– Azon ritka emberek közé tartozik, akiket Sepsiszentgyörgyre sodort az élet, majd el innen, sokan mégis úgy beszélnek önről, mint ide tartozóról. Ön hogyan éli meg saját „szentgyörgyiségét”?

– Jó ezt hallani és érezni, hiszen közel negyedszázad telt el a távozásom óta. Jóleső érzés, hiszen nem gyakori, hogy egy közösség magáénak érezze az embert. Szülővárosom, a régi Marosvásárhely eltűnőben, és bár egy ideje újra ott élek, nem érzem otthon magam. Szentgyörgyre viszont egyértelműen hazajövök. Hogy a legprofánabb dologgal kezdjem: itt köszönnek egymásnak az emberek. Mielőtt István Márta színművésznő párjaként 1981-ben ide nem keveredtem, soha nem jártam Szentgyörgyön. Rajta kívül senkit sem ismertem itt, az ideérkezésem utáni első napon kószáltam a városban, betévedtem egy szocreál kávézóba, az első ember, akibe ott belebotlottam, Tamás Andris zongorista volt. Köszöntem, visszaköszönt, elkezdtünk beszélgetni, kiderült, hogy zenész, és ebből a kávéházi ismeretségből került nekem egy dobtanári munka a népművészeti iskolában. Csíki Csaba, a színház akkori zenei vezetője is tudott rólam, illetve arról, hogy Szentgyörgyre készülök, de én becsületből is letekertem az évet a népművészetiben, csak utána csatlakoztam Csaba csapatához.

– A színház akkoriban egyfajta kultúrmisszió vállalását is jelentette, évi 300 előadás, kiszállások mostoha körülmények között. Az önben élő művész miként igyekezett túlélni azokat az időket?

– Annak is volt egyfajta romantikája, nyers életszerűsége. Ugyanakkor nagyon kötődős vagyok a tájhoz, és nekem tetszett a háromszéki táj, benne az emberek. A hetvenes évek Vásárhelyén már nagyon megtört valami, az előttem haladó generáció, a nagy rocknemzedék vette a kalapját, aki tudott, érdekházasság révén menekült vagy épp szökött. Hiányzott a közösségi érzés, amit Szentgyörgyön megtaláltam. A székelységre jellemző egészséges magyarságtudattal találkoztam. A ’89-es forradalomkor már nagyon szentgyörgyinek éreztem magam, amikor kimentünk együtt hadonászni a bakák elé, és „átfolytunk” a demokráciába. A zenei „túléléshez” pedig társakat kerestem, megpróbáltunk fenntartani a magunk számára valamilyen belterjes teret. Többet próbáltunk, mint zenéltünk, de azokon a próbákon tulajdonképpen kiéltük a zenélhetnékségünket. Aztán vagy közönség elé vittük a tudásunkat, vagy nem. Mert nagyon korlátozottak voltak a fellépési lehetőségek, a tanulási esélyek.

– Ön hogyan „lopta el” a mesterséget?

– A dzsesszdobolást egy töröktől tanultam, aki Bukarestben élt, én a szebeni fesztiválon ismertem meg. Amúgy Vásárhelyen egy zongoratanártól, Sárosi Endrétől tanultam dobolni, még korábban gitározni kezdtem, de elcsábított a dob, és nagyon hamar rákattantam arra a vonulatra, miszerint a dob nem amolyan vak ritmushangszer, hanem zenefüggő. A dobnak ahhoz kell hozzásimulnia, ami a melódiában történik. Én ilyen beállítottságú dobos vagyok, teljesen dallamfüggő, csakis a dallam mozdít meg, annak hallatán viszont rögtön 600 ötletem támad, a ritmusképletektől meg minden egyébtől függetlenül, ami a mesterség alapját képezi. Nagyon szeretek improvizatív zenét játszani, annak, hogy Budapestre mentem, az egyik jó oldala az volt, hogy ott megadatott hozzám hasonló „bolond” emberekkel „bolond” zenét játszani.

– A ’89-es események nem kecsegtettek a helyben való zenei felszabadulás reményével?

– Zenészként fellélegeztünk, hogy akkor most megnyílnak a kapuk, lesznek rendezvények. De az élet is csikorgósan indult, és zenészként sem sokkal nagyobb lendülettel. Emberként ugyanakkor egyre inkább kialakult bennem valami furcsa keserűség. Írtam is egy elég keserves tangót a rengeteg hazugságról, félrevezetésről. Újabb felépített, hamis világot érzékeltem. Aztán jött 1990 márciusa, amelyből Vásárhely azóta sem tápászkodott fel. Itt, Szentgyörgyön ’94-ben megérkeztek Bocsárdiék, akikről sokan azt tartják, hogy általuk kezdett a színház színházszerűvé válni, ám én erre nem bólintok rá egyöntetűen, mert azért voltak itt korábban is nagyon kemény előadások. Abban a köldökzsinór-elvágásos történetben nagyon rosszul éreztem magam. Úgy gondoltam, húsz év színháza­zás után kéne valami helyit csinálni, megírtam hát a Szent György-legendát. Elkezdtük próbálni, zöld utat adott hozzá a kisvárdai színház partnersége, Vidnyánszky Attila rendezte volna, Kátai István lett volna Szentgyörgy-lovag. Mégsem került be a repertoárba, holott épp Szent György-napra készült. És akkor, ’99-ben megírtam a felmondásomat. Nemes Levente igazgató nem fogadta el, egy évre rá viszont bementem hozzá, és jeleztem, mindenképpen elmegyek. Kitámolyogtam Magyarországra, találkoztam egy bolond hindu emberrel, aki Kip­ling-verseket mondott. Volt egy szaxofonos barátom meg egy mindenes amerikai fiú, élőben zenéltünk, javarészt improvizatív zenét. Olyan katartikus színház született meg, hogy most is libabőrös leszek tőle, de a hallgatók is ugyanezt mondták. Az a mérhetetlen csalódás adta meg az utolsó löketet a távozásomhoz.

