Az iskolakezdés mindenkinek nagy élmény, kicsik, nagyok izgalommal készülnek az első vagy az új tanévre. Én is így voltam vele 1947-ben. A második világháború és az 1945–1947-es évek nagy szárazsága után voltunk, ami vidékünkön óriási nincstelenséggel járt. Abban az évben csak tavasztól jártunk óvodába, mert az óvoda magánkézben volt, fizetni kellett, s ráadásul 1 kilométerre volt tőlünk. Játszottunk, énekeltünk, az óvó néni mesét olvasott, és ennyi. Az óvoda nem volt kötelező.
Három költözés, hat tanító néni
Nem úgy az iskola. Az is egy kilométerre volt. Az oktatás helyszíne azonban folyton változott, egyik helyről a másikra vittek, mert a tanulás kötelezővé vált, de nem volt elég tanterem. Az első osztályt a jelenlegi iskola udvarán lévő régi (1878-ban épült) épületben jártuk ki. A tornyába felszerelt harangocskát az iskolaszolga, Soós bácsi fél nyolckor meghúzta, akkor indult el minden diák az iskolába. Mi is. Bár kicsi volt a harang, a hangját mégis lehetett hallani, mert akkor csak szekerek jártak, gyár is csak kettő volt községünkben, Kovásznán. Szóval tiszta volt a levegő. A második osztályt már abban a teremben töltöttük, amit a mostani polgármesteri hivatal épületében alakítottak ki. Harmadik osztályban a református egyház épületébe (a mostani mozi mellé) költöztünk, itt jártuk ki a negyedik osztályt is. Ezek az épületek az államosítással magánkézből az állam tulajdonába kerültek.
Első tanító nénink, Slatek Rozália csak januárig dolgozott velünk, a téli vakáció után újat, fiatalabbat kaptunk. Fazakas Karola (Cili néni) azzal kezdte, hogy tegyük a padra az olvasókönyvet, majd padról padra haladva mindegyiket kezébe vette s kitépte az első lapot. Ezzel megrongálta a könyvet, amire én nagyon vigyáztam, s ezért sokáig haragudtam. A kitépett lapon Mihály király fényképe volt szép fiatal korából.
A második osztályt megint új tanító nénivel kezdtük, Havadtőy Sándor tiszteletes úr feleségével. Sokat cigarettázott bent a tanteremben, szünetekben. Ezalatt minket kiküldött és szellőztetett. Ez télen nagyon rossz volt, mert kint is, bent is hideg volt. De sokáig nem maradhatott a tanügyben, mert megkezdődött a papok elleni támadás.
Harmadik osztályban két tanító nénink is volt. Az első fiatal, az igazgató leánya, Bakcsi Irén, aki karácsonykor férjhez ment és távozott Bukarestbe. Addig az órák alatt írta a leveleket, mi pedig sokszor csendes foglalkozással töltöttük az időt, számtanpéldát oldottunk meg vagy másoltunk az olvasókönyvből. Karácsony után a jegyző felesége, Krizbay Melinda néni tanított, akinek a fia is osztálytársunk volt. Tízóraira olyan kekszet kaptunk, ami sokáig a szánkban volt, mert olyan kemény volt, mint a kő, és lassan mállott egy-egy darabka le belőle... Harmadikos voltam, mikor fél év orosz fogság után hazajött Édesanyám legkisebb testvére, János (nagy-)bátyánk. Mi az iskolából jöttünk haza, és kicsik lévén nem értettük, hogy miért olyan szakállas, és hogy miért sír az egész család, amikor úgy vártuk még mi gyermekek is, pedig nem is ismertük.
