– Mikor és miért kezdtetek el irodalommal foglalkozni? Gyanítom, hogy István kezdte korábban...

– István (a továbbiakban I.): Amióta az eszemet tudom, jelen volt életemben az irodalom. Első emlékeim egyike, hogy megyek az anyám után, és kérem, olvasson fel nekem Benedek Elek mesekönyveiből... Hatodikos koromban írtam első versemet, mely Gábor Áronról szólt, ugyanakkor írtam első regényemet is E.T. visszatér címmel.

– Felnőttként is verseket írtál először...

– Majdnem mindenki költőként indul… Ez a kilencvenes évek elején volt, amikor egy kezdő szentgyörgyi írónak komolyan meg kellett küzdenie a végvári tünettel. Akkor még nehéz volt felvenni a kapcsolatot egy irodalmi lappal vagy íróval, aki egyengethette volna az utamat. Mert senki nem születik írónak, csak rengeteg munka során válik azzá az ember, és az írópalántát mentorálni kell. Sokat köszönhetek Bogdán Lászlónak, Farkas Árpádnak, főként Veress Gerzsonnak, akik szóba álltak velem, hisz a szerkesztők nagy része nem reagált a kézirataimra. Sikerült közölnöm neves lapokban a 90-es években, és a 2000-es évek elején is, aztán valamiért nem válaszoltak a leveleimre. Ez rendkívül furcsa volt számomra. Oda vezetett, hogy tíz évre abbahagytam a közlést. Közben öt-hat kötetnyi regény és novella került a fiókomba. Bár az első versem 1997 áprilisában jelent meg a Háromszékben, igazi indulásom 2014-ben volt prózaíróként. Ezt követően ismét leálltam, mert az első kötetem gyalázatosan rossz gondozásban jelent meg, így semmilyen visszajelzést nem kaptam róla. De akkor már voltak, akik segítettek, például Muszka Sándor, Kinde Annamária, majd Nagy Koppány Zsolt, Vida Gábor. Idővel a Mentor Kiadóhoz kerültem, ahová, úgy érzem, hazaérkeztem.

– Niki, te mikor kezdtél írni?

– Én nyolcéves koromban kezdtem, mesékkel. Később áttértem a regényekre, kedvenc zenekaraim történetét írtam meg százlapos füzetekbe. Egyfajta belső utazás volt, el akartam szakadni a valóságtól. Ennek talán az volt az oka, hogy utáltam iskolába járni, egyedül éreztem magam ott. 14 éves korom körül kezdtem verseket írni, amolyan terápiás foglalkozást jelentettek számomra. 2015-ben anyukám rávett, hogy adjam be írásaimat egy tehetségkutató pályázatra, ahol a versekkel első helyezést értem el. Vári Fábián László költő karolt fel, az ő segítségével jelentek meg írásaim a beregszászi Együtt folyóiratban. Akkoriban blogot is írtam. A mérföldkövet végül az Előretolt Helyőrség Íróakadémia jelentette, ahova 2016-ban felvételt nyertem. Hasonló érdeklődésű emberekkel találkozhattam, és rengeteget tanultam a szakmáról.

Kopriva Nikolett

– Kárpátalján, Munkácson nőttél fel. Az egyetem miatt költöztél Magyarországra?

– Igen, 2013-ban Debrecenbe. Kárpátalján egy évvel korábban fejezik be az iskolát, 17 éves voltam, amikor oda kerültem. Bölcsészeti szakra jelentkeztem.

– Debrecenben is közöltél írást?

– Ott az egyetemisták által működtetett Amúgy nevű folyóiratban jelentem meg, és a Holnap Magazin nevű antológiában. Az Irodalmi Jelenben való debütálásomat éreztem az első komolyabb eredménynek, ez talán 2017-ben volt. Aztán egyre több írásom jelent meg. 2019-től kezdtem mindenhová küldeni a szövegeimet: Pannon Tükör, Vörös Postakocsi, Helikon, Magyar Műhely, Magyar Napló stb. Persze voltak elakadásaim is, például arra figyelmeztettek a mentoraim, hogy túl filozofikusan írok. Aztán Végh Attila költő lett a tanárom, aki rengeteget segített abban, hogy megleljem a saját hangomat.

– Mikor kerültél Budapestre?

