Pálmai Tamás
Bükklokán a tornácon ülve felnéztem az újságból, mert éppen hazafelé jött a csorda. A pásztor – egy huszonéves fiatalember – terepmotorral terelte a teheneket, s amikor valamelyik megállt volna legelni még egy kicsit, akkor csavart egyet a gázon, és a jószág, elértve a célzást, azonnal továbbballagott. Jót mosolyogtam ezen az igencsak XXI. századi megoldáson, de elmém visszavitt valamihez, amin csak átfutottam, de nem tudatosult bennem, amit olvastam, és rögtön be is kiabáltam nejemnek: meghalt Gyulai Endre.
Mindenkinek vannak példaképei. Nekem, ha pápa, akkor Szent II. János Pál. Emberileg ő állt legközelebb hozzám. Ha meg püspök, akkor Márton Áron. Ám Gyulai püspök atyát volt szerencsém személyesen is megismerni, és tisztelni benne a szigora mögé rejtett mosolyban megbúvó embert. Ő bérmált meg, Békésen, felnőttként.
Püspök atyához hasonlóan 93 évet élt Novák Ferenc „Tata” is. Őt nem ismertem személyesen, de amit tett a szakmájában, az messze túlmutat azon. Polihisztori tudása, szó szerinti határtalan tevékenysége, szenvedélyes igazmondása nekem Makovecz Imrét juttatta eszembe, aki szintén iskolaalapító, értékmentő volt, és éppen olyan „kényszeresen” igazmondó, mint a Tata.
Alain Delon „csak” 88 éves volt, de az, hogy halála után is rendesen kap szókimondásáért, a polgári értékekben és a nemzetben való gondolkodásáért, azt mutatja, hogy nem lehetett rossz ember. Számtalan filmjét láttam, de nekem mégis az Asterix és Obelix maradt meg, ahol már idősebb színészként Cézárt alakítja. A maliciózus képe, amint köszön: Ave – kis szünet, arcán látszik a felismerés, hogy hát a császár én vagyok – én. Ave én. Mindent elmond. Csak pár arcrezdüléssel.
Eljutottunk a negyedikhez a sorban. Kovács Gábort Békésen nagyon sokan ismerték. Ezt mutatta a temetésén megjelent tömeg is. Pedig ő csak egy egyszerű békési ember volt, aki ugyanarról a munkahelyről ment nyugdíjba, ahol dolgos életét megkezdte. Hogy aztán hazaérve a kert legyen második műszakja. Hét végén meg lakodalmak sora, hisz vőfély is volt a „szabad” idejében. A Csuta Nemzetközi Művésztelepet meg sem tartották nélküle. Esténként beállított a szatyrával, benne saját pálinkái – egyik finomabb, mint a másik –, és csendes, mosolygós erőszakkal töltötte folyamatosan tele a poharakat. Akinek nyelvét nem ismerte, annak arcát leste: ízlett-e a nedű? Hozzám is minden évben bejelentkezett, átadta a kóstolókat, aztán csak beszélgettünk. Mindenkit ismert a városban. Én is sokakat. Csendesen, kedélyesen birkóztunk, ki tud többet? Ritkán tudtam neki újat mondani, és végül mindig kenterbe vert és elégedetten ment haza. Most már végleg haza.
Isten nyugtassa mindannyiukat, és adjon helyettük sok olyat, mint ők, mert nagy szükségünk van rá.
Alain Delon. Fotó: Wikimedia Commons