– A Budapestre való „kitámolygás” meglehetősen kamaszosan hangzik. Volt valamiféle konkrét terv is mögötte?

– Mindentől függetlenül korábban is zakatolt bennem, hogy egyszer el kell menni Indiába, meg kell nézni közelről azt a sok mesét. Egyszer a Deák téren kullogtam hazafelé, amikor találkoztam Jeszenszky István nevű jó ismerősömmel, akivel hajdanán a Szent Anna-tónál hozott össze a sors, zenész, aki tíz évet élt, tanult Indiában. Mondtam neki, hogy indiai járatokat néztem, az a mániám, hogy kimenjek, de nincs rá pénzem. Jönnél-e velünk, csapott le rám, egy együttessel megyünk, a tablásunk (tablá: a hagyományos indiai zene kettős ütőhangszere – szerk. megj.) beteg lett, nem tud jönni. Lement az egy hónapos turné, főleg Észak-Indiában jártunk. Aztán abból lett egy indonéziai turné, épp 2001-ben, amikor felrobbantották az ikertornyokat. Én Indiában akartam maradni, találtam is valakit, akinél ellehettem, sőt, tanított volna. Csakhogy nem sokkal az indulásom előtt beadtam Budapesten a tartózkodási engedélyre vonatkozó kérésemet, legyen egy hely a világban, ahová hazajöhetek, főleg, hogy a testvérem is ott él. És akkor rám telefonált a testvérem, hogy menjek haza, mert nélkülem nem tudja elintézni a letelepedési papírokat. Hazajöttem, de nekem sem sikerült, így egy ismerősöm segített egy érdekházasság tető alá hozásával, és mire véget ért a letelepedési folyamat, a hölggyel komolyra fordult a kapcsolatunk. Az érdekházasságból igazi házasság lett, van egy gyönyörű lányunk is. India meg maradt a helyén, bár azóta is tervezem, hogy visszatérek oda.

– India mivel gazdagította a zenéjét?

– Zenészként nagyon megdobott az a világ, ami elsajátítható, és nekem jó volt, arra nagyon rákattantam, belém is épült. Szerettem volna továbbfejleszteni a színházzenémet is, de hát így alakult, az is lehet, hogy ennyi volt bennem színházilag. Budapesten lett volna alkalmam elkötelezni magam társulathoz, de nem akartam. Lehet, hogy a csalódástól féltem, olyan ez, mint amikor egy nagyon szép nőt már nem mersz felkérni. Ma egyetlen társulattal sincs intézményi kapcsolatom. Nagyon szeretnék viszont egy jó hangulatú, improvizatív zenét játszó csapatot, ami Magyarországon megadatott egy darabig. Elmesélni a dalaimat, ha van rá igény. Próbálunk építeni egy közösséget egy barátommal Koronkán, egy gyönyörű padlástérben, meghívottakkal. Én például elmesélem a Leltár című dalom utolsó sorait: „…ha kész a leltár, barátaim, mit akarhat még az ember..? / hisz minden gondolatból hiányzik az utolsó pillanat / a következő – látod – már kimaradt...”

Hána László

Marosvásárhelyen született 1956. október 24-én. Szülővárosában érettségizett az Alexandru Papiu-Ilarian Líceumban. 1976-tól 1980-ig a Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskolán zenész. 1980–1982-ben a sepsiszentgyörgyi művészeti népiskola ütőhangszertanára, aztán 1990-ig a sepsiszentgyörgyi Állami Magyar Színház zenésze, 2000-ig a Tamási Áron Színház zenei vezetője. 2000–2001: Kőbányai Zeneiskola, Budapest – jazz tanszak. 2001–2010: Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem, zeneművészeti kar, zenepedagógia szak. 2003–2005: művészeti menedzserképzés (Magyar Iparművészeti Egyetem Menedzserképző Intézete). 2000 óta szabadfoglalkozású zenész, zenekarépítésben, zeneszerzésben, koncertszervezésben, ütőhangszer-oktatásban alkot. Budapesti zenekarok: 7határ (világzene), Ecos del Alma (flamenco), Jazz 4 You. Színpadi zenék – Marcel Achard: A bolond lány; Fényleni éretted akartam: Verses-zenés összeállítás (megzenésített versek, saját dalok); Szophoklész: Philoktétész (színpadi zene, dalok); Karinthy Frigyes: Bűvös szék (zenei összeállítás); Mesekerék: Benedek Elek és Muharay Elemér meséiből; W. Kohlhaase–R. Zimmer: Semmi sem igaz, igaz?; Ödön von Horváth: Kasimir és Karoline; Ben Jonson: Volpone; Szép Ernő: Vőlegény; Barta Lajos: Zsuzsi; Stephen Schwartz: Godspell; Carlo Gozzi: A szarvaskirály; Párjavesztett – balladaest. Nős, két gyermek apja.