– 2016-ban. Akkoriban elég sűrűn voltak szakmai hétvégék, írótalálkozók, kurzusok az Íróakadémián, elsősorban amiatt költöztem oda. A Pázmány Péter Katolikus Egyetem esztétika mesterszakára jártam két évig, aztán ott álltam a diplomáimmal, munka nélkül. Akkor költöztem Dél-Alföldre, a tanyavilágba. Három évig a települési városházán dolgoztam projektmenedzserként, rendezvényszervezőként, majd megkaptam a Magyar Művészeti Akadémia ösztöndíját, és végre újból az írásnak szentelhettem minden időmet.

– Sepsiszentgyörggyel hogyan kerültél kapcsolatba?

– A Magyar Írórezidencia Program révén sikerült idejönnöm. Ezt a programot a Petőfi Kulturális Ügynökség valósítja meg. Be kellett nyújtanom egy tervet arról, hogy mit szeretnék megírni, és annak függvényében rövidebb-hosszabb időszakokra lehetett pályázni. A KMI 12 nevű program keretében felhívták figyelmemet a rezidencia lehetőségére. Ők küldték a felhívást is Sepsiről, én pedig azonnal jelentkeztem. Egy kollégám mondta, Miklóssi Szabó Istvánra számíthatok, ha segítségre lesz szükségem. Így ismerkedtünk meg a férjemmel.

– István, hogyan kerültetek kapcsolatba?

I. – 2022 novemberében szólt az egyik kolléga, hogy Niki jön Sepsire. Nyilván azt válaszoltam, hogy számíthat rám. Amikor megérkezett, a marosvásárhelyi könyvvásáron voltam, valamiért nem éreztem jól ott magam. Este kilenckor elbúcsúztam a kiadómtól, autóba ültem, éjfélre itthon voltam. Tudtam, hogy Niki már itt van, üzenetben kérdeztem, minden rendben van-e. Aztán elkezdtünk beszélgetni, és alig tudtuk letenni a telefont.

Niki (a továbbiakban N.): – Úgy döntöttünk, elmegyünk a szászhermányi erődtemplomhoz. Emlékszem, megkérdezte, nem zavar, ha Rammstein szól az autóban? Mondtam, én is szeretem a Rammsteint...

I. – Szóval találkoztunk. Niki kalapban és kabátban volt, belém égett a látványa. Nem túlzok, ha azt mondom, 15–20 perc múlva megcsapott az az érzés, hogy a feleségem lesz.

N. – Már aznap alig bírtunk elválni egymástól.

– Nem is mentél már vissza Magyarországra?

N. – De visszamentem, lezártam az ottani életemet. Azután hazautaztam Munkácsra, ahol a háború miatt épp áramkimaradásos időszak volt: hideg, nedves és sötét. Mindenki beteg volt, zseblámpával járkáltak az emberek, szürreális volt az egész, mintha a purgatóriumban lettem volna.

I. – Azok voltak életem legnehezebb hetei. Elkezdtem mérlegelni a lehetőségeimet, hogy vajon tudok-e biztosítani mindent Niki számára, ha ideköltözik... Másodszor is csak két hétre készült, de pár nap után már tudtuk, hogy nem fog visszamenni.

N. (nevetve) – Pedig sofőrvizsgám lett volna, volt még pár órányi vezetésem. Albérletet is kerestem...

I. –De eljött egy nap, amikor kijelentette, hogy itt marad. És akkor beleestünk egy ilyen nonstop boldogságba. Mindkettőnk élete gyökeresen megváltozott.

N. – Ki kellett hevernünk a múltat, éveket kellett kiheverni. Csak az idei év elejétől kezdtünk el dolgozni, addig egymással foglalkoztunk.

– Össze is házasodtatok...

I. – Ez meghosszabbítása volt az érzésnek, annyira természetesen következett, hogy szinte nem is foglalkoztunk vele... Tudjuk, nagyon szerencsés helyzet, amikor két szerző találkozik, akiknek ráadásul az alkotói világa is összecseng, ezért nagyra becsüljük szerencsénket. Nagyszerű érzés volt találkoznom valakivel, aki pontosan tudja, miről beszélek, akivel pillanatok alatt egymásra hangolódtunk. Két alkotóember között erős nézetkülönbségek is lehetnek, de ránk ez nem jellemző.

– Nincs olyan kérdés, amiben nem értetek egyet?

N. – A szerkesztés során nyilván nem értünk egyet mindenben, de nem is akarunk. A közelmúltban néztük át a következő verseskötetemet, és természetesen vitáztunk is...

