„Azt mondja az erdélyi Szentivánlaborfalván, egy csendes délután, teljesen váratlanul Szőcsné asszony: vajon áll-e még Kenderesen a székely kapu? A székely kapu – amit, tudom-e –, valamikor a 40-es években, talán 1942-ben Pál Ferenc, a szentiváni malomtulajdonos faragtatott. Akié ez a malom volt, amelyik ma is működik. Embereket fogadott, híres fafaragókat, az erdővidéki Vargyas környékéről talán, ők készítették el száraz cserefából. Az ácsmester pedig a Jakab Laci volt, Pál Ferenc malmának a mindenese. Vonatra rakták azután, Budapestre szállították, vitték Horthynak. A palotában állítólag némi gondot okozott, hogy mi legyen vele, míg végül úgy döntött a kormányzó, hogy állítsák fel Kenderesen, a birtokán. Szőcsné asszony a férjére néz, kérdőn. Az »öreg Szőcs« bólint, így volt, így, emlékszik ő is, s így tudja az egész falu” – írta Deregán Gábor a Pest Megyei Hírlapban 1993. október 9-i lapszámában megjelent Egy székely kapu története: Jézusfaragó emberek lelkesedésével című izgalmasan összeállított cikkében.

Ama közös erővel készített kapu ma is elevenen él az erdővidéki közösség emlékezetében.

Készült testvéri ölelésnek

Az erdővidékiek nagy szeretettel és lelkesedéssel várták 1940 szeptemberében a bevonuló magyar sereget: felszabadításként élték meg, hogy elszakított részek visszatértek az anyaországhoz. Hogy körülbelül mikor, melyik nap történik meg a hatalomváltás, tudni lehetett, és azt is biztosra lehetett venni, feszültséggel teli napok következnek.

Hogy is lehetett volna másképp? Bevonuló hadainkat – igen, a mieinket! – hősöknek kijáró virágözönnel várták, miközben az Erdélyt jó húsz évig megszállás alatt tartó erők sebtében csomagoltak. Még így, hatalmuk végórájában is tartani kellett az erőtlen idegen hatalom képviselőitől, valószínűsíthető volt, lesújtanának a „magyarkodókra”. Ezért írhatta a Rádióélet 1942. augusztus 7-i lapszáma: „még tilos volt az öröm, még tilos volt a háromszínű zászló, de ott, bent a székely szívekben ott dobogott a feltámadás, másfél évezred legszebb napjának lüktető ereje. És az erő nem várhatott tovább, nem várhatta meg, míg eltűnik a tiltó akadály, és szabadon felloboghat a lelkesedés lángja; ennek az erőnek, ennek az örömnek ki kellett törnie”.

És kitört!

Titokban, két (más források szerint hat) éj alatt készült el az impozáns, 3,7 méter magas és 2,6 méter széles kapu. Készítője Sütő Béla, Nagy Fábián, ifj. Sütő Béla, ifj. Nagy Fábián, Ferenc Lajos volt, s minden bizonnyal jelentős részt vállalt Jakab László is. „Az éjszaka sötétjében nagy munkába kezdtek Erdővidék székely ezermesterei. Lécek, gerendák gyűltek halomba, zengett a fűrész, és előkerültek az éles bicskák: a Jézusfaragó ember lelkesedésével sok ügyes kéz faragta a székelység ajándékát: a legszebb székely kaput a testvéri ölelésre tárt karú magyarságnak. Két éjszaka készült csak, és mégis a legszebb székely kapu lett belőle nemcsak külseje miatt, hanem azért is, mert ennek a kapunak lelke is van. Egy nemes, nagy múltú nemzet legősibb törzsének lelke ég benne” – olvashatjuk az idézett cikkben.

Hogy mikor, milyen körülmények közt készítették a kaput, közel két év múlva a Székely Nép 1942. augusztus 8-i számában idézték fel a Kenderesről hazaindulni készülő mesterek.

Nagy Fábián volt az, aki a fát kiválasztotta. Előbb a faluban nézett szét, valakinél akad-e már kivágott, célnak megfelelő anyag, de nem járt szerencsével, ezért az erdőre lopakodott, s választotta ki a „három leggyö­nyörűbb szálfát”, amit csak talált. Ez volt az egyszerűbb feladat, a faluba való becsempészése a nehezebb. Hogy miért volt ez így, megtudjuk Sütő Bélától.

