A hadtörténész előadása elején leszögezte: nem magáról az Úz-völgyi eseményekről akar értekezni, hanem olyan adalékokkal kíván szolgálni, amelyek kerekebbé teszik a történetet, segít abban, hogy jobban megértsük azt, mi történt nyolcvan évvel ezelőtt. „Azért adtam ezt a címet az előadásomnak, mert Magyarország második világháborús történetében ez az a pillanat, amikor nyolcvan évvel ezelőtt a keleti hadszíntér, a szárazföldi harctevékenység valóságból is megérkezett az akkori Magyarország határára, így Székelyföldre lépett először a szovjet hadsereg” – magyarázta a cím­adást az előadó, aki szerint ahhoz, hogy megértsük ezeknek az eseményeknek a dinamikáját, kicsit vissza kell menni az időben.

Román átállás, egyetlen védelmi vonal Székelyföldön

1944 tavaszán, április közepén a galíciai hadszíntéren a szovjet csapatok elérték a magyar, ezeréves államhatárt. „Ez azzal járt, hogy a magyar királyi honvédvezérkar főnöke utasítást adott a határvédelem terveinek kidolgozására. A határvédelem – Székelyföldön is – fokozatosan, évek alatt épült ki. 1944 augusztusának a vége az a rendkívül kritikus időszak, amikor a szovjetek, pontosabban a II. és III. ukrán front – a Vörös Hadseregben frontnak hívták a hadseregcsoportokat – megindítottak egy átfogó, Jászvásár és Kisinyó irányába tartó, összehangolt támadó hadműveletet. Ez Székelyföld esetében sorsdöntőnek mutatkozott, ugyanis a német megszállás miatt a térség német hadműveleti terület volt, a keleti hadszíntér ellátását részben Székelyföldön keresztül biztosították, ezért nagyon fontos volt, hogy mi is történik Székelyföld előterében” – magyarázta a történész.

Kiderült, hogy a szovjet támadás nagyon gyors sikereket hozott, ez politikai vonatkozásban a gyors román kiugráshoz vezetett, de katonai szempontból sokkal fontosabb az, hogy az itt harcoló német nyolcadik és hatodik hadsereg részben vagy teljesen szétzilálódott, az előző egyebet nem tehetett, mint a megmaradt erőivel a Székelyföld irányába vonult vissza. „A magyar királyi honvédvezérkar még 1944 elején kidolgoztatott két, meglehetősen nagy volumenű tervet, az egyik az úgynevezett O (orosz), a másik az R (román) védelmi terv volt, az „O” a szovjet támadás esetére került kidolgozásra, a másik egy elméleti román támadás ellen készült” – magyarázta az előzményeket Számvéber Norbert.

Az 1944. évi határok mögötti Magyarország a Kárpátok vonulatával csatlakozott először a keleti hadszíntérhez, 1939-től Kárpátalján, 1940 végétől pedig már Székelyföldön is erőfeszítéseket tesznek annak érdekében, hogy a járható irányokat, a különböző szorosokat és hágókat lezárják. „Ennek a megvalósítása lesz az ún. Árpád-vonal, később: állás. Székelyföld számára hadtörténeti vonatkozásában egyfajta tragédia az, hogy ezek a védelmi vonalak miként épültek ki. Kárpátalján az Árpád-vonal előtt további két kiépített védelmi terepszakasz volt: az ezeréves határon a Szent László-állás, előtte – galíciai területen – a Hunyadi-állás. Ez a rétegzettség Székelyföldön hiányzott, egyedül az Árpád-állás vonulatai képezték a védelmet. Székelyföldön az Árpád-állás völgy­záró erődjei mellett a térség déli részén úgynevezett őrvédőképes zászlóalj-támpontokat építettek ki annak érdekében, hogy ez a védelmi rendszer ne legyen megkerülhető; a román átállás ezt a koncepciót azonban teljes mértékben dugába döntötte” – magyarázta az alezredes azt, hogy az egyébként rugalmas védelmi rendszer miért volt ezen a szakaszon sérülékenyebb.

