Ahogy meg van írva, mesékkel kezdte, aztán Tatu és Patu és Geronimo Stillton kalandjait falta tucatjával, mostanság Ruminiből van több, napjainkban pedig A bölcsek köve, azaz a Harry Potter-sorozat első kötete jelenti a slágert.

Napközben is gyakran fekszik neki egy-egy könyvnek; ha valaki megzavarja, nem pöröl, szótlanul elvonul valami csendesebb helyre. Este, míg a kicsiknek meseolvasás megy, ő valamelyik szobában üt tanyát, s jelezvén, nem kíván társaságot, becsukja maga mögött az ajtót, és szinte addig olvas, amíg bele nem alszik. Reggel, ahogy kinyitja szemét, első mozdulatával az ágy támlájáról leveszi az éppen aktuális kötetet, s ott folytatja, ahol este abbahagyta. Öltözés, reggeli, fogmosás csak akkor, ha úgy frissiben legalább harminc-negyven oldalon túl van már.

Nem ma kezdte az „ipart”: Mamával, aki szintén lelkes könyvtárba járó, és a kis testvérekkel már rég bejáratosak a Bod Péter Megyei Könyvtárba. Havonta legalább kétszer felkeresik a jeles intézményt, ahonnan aztán mindenikük három-három vékonyabb-vastagabb könyvvel jön ki. Csak győzzed hazacipelni! De egyelőre a nagy legény a leginkább elhivatott olvasó és könyvtárba járó.

Hogy mennyire, talán a legjobban az alábbi történettel lehet szemléltetni. Amikor a könyvtár ötvenedik születésnapját ünnepelte, a tancitól engedélyt kért, hogy kicsit hamarabb elmehessen, mert ott akart lenni az eseménynyitón. És nem, nem csak ott! Csoportok jöttek-mentek, de ő maradt, s bement mindenhova, amit csak kinyitottak, megnézett mindent, amit megmutattak. Ott is ragadt egészen késő délutánig. Este, amikor az ott megfordult politikusaink kiposztolták frissen készült filmecskéiket – mintegy tanúsítván, fontos nekik a nyomtatott szó –, szembesültünk azzal, kik mellett és miként fontoskodott.

Ilyen előzmények után is sikerült rendesen meglepnie. Egy kora délelőtti órában azzal állított be dolgozószobámba, hogy eldöntötte, mi szeretne lenni nagy korában.

Eddig úgy volt, hogy a múzeumban dolgozna. Mert a városban nemhogy múzeum, de talán emlékszoba sincs, ahol ne járt volna (nem tesz különbséget, a román vonatkozásúak is ugyanolyan érdekesek számára, mint a magyar múltról szólóak), igyekszik jó kapcsolatot ápolni az egyik, számára igencsak szimpatikus fiatal muzeológus lánnyal, lelkiismeretesen utánaolvasott s osztálytársainak tárlatot vezetett a Székely Nemzeti Múzeumban. Ha valahova utazunk, az első dolga az, megérdeklődi, melyik múzeum milyen órarend szerint van nyitva és éppen mit mutat be. De érdeklődik az egyházi élet iránt is; gyakran ő emlékeztet, jó lenne templomba menni, s fontos számára az ott folyó egyéb tevékenység is. A harmadik opció – eddig – a polgármesterség lett volna. Nem az országos, nem a megyei, csakis a helyi ügyek keltették fel figyelmét. Elsősorban Sepsiszentgyörgyön vállalná a tisztséget, de Székelyudvarhely is fontos számára, szóval ott is szívesen lenne a város első embere. Azért lenne polgármester, mert tenni szeretne a város érdekében, mert fontos, hogy olyan legyen otthonunk, ahol jól érezzük magunkat – mondta egyszer.

De most nem ezek közülivel állt elő, hanem azzal, hogy ő mozgókönyvtárat akar működtetni. Úgy lesz, hogy autóba ül, megáll egy-egy utcasarkon, s azt ad az emberek kezébe, amit szeretnének, ami igazán érdekli őket. Nemcsak itthon teszi ezt, hanem elmegy mindenhová, ahol csak magyar él. Könyveket visz az emberek otthonába, és közben beutazza – mert azt is nagyon szereti – az egész világot. Ez nagyon szép elképzelés, de hobbiként vagy hivatásként szeretnéd végezni? – kérdeztem kissé ámulva. Hivatásként – jött a válasz, majd meg is magyarázta, miként lehetne ebből megélni. Az emberek, amikor kivesznek egy könyvet, fizetnek egy lejt vagy öt lejt. Amennyit tudnak – bizonytalanodott el picit, de aztán bedobta a meggyőző érvet: Mama szerint jó ötlet.

Hát, nem is tudom, elmondjam-e, de talán nem árt tudnod, világszerte csökken a könyveladás, azaz a könyvek példányszáma hanyatlik, a fiatalok egyre kevesebbet olvasnak, ha mégis, akkor nem papíralapú könyvet vesznek kezükbe, hanem letöltik elektronikus formátumban vagy éppen meghallgatják hangoskönyvként. Ezek még a szerencsésebb esetek, mert például a gyerekek közül sokan úgy teljesítik a házi olvasmányokat, hogy inkább megnézik a filmet. Az meg kész csoda lenne, ha fizetnének a kölcsönzésért. Mert ilyen gyarló az ember – soroltam aggodalmaimat.

Szavaim láthatóan megrendítették a fiatalembert, én pedig nyomban azt kívántam, bárcsak ne szembesítettem volna a valósággal. Utólag csak azt kívánhatom, ne nekem, a jól értesült felnőttnek, hanem neki, a tiszta lelkű gyereknek legyen igaza. Az utcasarkon meg-megálló mozgókönyvtár létesítése végtére nem is rossz ötlet: boldog lehet tőle az ember, aki a szót, és az is, aki a kinyomtatott élményt viszi haza.

Fotó: Pixabay.com