Horthy Miklós köszönti az erdővidéki kapuállítókat. A felvétel korabeli filmhíradóból származik. Képfeldolgozás: Vargyasi Levente

A cikket -geszteli- névvel jegyezte szerzője, aki igencsak méltatja a vargyasi mestert, Sütő Bélát: „egyszerű érdes kezéből futottak ki ezek a gyönyörű minták” – írta. Tőle tudjuk, hat éjszakán keresztül nem aludtak, hanem dolgoztak, hogy időre elkészüljenek. Azért éjszaka, mert a román csendőröktől még lehetett félni. A Székely Szó 1942. augusztus 20-i lapszáma még pontosabban írja meg: nagy pisztollyal járó idegen zsandároktól s kiváltképp a „kövér őrmestertől” kellett tartaniuk.

Jakab Lászlóról azt tudjuk meg a Székelyek Kenderesen című cikkből, hogy kis termetű, jellegzetes székely, barna szemű, fekete hajú ember, bajsza rövidre nyírt, szürke háziszőttes nadrágot hord; deszkával és borvízzel bejárta az egész Székelyföldet, Zágontól Marosvásárhelyig. A kaput, melynek galambdúcát ő zsindelyezte, vasúton hozták, a szállítás teljes hétig tartott. Azért van Kenderesen – mondta –, hogy irányításával az összeállítás szakszerűen megtörténjen.

A gyümölcsös őrzője

1942. július 30-án az erdővidéki székely kapu Horthy-birtokon való felállítása és a kormányzó általi átvétele nagy érdeklődés mellett zajlott.

Az eseményt filmhíradó örökítette meg, a kapuról részletesen írtak. Ismerjük belevésett feliratát: „Hazádnak rendületlenül légy hive, ó magyar! Erdövidék – Székelyföld 1940. szeptember 12. Kenderes, Nagy Magyar Alföld 1942. julius 30. Állították hálás emlékezetül országvisszaszerző szeretett Kormányzó Urunknak mély hódolattal a szentistváni birodalomhoz való örök és hűséges ragaszkodással legősibb magyarjai, a székelyek”. Tudjuk, a kapu teteje faragott, a cserépzsindelyek alatt a kapu egész hosszában galambházként hasznosítható. A kormányzó kúriájánál már tartanak galambokat, de „ide más, nemesfajta galambokat telepit” – írták a korabeli lapok az MTI-re hivatkozva.

Fény derült arra is, miért volt szükség Kenderesen a székelyudvarhelyi Haáz Sándor etnográfusra: rá hárult a feladat, hogy a faragást kiszínezze. „A magyaros-székely motívumokat, gyönyörű reliefszerű faragásokat a kitűnően megválasztott színek még jobban kiemelik” – írták a munkáját méltatók.

A székelység hálája

Az erdővidékiek jelentős küldöttséggel szerettek volna az átadó ünnepségen részt venni és a kenderesiek is készültek fogadásukra, de az adott viszonyok mellett „eltekintettek a nagyobb csoportos utazástól”. Közönségből így sem volt hiány, hiszen „a falu apraja nagyja is szabad bejárást kapott a kúriába, hogy tanúja lehessen a szép ünnepségnek.”

A székely küldöttséget vitéz Biró István felsőházi tag vezette, köszönőbeszédet is ő mondott: „a székelység nevében hódolattal és hálával köszönte meg” Horthy Miklósnak az engedélyt, hogy a székely kaput „minden magyar szent zarándokhelyén” felállíthatták – írta a Pesti Hírlap 1942. augusztus elsején az MTI-t idézve.

Horthy Miklós válaszában úgy fogalmazott, hálásan köszöni a szép szavakat és a gyönyörű ajándékot, amelyre úgy tekint, mint a székelység ragaszkodásának kifejezésére. „Ezt a ragaszkodást szeretettel viszonzom és ígérem, hogy a székelyeknek az érdekeit, miként eddig, ezután is mindig szivemen fogom viselni minden tekintetben s egy percre sem fogok róla megfeledkezni. – Ezt a szép kaput itt, szülőföldemen, otthonomban állítottuk fel s szeretettel fogom gondozni, ameddig élek. Utánam pedig utódaim, örököseim ugyanolyan szeretettel őrzik majd meg, tekintettel fajunk legrégibb vitéz törzsére, amely a világháborúban is mindig bebizonyította nagy értékét, harcrakészségét és bátorságát s amellyel örökre elválaszthatatlanul egyek vagyunk” – mondotta a kormányzó, akinek szavait a közönség megéljenezte.

Horthy Miklós a kapu készítőivel elbeszélgetett, majd „köszönetének látható jeléül” kitüntetéseket nyújtott át. Sütő Béla a Magyar Ezüst Érdemkeresztet, Nagy Fábián, Ferencz Lajos és Jakab László a Magyar Ezüst Érdemérmet, ifj. Nagy Fábián pedig a Magyar Bronz Érdemérmet kapta. A kitüntetések mellé a székelyek a kormányzó aláírásával ellátott fényképet is kaptak.