Az úzvölgyi katonatemető. Szekeres Attila felvétele

Az Árpád-vonal és -állás kiépítése

A hadtörténész vázolta: az Árpád-vonal kiépítése két lépcsőben történt, 1943-mal bezárólag létrejöttek a Kárpátok különböző átjáróiban a völgyzárak, ezek az erődök egyébként a szovjet hadsereg páncélosainak meglepetésszerű támadása ellen készültek. „Nem az volt a koncepció, hogy a teljes Vörös Hadsereget visszatartsák, hanem hogy a hirtelen támadásokat kivédjék, míg később a saját erőket a mélységből elővonva a védelmet meg tudják szilárdítani” – mondotta. A magyar hadmérnökök hamar rájöttek, hogy a völgyzárak a páncélosok számára akadályt jelentenek, de a gyalogság könnyen meg tudja kerülni azokat. „Ezért 1943-ban kidolgozták azt a koncepciót, hogy vonalból állássá alakították az Árpád-vonalat, ami azt jelentette, hogy a vasbetonból készült kiserődöket egy sokkal összetettebb védelmi rendszerrel vették körbe, így föld-fa kiserődökkel, lövészárokrendszerrel, harckocsiárkokkal, különböző aknazárak és műszaki akadályok együttesével egészítették ki” – magyarázta. Itt Hárosy Teofil ezredes nevét mindenképp érdemes megemlíteni, aki 1941-től az erődítési parancsnokság vezetői tisztségét töltötte be. „Ő az Európában már leküzdött hasonló védelmi vonalak tanulmányozásával alkotta meg az Árpád-vonalat, így öltött testet a magyar védelmi elképzelés” – magyarázta.

Ez légvonalban hatszáz kilométeres volt – Kárpátaljától Székelyföld csücskéig –, költségvonzata sem volt kicsi: mai pénzre átszámolva körülbelül hatvanmilliárd forintba (151 millió euró – szerk.) került az állás kiépítése. Sajnos, viszonyítva például a kárpátaljai völgy­zárakhoz, az Úz völgyében lévő védművek sokkal gyengébben voltak kialakítva, a védelem is hiányosabb volt, több vonatkozásban is, például az itteni katonáknak nem állt rendelkezésére kézi páncélromboló eszköz, ami igen jelentősen befolyásolta az eseményeket. „Szerintem ennek az lehetett az oka, hogy a hadvezetés úgy gondolta: Moldvában igen jelentős német erők állomásoznak – azt feltételezték, hogy ki is tartanak – és így lesz idő a székely határvédelmet felfejleszteni” – vélekedett az előadó. Székelyföldre még páncéltörő ágyúkból sem jutott az akkor korszerű, 88 mm-esekből, csak 30, illetve 40 mm-es fegyverekkel rendelkeztek, ezek csak nagy szerencsével és bátorsággal voltak alkalmasak páncélosok ellen. Ráadásul Székelyföldön, az Úz völgyében azok a vasbeton erődök is hiányoztak, amelyek Kárpátalján például a páncéltörő ágyúk védelmét látták el.

Harc amerikai–szovjet harckocsikkal az Úz völgyében

A szovjetek nagyon alaposan dokumentálták és felmérték az Árpád-állást, így sok mindent onnan tudni a harcokról és az erődítményekről. „Az Úz völgyében lévő Mátyás király erőd tulajdonképpen sem erősebb, sem gyengébb nem volt, mint amivel később találkoztak, de ez volt az első, amivel a szovjetek a Kárpátokban szembesültek. A kárpátaljai völgyzárakkal ugyanis csak október elejével gyűlt meg a bajuk. A szovjet feljegyzésekből kiderül, hogy a magasfeszültségű áramra csatlakoztatott szögesdrótrendszer feladta nekik a leckét, ennek ellenére azt gondolták, hogy a védelmi rendszert könnyen le tudják küzdeni” – mondotta az előadó, elmagyarázva, hogy milyen erők állomásoztak a völgyzárban.