I. – Hozzátenném, amíg Niki korábbi kötetének a szerkesztése két-három hét alatt történt, addig az új kötet öt óra alatt készült el. Ezt jelentik a nyugodt körülmények, itt bukik meg a mítosz, hogy a művésznek szenvednie kell.

N. – Igen, a Talán vagytok kötetet úgy írtam, hogy végig boldog voltam. Istvánnak elsőként mutattam meg a verseimet.

I. – Nagy élmény megtapasztalni ezt, szinte eksztatikus állapot számomra a közös életünk.

– A Hangoldal nevű Facebook-oldalt is közösen készítitek. Ez hogy született meg?

N. – Írtam egy verset Varjú az ablakban címmel, és megmutattam Istvánnak, aki azt mondta, hogy ebben a versben több van, mint első látásra tűnik. Elém tett egy mikrofont, hogy bizonyos versszakait olvassam fel, a másik részét pedig ő olvasta fel, majd összevágta a hangokat.

I. – Bíztam benne, hogy a rádiós múltammal, minimális hangvágási tudásommal szalonképessé tudom tenni a felvételeket. Így indult a Hangoldal.

– Hogyan írtok? Egymás mellett ültök és dolgoztok?

N. – Nem együtt szoktunk írni, munkamódszerünk sem egyforma. Én általában megírok egy kéziratot, aztán naponta-kétnaponta dolgozom rajta, javítgatom, amíg verssé válik. Húsz verzión is átmegy, míg elkészül a végleges változat. István egyből készre írja a szövegeit.

I. – Nekem általában támad egy ötletem, és megírom. A következő regényem címe a Szent felháborodás, akkor született meg az ötlete, amikor tavaly a kultúrházban jártunk. Bala Béla lesz a főhős. Találkoztam valakivel, aki valahogy megtestesítette a regény egyik fő karakterét. Azóta újabb és újabb sztorikat találok ki róla. Általában nem tervezek sokat, egyszerűen leülök, és megírok tíz-húszezer leütést. Igyekszem készre írni mindent, mert gyűlölök javítani. Kitalálom a szerkezetet, tudom, hogy hogyan jutok el A-ból B-be, de közben réseket hagyok a történetben, kijáratokat a labirintusból. Tehát nem együtt dolgozunk, de folyamatosan megmutatjuk egymásnak az írásainkat.

– Számítástechnikával is foglalkozol. Mesélnél erről?

– Elsősorban írónak tartom magam, de nagyon szeretem a számítástechnikát, gyerekkori szerelem. Időnként kicsit hiperaktív vagyok. A kíváncsiságomnak tökéletesen megfelel a technológia, de más dolgokkal is foglalkozom: rengeteget olvasok, gitározok, érdekel a történelem, kozmológia, bármi... Csodálkozom, hogy az iskolákban nem tanítanak kozmológiát, hiszen fantasztikus az univerzum, perspektívába helyezi a létünket, segít kinézni a skatulyából, amibe a politika, vallás stb. bezárja az embereket. Szóval sok mindennel foglalkozom, és mindenben autodidakta vagyok, ami roppant időigényes módszer. Gitározni is azért tanultam meg, mert azt mondták, nincsen zenei tehetségem. Zeneiskolába jártam, hegedű szakra, de kirúgtak. Valójában nagyon szeretem a zenét, a klasszikust és a bluest különösen.

Miklóssi Szabó István

– Mesélnél a családodról?

– Teljesen átlagos munkáscsaládból származom. Apum villanyszerelő mester volt, anyum szövőnő, a világ két legjobb embere. Fantasztikus gyerekkorom volt általuk, de a környezet miatt rémes. Amit ők megtehettek értem, meg is tették. A lehető legtöbb szeretetet és lehetőséget megkaptam tőlük, akkor is mellettem álltak, amikor nem értették, mit csinálok. Merthogy én mindig az egzisztencializmus veszélyes vizein kóboroltam…

– Miben volt rémes a gyermek­korod?

– Túlérzékeny gyerek voltam, és kövér is, amiért rengeteg verést és megvetést kaptam. Az iskolában nehezen alkalmazkodtam, nem voltam jó tanuló, de imádtam olvasni. A múlt rendszerben esténként le kellett kapcsolni a villanyt, az apám meg is tette, de a paplan alatt, az elemlámpa fényénél olvastam tovább. Még fogmosás közben is olvastam, egyszer a húsvéti leves mellől röpítette el a könyvet az apám. Az iskola valójában komoly traumákat okozott, amire csak később jöttem rá. Néhány tanári pofon évek múltán is éreztette hatását, és állandóan bizonyítási kényszerem volt.