Vendégként Kenderesen

A már idézett Székely Szó megírta azt is, amit más nem: a székelyek mely szavakkal üdvözölték Horthy Miklóst július 26-án, amikor Kenderesre érkeztek. „Délután öt órára székely harisnyában, lájbisosan, ing­ujjban álltuk körül a még földön heverő kaput, s vártuk a Kormányzó Urat. Amint meglátott minket, már vagy harminc méterről kiáltotta: – »Itt vannak az én székelyeim.« Akkor én egy pár szóval köszöntöttem Őméltóságát. – Nincs leírva az a néhány szó, Sütő uram? – Hát akkor nem vót, de most már le van. A szárnysegéd ur mondta utána, hogy írjam le, kár volna elfelejteni. Beszalad a házba és egy noteszt hoz ki, amiből lassan olvassa: »Főméltóságú Kormányzó Ur! Székely szivünk legőszintébb szeretetéből, igazi nagy magyar lelkünk legmélyebb hódolatával köszöntjük, mint minket felszabadító legfőbb Hadarunkat. Isten éltesse minekünk Őméltóságodat soká, de nagyon sokáig«. – »Hát ezt elmondom s akkor igazán olyan meleg kézszorítással fogadott, hogy soha elfelejteni nem tudjuk, munkás bajosaimmal együtt. Hosszasan beszélgetett velünk. A kapu minden kis részét, rovását megtekintette. Vadász dogokról érdeklődött, mert hallotta, hogy sok farkasragadozás van a Székelyföldön«”.

A kapuállítás során a kormányzó többször is megnézte, hogyan haladnak, „tíz órásra, meg uzsonnára” is meg voltak híva, elszállásolásuk a faluban volt. A visszaút szintén vonattal történt, de arra nem Kenderesen, hanem Kisújszálláson szálltak fel, oda pedig a kormányzó által rendelt „szép autóval” jutottak el. „Ilyen élményem, még mióta vagyok, mint ez a pár napon, soha nem volt. Boldogok voltunk mindnyájan. Szemtől-szembe láthattuk a Kormányzó Urat. Majdnem negyed óráig szorította kezemet. Szeret münket székelyeket, de mü es szeressük őt. Bármikor parancsolja, mindenre készek vagyunk” – nyilatkozta Sütő Béla az I. B. monogramú újságírónak.

Újból áll a kapu!

A Történelmi Vitézi Rend, a Magyar Tengerészek Egyesülete, a Horthy Miklós Társaság és Kenderes önkormányzata 2009-ben döntött úgy, összefognak, s felállítják a hetven évvel azelőtt készített székely kapunak a mását. A kezdeményezőkhöz időközben csatlakozott a Magyarok Világszövetsége, amely közadakozásból teremtette elő a kivitelezéshez szükséges összeg jelentős részét. A néhai mesteremberek, Sütő Béla és Nagy Fábián leszármazottjai vállalták a régivel csaknem azonos kapu elkészítését, avatására 2010. november 14-én került sor – nem eredeti helyén, a gyümölcsöskertben helyezték el, hanem a Horthy Miklós Tengerészeti Múzeum melletti zsákutcát zárja le –, az esemény fővédnöke a kormányzó menye, Horthy Istvánné gróf Edelheim Gyulai Ilona volt.

Az egykori kapuállítók közül Nagy Fábián fia, az ifjabb Fábián, aki részt vett a munkában, s a kenderesi felállításnak is tanúja volt, 2009-ben hunyt el, de még megérte a nemes felkérést. Közel húsz éve egyik kezét és lábát nem tudta mozdítani, de családja elmondása szerint a hírre felkiáltott: „Megcsináljuk!”.

Alulírott 2010 novemberében találkozott a kapun még dolgozó Sütő Gáborral. Az erdővidéki székely kapu Kenderesre című (Háromszék, 2010. november 11.) cikk segítségével idézzük fel, kiknek az összefogásából és miként is készült a kapu.