A 11. székely határőrzászlóalj volt a fő erő a völgyben, az elvi harc­érték alapján viszonylag erős nehézfegyverzettel rendelkeztek. Papíron négy század volt a völgyben, ebből három lövészszázad, egy pedig nehézfegyver század, valamint volt távbeszélő, árkász, lovas és kerékpáros szakasz is. „Csakhogy ez az elvi állománytáblája volt ennek zászlóaljtípusnak, a legtöbb székely határőrszázadot nem sikerült ilyen szinten felfejleszteni és felszerelni. Ami a határvédelem ütőerejét adta, azok az ún. határvadász-zászlóaljak voltak, az Úz völgye esetében a 32. határvadász-zászlóalj, amelynek egy százada magában a völgyben került elhelyezésre, illetve maga a Mátyás király erődöt védő század is ennek a zászlóaljnak az alárendeltségébe tartozott. A másik ilyen egység a 26. határvadász-zászlóalj, amely az Aklos csárda közelében épített ki egy körvédőképes támpontot, és az Úz-völgyi eseményekkel összefüggésben az azt követő napokban ennek a zászlóaljnak jutott a főszerep” – magyarázta a történész, aki szerint a szovjet felderítés 1944. augusztus 26-án reggel nyolc órai állás szerint 450 főre tette a völgy­zárat védők létszámát, de sajnos, azok is szétszóródva voltak jelen. „Alapvetően az első világháborús tapasztalatok alapján alakították ki a védelmet, amikor nem voltak páncélosok. Az elképzelés az volt, hogy ha a szovjetek áttörnek a völgyben vagy megkerülik a Mátyás erődöt, akkor a 26-osoknak kellett volna visszaszorítaniuk őket, majd a völgyben lévő erőkkel ellenlökéssel eltávolítaniuk az ellenséget. Én ahogy elnéztem a korabeli térképeket, a tervezők nem is kicsi hibát követtek el” – magyarázta.

Sherman M4A2-es tank. Ilyen amerikai páncélosokkal törtek be Úz völgyébe a szovjetek. Fotó: Wikipedia

Elmondta: rengeteg forrás foglalkozott az Úz völgyével, de egyetlen sem akadt, amely kitért volna arra, hogy milyen szovjet alakulat támadott. „Székelyföld esetében a szovjet hadsereg legharcedzettebb alakulata – érdekes módon egy lovas kozák hadosztály – volt az, amely végül is az Úz völgyén behatolt Magyarország területére. A szovjeteknek az 1945-ös győzelmi évükben 26 lovashadosztályuk volt – gyakorlatilag csak ebből több volt, mint amennyi hadosztállyal összesen Magyarország rendelkezett. Azt gondolhatnánk, hogy az első világháborút követően ezek már nem alkalmasak hadászati célokra, de pontosan az Úz-völgyi események bizonyították, hogy a lovashadosztályok még ilyen körülmények között is jobban használhatók, mint a gépesített alakulatok. Egy ilyen lovashadosztály három ezredből – egyenként több mint 1100 fős létszámmal –, egy harckocsiezredből, egy ún. tüzér-aknavető ezredből, egy felderítő- és egy utászszázadból állt. Tehát egy szovjet had­osztály jól felfegyverzett, gyorsan mozgó alakulat volt – a lovak miatt” – mondotta. Szerinte nem véletlen, hogy a németek is később – szovjet mintára – felszereltek lovashadosztályokat, ezekből Magyarországon harcolt a legtöbb.

Persze az Úz völgyébe páncélosok is érkeztek. „Érdekes módon nem szovjet harckocsik, ugyanis a beérkező járművek többsége amerikai gyártmányú volt, M4A2 típusú, 75 mm-es löveggel felszerelt, a britek besorolása szerint Sherman harckocsi. Nem csak egy harckocsiezred volt, hanem az elöljáró 5. gárda-lovashadtest egyik, többek között rakétasorozat-vető ezreddel, tehát nagy tűzerővel rendelkező egységét is az Úz völgyébe küldték” – osztotta meg a kevésbé ismert adatokat.

