A „kicsi” is annyira legalább magához tért lázas állapotából, hogy továbbutazhattunk. A következő napokban már villámgyorsan gyógyult, és egészen szépen visszakanyarodtunk a terv szerinti dolgainkhoz.

Az ember (vagyis én) próbálja – amennyire lehet és persze a lelkiismerete engedi – kikapcsolni magát a világ bosszantó, zajos dolgaiból. Legalább arra az időre, amelyet végre a távolban élő barátainál tölt. Nem néz híreket, nem hergeli magát fölöslegesen. Az ember inkább beszélget vagy egyszerűen csacsog egy teraszon a rég látott barátaival egy pohár valami mellett. Vízbe csobban, és hosszasan heverészik a napon, mert megérdemli, a fenébe is! És valahogy nincs lelkiismeret-furdalása amiatt, hogy egy ideig kivonja magát a világ gyötrelmes nyavalyáiból. Amúgy meg, ha akarja, ha nem, úgyis szembejön vele szinte minden, mert azért csak rápillant a telefonjára, beleolvas ebbe-abba ugyebár. Mert mégsem lehet teljesen kimaradni a világ dolgaiból, a fene ott egye meg! És az ember, ha nem vigyáz magára, ebben a tudatosan beprogramozott „semmi más nincs, csak napsütés, barátok és lazaság” állapotban is képes felhúzni magát.

Mert hiába találkozott már épp elég taplósággal, érzéketlen bunkósággal, üresfejűséggel, idiótasággal, és sorolhatná még napestig, az ember még mindig képes csodálkozni és dühöngeni. Pedig már azt is tudja jól, hogy elég egy piros, pettyes labdát feldobni, és három percen belül máris a legádázabb ideológiai, politikai (jó esetben csak) vita közepében találja magát.

Az ember a vakációs lazaságban a Facebookra is ritkábban pillant, de valahogy csak szembejön vele a mocsok. Alain Delont gyászolja napok óta a világ. Nem véletlenül. És hogy, hogy nem, vele kapcsolatban is elindult a lavina. A kommentszekcióban pillanatok alatt kötöttek ki egyre többen a politikai hovatartozásánál, és onnan már egyenes az út a továbbiakhoz. Mintha megfeledkezett volna mindenki a filmjeiről, de tulajdonképpen már róla is. Mintha a halála, de még a vélt vagy valós politikai hovatartozása is igazából csak egy újabb ürügy lenne a mindenkori, további acsarkodásra. Na, ettől képes az ember felhúzni magát, de még az életkedve is elpárologhat, ha nem vigyáz magára.

De az ember a sarokba vágja a telefonját, csak azért is felidézi magában a Rocco és fivéreit, A párducot, A medencét, és azt, hogy milyen szerelmes volt Zorróba. Csobban egyet a vízben, aztán tovább játszik a barátai kutyájával. Öröm nézni, ahogy rohan a labda után az a tiszta tekintetű, okos, kedves állat. Neki egy feldobott labdáról csak a játék jut eszébe…

Alain Delon a Rocco és fivérei című filmben (1960). Fotó: Wikipédia