A városháza – itt is működött iskola
Negyedik osztályban ismét új tanító nénit kaptunk, Begidzsán Máriát. Igazi nénit, egy vénkisasszonyt. Nemcsak tanított, nevelt is, sokat foglalkozott velünk. Abban az időben sok volt a tetű és sok lecke szólt a tisztaságról. Hétfőnként megnézte a ruhánkat, cipőnket, körmünket, számonkérte még a zsebkendőnket is; megjegyzéseit hangosan tette. Mivel két párhuzamos osztályban voltunk, szünetekben mindig kitört a botrány, mert a fiúk összeverekedtek (együtt tanultunk, fiúk, lányok). Hogy ennek véget vessen, nem engedett többet az udvarra, csak becsengetés után. Amikor megkezdődött a szünet, kettős sorban álltunk a tanterem előtt, az utcán. Az udvar az épület másik oldalán volt, ott voltak az illemhelyek is (víz nélküli vécék). Sorban megkerültük a parkot: lementünk mellette az úton, majd a parkon át feljöttünk; ez éppen 10 percig tartott. Mielőtt a terembe léptünk volna, akkor mehettünk csak az illemhelyre. A tanító néni belátta az egész terepet az ajtóból, tehát felügyelt ránk szünetekben is. Ő nem jött velünk, mert öreg volt.
Akkor már csukamájolajat kaptunk. Kellett vinnünk egy evőkanalat s egy kockacukrot vagy egy falás kenyeret. Egyes sorba álltunk ott a tanteremben, s helyben le kellett nyelni a keserű adagot a tanító néni jelenlétében. Később, ugyanebben az évben tejet is adtak, amihez csészét kellett vigyünk magunknak. Tejporból főzték, vízzel feloldva a „demokrata nők”, de a tejpor mindig odaégett az edény aljára, s ettől a tej kellemetlen szagú és ízű lett. Nagyon megszenvedtem vele, mert amúgy sem bírom a tejet, de ezt kötelező volt elfogyasztani. De örömben is volt részem, mert ekkor avattak második alkalommal pionírokat Kovásznán, és a mi osztályunkra is sor került. Csak néhányan kaptunk nyakkendőt, kitüntetés volt.
Tanultunk oroszul
Abban az évben orosz nyelvből is kaptunk ízelítőt egy orosz hadifogságból hazajött fiatalembertől, Pitroff Aladártól. Szép magas férfi volt. Bürgeri (fűzős) csizmát hordott és dzsekit, ami nálunk nem volt divat. Egyszer meleg volt az osztályban (ez ritkán fordult elő), kigombolta a dzsekit, s hát egy fedő gurult ki alóla, végig az osztályon. Mindenki kacagott, ő is! Akkor elmesélte, hogy mennyit szenvedtek a nagy hidegek miatt: kihűlt sokszor a teste, fájt, s azért kellett a meleg fedő, hogy melegítse. Az egyik olvasmány Sztálinról szólt, s akkor mondta, hogy neve „acélos”, mert a sztál orosz szó, acélt jelent, s hogy grúz volt.
A négy év alatt egyik tanító nénink sem vert bennünket, csak szidott, ha kellett, s ami olyan eset volt, a szülőknek is megmondták. A fiúk aztán otthon kapták meg a porciót. Egyszer én is kikaptam az egész osztállyal együtt, mert zajjal vártuk a tiszteletes úr fiát, aki vallást tanított. Nagyon fájt, mert nem voltam hibás. A tolltartó fedelével (ami fából volt) kaptunk tenyerest. Vallásoktatás csak karácsonyig volt.
Negyedik osztály végén vizsgáztunk. A tanító néni mindenkihez közel álló feladatot szerkesztett, például nekem számtanból a szobafestéssel kapcsolatosat, mert nagybátyám azzal foglalkozott; a megoldáshoz a négy alapműveletet kellett tudni. Abban az időben osztályismétlőre is buktattak, nekünk is volt idősebb osztálytársunk, de ritkán, mert ezek a tanulók kimaradtak az iskolából s mentek dolgozni, legtöbben a mezőre.
Mezítláb jártunk, de nem unatkoztunk
Már az elemiben volt vas-, papír- és gyógynövénygyűjtés. A gyógynövényt megfizették, de gyengén. Egyszerűen lehetetlen volt eleget szedni, hiszen száradva még kevesebbet nyomott, amiért fizettek. Sokszor kifogásolták a minőséget, de elvették...