Lengyel Andor a kapu maradványával 1993-ban. Fotó: Deregán Gábor / Pest Megyei Hírlap

„Az anyaggyűjtést tavaly ősszel kezdték, a tölgyeket – Gyenge András, Négyfalu református gondnokának önzetlen segítségével – idejében beszerezték a vargyasi Török Imrétől. A kapu szerkezetének elkészítése Nagy Fábiánékra, a díszítés Sütő Gáborékra hárult. A feliratokat ismerték, viszont a felhasznált motívumokat csak néhány régi, sajtóban közölt fényképről lehetett részben azonosítani, így a mai nemzedék képzeletére maradt a díszítés. A kapu méretei tekintélyt parancsolóak: a kontyfa 7,20 méter, a nagykapu nyitása 4,90, a kicsié egy méter, magassága 5,10 méter. A nagy kontyfa belső oldalán a felirat: »Házat mindenütt találsz, de hazát csak otthon«, két szélén a készítők két nemzedékének neve, előbb a hetven esztendővel ezelőtti mestereké: Sütő Béla, Nagy Fábián, ifj. Sütő Béla, ifj. Nagy Fábián, Ferenc Lajos, majd a fiatalok, Nagy Fábián, Sütő Gábor Csaba, Nagy Fábián Attila, Sütő Béla József, Sütő István és Sütő Gábor neve következik. Díszítése zömében udvarhelyszéki, kivéve a nagy hónaljkötésben használt nap, hold és csillag, amely ott háromszéki elemnek számít. A nagy kötőgerendán a Szózat első mondata olvasható: »Hazádnak rendületlenül légy híve, oh, magyar«, középen, az ún. csigában virágminták. A tükörbetét felett a kötőgerendán a székely címer jelenik meg. A kicsi kötőgerenda hátoldalán félkörösen bevésve a kapu származási helye: Székelyföld – Erdővidék, alatta a három időpont közül a legrégibb, 1940. szeptember 12., az eredeti alkotásé, a másik, 1942. július 30., a Horthy Miklós birtokán történt felavatásé, az utolsó, 2010. július 30. pedig az újraállítás napját jelöli. (Nem elírás, a hasonmás avatásának időpontjául eredetileg az évfordulót tűzték ki, így az maradt a kapun. A késésben közrejátszott, hogy a pénz egy része nem gyűlt össze, ráadásul az önkormányzat sem tartotta megfelelőnek a nyári időpontot, s a hajlott korú főméltóságú asszony sem szívesen utazott volna a nagy melegben.) A kapu lábától indadíszes minták indulnak, majd falevelek váltakoznak tulipánnal és kaccsal, a szegély félholdas, felül pedig palmetta díszíti. A hónaljkötésekben az indadíszítések dúsabbak, munkásabbak. A nagy hónaljkötésben a szélrózsát piros-fehér-zöldre, a kicsin piros-fehérre festették. A tükörbetét színén az egyesített cserefa és babérlevéllel körbefont magyar címer, a hátsó oldalán felirat: »Állították hálás emlékezetül országvisszaszerző mély hódolattal szeretett Kormányzó Urunknak a szentistváni birodalomhoz való örök és hűséges ragaszkodással legősibb magyarjai: a székelyek«. A kicsi kontyfa felirata: »Állították a nemzeti összetartozás jeléül a Kárpát-medence magyarjai«.

Bár meglehetősen alaposan kutakodtunk az Arcanum adatbázisában, egyetlen olyan anyaországi lapot sem találtunk, amelyik részletesen beszámolt volna az avatásról.

Újból a keresztútnál

A Történelmi Vitézi Rend 2019-ben a Székely Társalgó Egyesület által a baróti református templom bejárata mellett felállított, a néhai Máthé Ferenc Ilonka által faragott kopjafánál emlékezett a magyar honvédség baróti bevonulására. Bartha Imre törzs­kapitány ez alkalommal jelentette be, hogy egy év múlva kívánják felavatni eredeti helyszín mellé a nyolcvan éve állított, méretileg némileg kisebb kapu mását.

Bartha Imre és vitéz társai szavuknak álltak és 2020-ban a vargyasi-székelyszáldobosi keresztútnál felavatták a kaput. Azóta már többször tartottak ott a magyar honvédek bevonulását felidéző megemlékezést.

Vigyázat, csak fáma!

Ezen kapu alatt vonult be a magyar sereg, majd néhány nap múlva maga Horthy Miklós is Marosvásárhelyre – állították sokáig. Talán mert valaki – talán az MTI tudósítója vagy valamelyik túlbuzgó szerkesztője – úgy gondolta, ha székely kapu és a kormányzó neve egy mondatban szerepel, egyértelmű, másról szó nem lehet. A Délmagyarország 1942. augusztus 1-jei száma is ezt állítja, sőt, a filmhíradó 1942. szeptemberi adásában is azt hallhatjuk, „és azon keresztül vonult be honvédségünk Székelyföld szívébe, Marosvásárhelyre”.

Viszont szintén a korabeli sajtó segítségével aránylag könnyen lehet cáfolni ezt.

