérem, elevenítse fel a kezdeteket!

– Nagyajtán első dolgaink közt szerepelt, hogy szemügyre vettük a lelkészi lakást és ezt a gyönyörű vártemplomot. És azzal együtt rögtön felötlött, minél hamarább fel kell újítani! Az északi és a keleti falak két és fél méter mélységig vissza voltak omolva, a délkeleti bástya az háromnegyedig szintén visszaomlott állapotban volt, középen nagy fa nőtt, ha fújt a szél, annak ágai tovább bontották a falakat. Ugyanilyen rossz állapotban volt az északnyugati sarokbástya is. Egyedül a kapubástya volt befedve, mert 1993-ban Nagyajtáról Németországba származott Zelenka Brigitta férjével, Károllyal együtt gyűjtést szervezett Bielefelden, és ők háromezer német márkát küldtek elődöm, Gál Jenő esperes úrnak. Az elődöm idejében még a toronnyal is foglalkozott Bencző Dénes volt homoródalmási unitárius lelkész és az esperesnek templomokat javító kőműves csoportja, de egységes, a nagy várfalakat, bástyákat felölelő javításra nem került sor.

Akkor kitaláltam azt, hogy szervezzünk ide ifjúsági színi találkozót, és ha két-háromszáz fiatal itt összegyűl szerepelni, akkor mi egy pályázati kiíráson hivatkozhatunk arra, hogy feltétlenül renoválni kell, mert még valamelyiküknek baja eshet.

Talán évről évre kapnánk annyi pénzt, hogy valamikorra csak meglegyünk.

Elmondtam tervem kedves komámnak, a nagyajtai származású bágyoni unitárius lelkésznek, Fekete Bélának, akinek nagyon tetszett az ötlet, és azt mondta, felmegy Kolozsvárra és megtárgyalja az illetékesekkel, hátha segítenek. Az ODFIE vezérkarának is tetszett az ötlet, mert csapatépítőnek és az egyháziasságot erősítő eseménynek tartották és bátorítottak, próbáljuk meg. Valóban nagy siker lett 1997-ben az I. Országos Színjátszó Fesztivál, majd az ODFIE és a püspökség arra kért, engedjük, hogy tevékenységét kiszélesítsék és vándor jellegű mozgalommá változtassák. Mit mondhattam volna, természetesen beleegyeztem. Húsz évig tartott ez a gyönyörű rendezvénysorozat. Árkoson váltott arculatot. Jelenleg ArtZ néven zajlik mint összművészeti találkozó.

Igehirdetés közben

Megépül az Áldás Háza

– Sokszor beszélgettünk az Áldás Házáról, tudom, mennyi törődéssel járt, míg sikerre vitték ügyét. Emlékszem avatására is, mert annyi boldog arcot láttam akkor… Miként sikerült célt érniük?

– A parókia épülete a XIX. század végén épült. Rászorult a modernizálásra és a javításra. Irodaként a parókiának az egyik szobáját használtuk, telenként pedig imateremként is, mert középkori templomunk kifűthetetlen. Sokszor felvetődött a kérdés, hogy olyan hajlékot kellene építeni, ahol legyen külön iroda, levéltár, ifjúsági klub, ha meghívottjainkra ráesteledne, akkor tudjanak itt éjszakázni. Az első gondnokom, id. Bihari József támogatott mindenben, de nem volt rá pénz. A Jóska bácsit váltó Marosi Imre is azt mondta, hogy építsünk a jövőnek, meg kell csinálni feltétlenül, és rábeszéli a presbitériumot, hogy ne tartózkodjanak, ne irtózzanak ettől a nagy tervtől.

Meglett a kívánt támogatás, de tudtuk, nehéz lesz rá pénzt szerezni. Az áldott emlékű homoródszentmártoni Gellért Imre unitárius lelkész lánya, Gellért Judit Amerikába ment férjhez, és ő szívügyének tartotta az erdélyi unitárius egyházat. Neki köszönhetjük, hogy az 1989-es változásokat követően a Wisconsin államban lévő Madison főváros unitáriusaival testvérgyülekezeti kapcsolatba léptek a nagyajtaiak. Áldott emlékű elődöm, Gál Jenő bácsi esperes úr élénken levelezett velük. A testvérkapcsolat reményekre jogosított minket fel. Ahogy idekerültünk mi is, írtunk egy szép levelet, amiben segítséget kértünk a közösségi ház megépítésére, de 2000-ig nem kaptunk választ. Nem is erőltettük, szégyelltünk erőszakoskodni, és csak remélni mertük, hátha mégse felejtik el a kérésünket. Közben minden karácsonyra, húsvétokra és nagyobb ünnepekre, konfirmációra küldtünk egy levelet és kis képet. És mit ad Isten: 2000-ben megérkezett a válasz és jött pénz, négyezer dollár is.

Nagyon megörültünk ennek, és akkor azt mondtuk, most ebből megterveztetjük ezt a szép, most is látható és használható, végül is 2010-ben befejezett Áldás Háza tervét. Fekete Márta tervező mérnök asszonnyal terveztettük meg. Négyezer dollár nem túl sok, hamar elfogyott a pénz, ismét várnunk kellett. Ez adta az ötletet, hogy az óceánon túl lévő testvéreink mellé Európából is kellene testvérgyülekezetet keresni, hogy onnan is kapjunk egy kis anyagi támogatást. Ágnes lányunk keresztmamájától – ő hollandiai református lelkésznő –, Heini Valktól kértünk segítséget: hátha ismer olyan holland gyülekezetet, amely bevállal minket testvérnek. Sokáig, pontosan hat évig nem sikerült, de egyszer csak jelezte örvendezve, hogy Észak-Hollandia fölött van öt sziget, és az egyiken, Ame­land szigetén egy összevont, református és mennonita gyülekezetben szolgáló lelkész kollégája, gyülekezete és presbitériuma úgy határozott, egyházközségének erdélyi testvérgyülekezete lesz.

Hollandiába 2006-ban mentünk ki, és így találkoztunk Rob Workel lelkésszel, aki nagyon kedves volt, jól fogadtak, és az igaz, hogy akkor csak egy ún. „barátság gyertyával” jöttünk haza, de hamarosan rendszeresen pénzt adtak az építkezésre. Ez természetesen nagy segítség volt, de mégsem elég, így 2008-ban a visszaszolgáltatott iskolaépületet végül is eladtuk az önkormányzatnak, amivel aztán be tudtuk fejezni az építkezést. Viszont nem volt berendezve!

Hogy az meglegyen, kimentünk Amerikába, és Amerikában Dávid Ferenc Emlékünnepély keretében három istentiszteletet tartottam szombaton, illetve vasárnap kettőt, és a feleségem székely népviseletben kürtőskalácsot sütött. Persze meséltünk a faluról, bemutattuk a gyülekezet életét, a vártemplomunkat, és arról beszéltünk, milyen tevékenységet akarunk ott folytatni. A madisoniak kedvesek voltak, nem egyszerűen a perselypénzt adták ide, hanem úgy jöttek a templomba, tudták, Erdélybe kell gyűjteni, és úgy adakoztak, hogy sikerült a teljes bútorzatát az Áldás Házának abból megvásárolnunk.

(folytatjuk)