Karácsonykor télifa-ünnepélyt szerveztek az iskolában, kellett szerepelni szavalattal vagy énekkel. A télifát a Télapó hozta, aki cukorkát, kekszet, diót, almát osztogatott. Az egyház is tartott karácsonyi ünnepet s adott cukorkát. Ott mindig sokan voltak, nagy lökdösődés alakult ki a cukorkáért. Az igazi karácsony azonban otthon volt, oda jött az Angyal (reformátusoknak), vagy a Jézuska (katolikusoknak). Hozott nagy havazást, nagy hideget, jó illatú karácsonyfát, alatta ruhaneműt, később tanszereket és finom ételt. Játékot csak óvodáskorunkban kaptunk, egy babát, amit részben Édesanya készített. A feje gyári volt, papondekli (vastag papír), de kifestve, törzse rongyból, amit fűrészporral töltöttek meg, de szép ruha volt rajta. Azután mindig ruhaneműt és tanszereket (ceruza, füzet) kaptunk karácsonyra, a karácsonyfát pedig kevés dísszel és sok élelemmel (cukorka, keksz, dió, alma) ékesítettük. A díszek festett dióból és pattogatott kukoricából (kakasból) készült láncból álltak.
Mit játszottunk? Télen havaztunk, hógolyóztunk, szánkóztunk, isánkodtunk (csúsztunk a jegesre kivert ösvényen), malmoztunk, kártyáztunk, tavasszal szökőztünk (kővel négyzeteket vagy téglalapokat rajzoltunk a nedves földre és fél lábon kis lapos köveket rúgtunk egyik kockából a másikba); ketten, hárman versenyeztünk, aki hamarabb az utolsóba ért, az nyert. Addig voltunk versenyben, amíg hibáztunk s utána folytatta a másik. Fogócskáztunk. Nyáron mentünk a patakpartra kövecskéért vagy az erdőbe gombáért Édesanyával. Akkor nem volt ennyi medve.
Képességeink szerint részt vettünk a házimunkában is (kertben, házban, állatkák körül stb.). Kötöttük a forgácsot. Ez a következő módon történt: az asztalosok nyírfadeszkából olyan 1 méter hosszú, 1–2 mm vastag, 0,5–1 cm széles szálakat gyalultak, amiket hármasával vagy ötösével összefontunk; ezt a kereskedők megvásárolták. Keveset fizettek érte, de büszkék voltunk, hogy pénzt keresünk.
40 métert kellett hosszú pánttá fonni, kivasalni és feltekerni matringokba. Közösen végeztük ezt. Kőrösi Csoma Sándor falujában, tőlünk két kilométerre még most is van, aki ezzel keresi kenyerét: megfonja, sőt olyan is akad, aki megvarrja a keskenyt férfi kalapnak, a szélest nőinek, amit nyáron viselnek.
Mi soha nem unatkoztunk. Ruhánk, cipőnk kevés volt. Egész nyáron mezítláb jártunk, csak líceumista korunkban kaptunk félcipőt (tornacipőt). Elemibe hátitáskával jártunk, ennek két oldala fenyődeszkából vagy a módosoknak bőrből volt, ezekre levélborítékszerűen jött egy bőr vagy vászon, és bőrszíj a vállon keresztül. Olyan volt, mint egy hátizsák, csak téglatest alakú. Könyveket, kockás és vonalas füzeteket hordtunk benne, és kis tolltartót fából, melynek teteje külön kihúzható volt. Ceruza, radír, 6 darab színes ceruza, ceruzahegyező s penna (tollszár, amibe betolható volt az acél tollhegy) volt a tartalma; a tintás üveget a kezünkben vagy a táskában vittük és külön helye volt a felnyitható pad tetején. Sok baj volt a tintával, mert a dolgozatoknál külön jegyet kaptunk szépírásra, külalakra, és a paca (tintafolt) rémálomszámba ment.