A legtöbb újság csak azt írta meg, hogy Marosvásárhely főtéren, a plébánia előtt székely kapu állt. Ettől még lehetne az erdővidéki kapu, de mivel többen említik annak Bolyai Jánost idéző feliratát – Új, más világot! –, már illik kételkedni. A Népszava 1940. szeptember 20-i lapszámában leltük fel azt az információt, hogy „egy székely ácsmester” három hétig faragta azt, a Reggeli Ujságból (1940. szept. 12) pedig az is kiviláglik, a mester Tompa József volt, „a kitűnő helyi faszobrász”.

Él még darabja

Ha tudni akarjuk, mi lett a kenderesi kapu sorsa, vissza kell térnünk a Deregán Gábornak a Pest Megyei Hírlapban 1993-ban megjelent cikkéhez.

Baranyi Mihály, Kenderes polgármestere azt nyilatkozta, tud a székely kapuról, de nagyon rég nincs meg: még valamikor az 50-es évek elején egy párttitkár elvitette.

Tovább nyomoz az újságíró. A 73 éves Nagy Gábor nyugdíjas seprűkötő azt állította, hogy amikor 1947 októberében hazajött az orosz hadifogságból, még állt a székely kapu, de hogy mikor bontották el, azt nem tudja. A nyolcvanadik évében járó Nagy Kálmánné Balassa Veronika igen jól emlékezik a kapura, néhány méterre laktak attól. Ő meséli, a székely kaput talán 1954-ben Kunhegyesre, a kéttornyú templom közelébe költöztették, mégpedig úgy, hogy éjszaka bontották.

Kunhegyesen sem egyszerű a székely kapu nyomára akadni – mint írta, kézről kézre adják a tanácstalan kunhegyesiek – de végül Lengyel Andor nyugdíjas tanárnál rámosolyog a szerencse. A história és néprajz iránt elkötelezett tanár maga is faragó, elismert művész. „A tanár úrnak – hallván küldetésem célját – felcsillan a szeme, jegyzeteket keres elő. A székely kaput, mondja, az ötvenes években – ma már szinte megmagyarázhatatlan bátorsággal – valóban újra felállították a kunhegyesiek. Hallották: Kenderesen nem tűrik a falu vezetői, adják csak oda nekik, díszítse itt a művelődési ház bejáratát. Ott is állt, egészen a 60-as évek elejéig. Amikor is egy napon azt látta a tanár úr: bontani kezdik, fűrészelik, begyújtós aprófa lesz belőle az iskola termeiben. Kétségbeesett, szaladt volna segítségért, de hiába. Jó szándékkal, de avatatlan kézzel nyúltak hozzá, akik tíz éve itt újra felállították, s most düledezik, korhad is, életveszélyes, megmenteni nem lehet. A tanár úr csak állt, lehorgasztott fejjel, majd gondolt egyet. Eszterkétől, Vári Andrásné gondnoktól elkért egy még ép, jó kétméteres oszlopot a kapuból. Emlékbe. Kerékpárjára tette, hazatolta. Ma is őrzi, a sufniban. Hát székelyek, ez lelketek egy darabjának története” – írta Deregán József. Hogy a tanár úr története mennyire igaz, bizonyította az illusztrációként tett fénykép is: az idős férfi mellett ott a kapumaradvány is.

A kapu maradványa. Fotó: Szelekovszky István

Lengyel Andor unokájával, leg­ifjabb Lengyel Andorral sikerült kapcsolatot teremtenünk. Készségesen tett eleget kérésünknek és segített a történet befejezésében. Igen, édesapja örökölte a kapulábat, ám már nincs náluk; nagyapja elhunytát követően egy szintén faragó barátjukhoz, Szelekovszky Istvánhoz került.

Az ifjabb Szelekovszky István is tud a kapumaradványról, sokáig volt náluk, gondoskodtak róla, folyamatosan kezelték, hogy tovább ne romoljon állapota. Most nincs náluk, ugyanis időközben költöztek, ezért egy másik családtaghoz került – ott is jó kezekben van az általuk is történelmi ereklyének tartott darab. A postafordultával küldött fényképek is megerősítik szavait.

Jeleztük neki, ha lemondanának róla, a Sütő család szívesen fogadja, majd – hogy jobban szem előtt legyen, történelmünkről többet meséljen – valamelyik intézménynél találunk helyet számára. Szelekovszky István nem zárkózik el a kéréstől, de helyben nem tud válaszolni, megbeszélik – ígérte.

Bárhogy is legyen, fő, hogy az erdővidéki mesteremberek keze által készített, híres-nevezetes, sok viszontagságot megért kapu nem veszett el teljesen, s egyszer talán hazatalál Erdővidékre…