– Most már nincs?

– Egy ideje nem akarok megfelelni senkinek és semmilyen irányzatnak. Niki mellett pedig végképp megnyugodtam, volt egy csodálatos felismerésem arról, hogy ki vagyok, mit tudok csinálni, és mit akarok. Bármilyen közhelyesen is hangzik, de ehhez semmi más nem kellett, mint szeretet. Évtizedekig fél az ember, manipulálja magát ezerféleképpen, aztán a szeretet felold minden félelmet. Ha jobban belegondolok, az írás-olvasáson és plusz-mínuszon kívül alig ragadt rám más az iskolában töltött évek alatt. Meg persze a versengés, stressz, csesztetés...

– Niki, te mivel foglalkozol az írás mellett?

– Többnyire olvasok. Regényeket, verseket, filozófiai műveket, mindent, ami megtalál. Ezenkívül festek is, de ez inkább időszakos tevékenység. Van, amikor hónapokig hozzá sem nyúlok az ecsethez, máskor beugrik egy téma, és több képet is készítek róla, olyan lesz, mint egy versciklus. Tervezem is, hogy beépítem ezeket valamelyik könyvembe. A képzőművészet talán apum miatt érdekelt, aki elismert festő Kárpátalján. Én is a képzőművészeti egyetemre akartam felvételizni, de nem voltam elég kitartó. Kíváncsi természetű vagyok, érdekel a világ. Legszívesebben elmennék egy világ körüli útra.

– Anyud is művész?

– Ő történelemtanár, de imádja a művészetet.

I. – A munkácsi házuk olyan, mint egy képtár, valahányszor odamegyünk, mindig más képek vannak a falakon.

– Milyennek tűnik Sepsiszentgyörgy?

N. – Munkácsot idézi. Négy év tanyai létezés után szinte katartikus élmény volt ismét városban élni. Pár lépésre van a bolt, van közvilágítás, van aszfalt, csatornázás stb., nagyon jól estek ezek az apróságok. A házassághoz szükséges papírok beszerzése is gyerekjáték volt, szóval úgy tűnik, működnek itt a dolgok, a közhangulat is sokkal jobb, mint Ukrajnában vagy Magyarországon.

– Milyen ma írónak lenni? Olvasnak az emberek?

I. – Nyilvánvaló, hogy túl vagyunk a regény aranykorán, mely George Sandtól körülbelül Cortázarig tartott. Aztán jött a tévé, internet, szociális hálók, és a multitasking világ végképp kiszorította az olvasást a legtöbb ember életéből. Úgy élünk, hogy naponta végigfutunk ötven feladaton, ami szerintem teljesen fölösleges. Kevesen olvasnak, pedig ugyanolyan fontos az irodalom, mint száz évvel ezelőtt. A Harry Potter szerzője szerintem sokkal többet tett a gyermekek olvasásáért, mint sok tanári kar szerte a világon. Manapság hiába pumpoljuk a gyermekekbe Jókai kétszáz oldalas tájleírásait... A képek korát éljük, a lényegre vagyunk kíváncsiak.

– Terveitek?

N. – Igyekszünk közös alkotópályát kialakítani. A szerkesztésben is sokat segítünk egymásnak, hisz nagyon nehéz jó szerkesztőt találni. A Talán vagytok című legújabb kötetemnek is István volt a szerkesztője.

I. – Nikinek is komoly tehetsége van a szerkesztéshez. A Holdanya unokája regényen és az Apja fia kisregényen úgy mentem át, hogy alig találtam hibát benne, miközben ő száznál is többet jegyzett fel. A versben viszont én látom őt jól. A szerkesztői munka nagyon racionális, mindent megokolunk, érvelünk, vitázunk. Nem könnyű, de ezt is el kell végezni.

– Meg tudjátok fogalmazni röviden, hogy miért írtok?

N. – Nem tudok nélküle létezni.

I. – Valószínűleg mindenkinek vannak belső történései, a különbség az, hogy mi leírjuk a megélteket. Ki tudja, talán így próbáljuk mások számára is elérhetővé tenni az élményt. Ha ez sikerül, az nagyszerű.