Két nap alatt nyolc vizsga
A gimnáziumba (V–VI–VII. osztályba), már megint új helyen jártunk, az úgynevezett nagy iskolába. Ez igazi iskolaépület volt, benne lakott az iskolaszolga is családjával. 1960-ig működött, mert 1958-ban megalakult a középiskola (ekkor lettünk város), s 1960-ban felépült a kétemeletes, 16 tantermes új típusépület, ami ma is használatban van.
A három gimnáziumi év hamar eltelt, bár a szombat is tanítási nap volt, s vasárnapra is mindig kitaláltak valamit, hogy ne tudjunk templomba menni. Folyt az ateista nevelés javában. Hetedikben kaptunk két új osztálytársat, egyikük Burkhárdt Árpád, a kántor fia volt (aki később RMDSZ-es alprefektus lett Maros megyében), a másik Leonhardt Uta, egy kilakoltatott (deportált) család leánya. Itt is minden évfolyamon két párhuzamos osztály működött, a mi osztályfőnökünk Tompa Erzsébet történelem szakos tanár volt. Tanáraink mindegyike tanfolyamokkal tovább képzett, jó képességű tanítókból állott. Becsületükre legyen mondva, jól végezték munkájukat, mert minket senki nem kellett külön felkészítsen a középiskolás (líceumi) felvételire. Igaz, hogy akkor csak a legjobbak, kevesen voltak líceumisták. Mi, kovásznaiak Kézdivásárhelyre, Sepsiszentgyörgyre, Brassóba, Székelyudvarhelyre és Csíkszeredába kellett hogy menjünk, mert nálunk 1954-ben nem volt középiskola.
Mi nagyon szegények voltunk, de meghallottuk, hogy ha jól tanulunk, kapunk ösztöndíjat, ami fedezi a kosztot (élelmezést) és kovártélyt (bentlakást). Nagyon jó bizonyítványért még tanulmányi ösztöndíjat is adtak (50 lejt, ha jól emlékszem), amivel szabadon rendelkezhettünk; erősen jól fogott.
Három leány s vagy öt fiú Kézdire mentünk középiskolába. Kellett felvételizni is. Itt már igazi, képzett tanárok tanítottak. Vegyesen fiatalok, középkorúak és öregek, nők és férfiak. Osztályfőnököm Tempfly Mária volt, aki a Szovjetunióban, talán a Lomonoszov Egyetemen végzett, ő tanított oroszt az egész iskolában. Fiatal volt, ambiciózus, lelkiismeretes. A tanárok „porosz” módszer szerint tanítottak, szigorúak voltak, távolságtartók. Nagyon igyekeztem, hogy a legjobb jegyet, az ötöst megkapjam, mert az ösztöndíj ettől függött.
Kézdin külön osztályba jártak a fiúk és a leányok, de szünetekben volt jövés-menés. Nekem minden ment, a reáliák nagyon jól, legnehezebbnek a tornaórákat éreztem. A tornaszerek – a gerenda, a bordásfal – kínzóeszközök, az egész tornaterem kínzókamra volt számomra. Poros és hideg volt, ünnepélyekre is használták, amire cipővel mentek be gyermekek, szülők egyaránt. A tornaórák az elméleti órák között voltak, előttük, utánuk tornafelszerelésre vetkőztünk, öltöztünk, de még kézmosási lehetőségünk sem volt.
Sokat szenvedtünk attól is, hogy a tantermeket és a hálókat degedttel (kátránnyal) mosták fel. Ennek fejfájdító szaga miatt nehéz volt tanulni, ha pedig valamit leejtettünk a földre, a nyoma sokáig megmaradt, nehezen lehetett kitisztítani.
A Kőrösi Csoma Sándor Líceum madártávlatból (2008-as felvétel)
A város is hideg, huzatos hely volt. Télen az orosz pusztákról jövő Nemere fújt nagy hideget és hótorlaszokat teremtve. A termekben és a hálókban csempekályhák voltak, de kevés volt a fa, szénnel (koksszal) pótolták, ami tökéletlenül égett, a kályhák hamar bekormozódtak tőle, kiengedték a füstgázokat, így többször kellett szellőztetni. Nagyon sokat fáztunk. A bentlakásban egy héten egyszer volt meleg víz. Akkor gyorsan letusoltunk, de a háló hideg volt, gyakran meghűltünk. Hajat csak otthon mostunk. Az étel elég jó volt, csak sokat szerepelt a puliszka; de meleg volt, frissen főzve, és mindent megettünk, nem válogattunk. Vasárnap estére hideg vacsorát kaptunk, leginkább szalámit. Nagyon sokan voltunk az osztály- és hálótermekben, mert nagy és nagy múltú középiskola volt ez, körzete egészen Bereckig tartott.
Ősszel s tavasszal gyalog jártunk haza, télen csak vonattal lehetett, de az pénzbe került. Nekem egy testvérem ugyanott, egy osztállyal lentebb járt, kettőnknek már sokba került a vonat jövet-menet. De többször kellett a bentlakásban maradni vasárnapra, pedig nem szerettük!
Már tizedikesek, végzősök voltunk 1956-ban, amikor kitört Magyarországon a forradalom. Egy kintlakó (helyi) osztálytársnőnk harangozta be nekünk, bentlakóknak órák előtt, reggel. Mi nem hallgattunk rádiót, nem volt honnan tudjuk. Aznap az osztályfőnök is tartott egy „felvilágosítást” a magyarországi helyzetről, természetesen ahogy a felettesei elvárták. Sajnos a folytatás nem késett: rövidesen egy torjai osztálytársunk sírva mondta, hogy a fekete autó elvitte a magyar nyelv- és irodalom tanárunkat, Farkas Pált (neki valami rokonát), s a pap bácsit (az ő nevére nem emlékszem). Azután egyik is, másik is mondta nekünk, hogy tőlük is elvittek értelmiségieket (papokat, tanítókat). Sírdogáltak, s mi is nagyon sajnáltuk őket, de erről nem szabadott beszélni.
Volt jó is a középiskolás életben. Tankönyvünk sok tantárgyból nem volt, de az iskolának volt saját könyvtára (ami nekünk otthon nem), és én rákaptam a könyvekre. A kötelező olvasmányokon kívül sokat olvastam, sokszor még az esti szilenciumok (tanulási idő) alatt is. Szabad időnkben még kimostuk apró holmijainkat (fürdés után langyos, máskor hideg vízben), kézimunkáztunk, nem unatkoztunk ott sem.
A középiskolai tanulmányok befejező része egy nagy vizsga volt, amelyen három év tananyagából vizsgáztunk. Volt írásbeli románból, magyarból és számtanból, szóbeli pedig nyolc tantárgyból. Négy tantárgyból egymás után vizsgáztunk, majd rövid szünet következett, s utána még egy felvonás a másik négy tantárgyból. A vizsgáztató bizottság részben idegen volt.
Kolozsváron tanultam meg románul
No, de hogyan tovább? Megpróbáltunk munkát keresni, de 17 évesen nem kaptunk. Kovásznán csak két gyár volt, egy textil- és egy bútorgyár. A textil telve volt, oda azért nem vettek fel, a bútorgyár inkább férfi munkaerővel dolgozott. Felkínálták ugyan a korpa kihordását a gépek alól és mellől, de a ládák nagyok lévén, nem volt nekünk való. Meghallottuk, hogy lehet egyetemre iratkozni ösztöndíjjal. Oda is felvételizni kellett. Így mentünk el páran Kolozsvárra, mások Jászvásárba.
Akkor kevés egyetemista volt, Kovásznáról összesen öten jutottunk be. A Bolyain kezdtük, a Babeș–Bolyain fejeztük be. Ekkor tanultam meg jól románul, addig nem tudtam. Az egyetem elvégzése után, 23 évesen kezdtem tanítani magyar és román nyelven, mindig Kovásznán, 33 éven át. Ez már más fejezet az életemben. Sorsom nehéz volt, sok küzdelemmel, tragédiával, fájdalommal. Jó is volt benne. Olyan foglalkozást választottam, amely végül a hivatásom lett, mert szerettem tanítani.
Papp Irma nyugalmazott tanár