Elmondta: a lovashadosztály előrevetett osztagának – amely elsősorban harckocsikból és az önjáró tüzérezredből, illetve géppisztolyos lövészekből állt – a feladata augusztus 26-án az volt, hogy a nap végén már Brassót is el kell foglalni. „Ez légvonalban is 95 km anélkül, hogy beszélnénk a feltételezett ellenállásról. A két lovasezred tekintetében visszafogottabbak voltak, nekik csak a Kézdikővár–Kézdivásárhely vonalon kellett volna megjelenniük” – mondotta. A szovjet feljegyzések szerint reggel 8 és 9 óra között lépték át a magyar határt, két óra alatt részben áttörték a magyar védelmet, bekerítették és megkerülték a Mátyás király erődöt, és folytatták az előrenyomulást az Aklos csárda irányába úgy, hogy a hadvezetésük pontosan nem is tudta, hogy közben milyen erőkkel fognak szembetalálkozni.

Eltérő adatok a halottak számáról

„Amit kiemelnék, az a magyar hősi halottak száma, ez a visszaemlékezések szerint 117, a szovjetek szerint 64 fő. Szintén ez utóbbiak szerint 43 hadifogoly is volt. Ami a két szám közötti különbséget illeti: szerintem a kozákok nem ejtettek hadifoglyot – nem volt szokásuk –, a hadifoglyokat a helyszínen agyonlőtték, így ők is a hősi halottak számát gyarapítják. A szovjet félen öt halott, 57 sebesült volt, 43 ló pusztult el, fegyverzetet is egyet veszítettek – csőrobbanás, tehát baleset miatt. Ami a hibát illeti: a távolság miatt a 26-osoknak esélyük sem lett volna segítséget nyújtani az Úz völgyében lévőknek, aki ezt a rendszert kitalálta, a távolságot figyelmen kívül hagyta” – magyarázta az Úz völgyének gyors eleste mögötti tudnivalókat.

A történész a kudarc további okaként az aknazár 25-i megsemmisülését is megjelölte, állítása szerint nem tudni, hogy ez mitől következett be. „Ami a harckocsi­akadályokat illeti, azokból volt, kiépítették, de nem sikerült lépcsőzni. A határtól nem messze megvoltak, de az erődnél nem volt belőlük. Azt feltételezem, hogy páncélromboló fegyverekkel abszolút nem rendelkeztek. Árulás magyar részen szerintem nem volt, mert akkor ez a szovjet hadtörténeti iratokban megjelenik. A visszaemlékezők két szovjet harckocsi kilövését említik, szerintem ez nem történt meg, mivel a rendelkezésre álló eszközök ezt nem tették lehetővé” – magyarázta, hozzátéve, hogy az emlegetett német repülők sem voltak jelen.

Következtetésként elmondta: a 15-ös székely határőrezred tagjai ebben a helyzetben megtették, amit megtehettek. „Gondoljunk bele: több mint negyven szovjet páncélos, több mint ötezer szovjet katona. Ez nagyobb a tízszeres erőfölénynél. Meggyőződésem, hogy ilyen feltételek mellett nem lehetett egy-két óránál tovább kitartani. Ennek ellenére Serfőző alezredest hadbíróság elé állítják, úgy gondolom, hogy vele vitették el a balhét, de ez a védelem több sebből vérzett és nem ő volt emiatt a hibás” – magyarázta.

Érdekességképpen elmondta: a 11. határőrzászlóalj 1944. szeptember második harmadáig 522 főt veszített állományából. „Ebből valamilyen oknál fogva szeptember 12-én 310-en megszöknek, mindannyian egy napon” – mondta végszóként. (Erre a mozzanatra egy következő írásunkban adunk magyarázatot – szerk.)

Az Úz völgyi csata

A szovjet erők 5195 fővel, 4593 lóval, 21 harckocsival, 48 géppuskával, 172 golyószóróval és 1616 géppisztollyal támadtak az Úz völgyében. Az 5. gárda-lovashadtest részei: 1896-os önjáró tüzérezred, 11. gárda-lovashadosztály (parancsnok: Leonyid Alekszekevics Szlanov ezredes). A 11. gárda-lovashadosztály összetétele: 37., 39., 41. gárda-lovasezred, 71. harckocsiezred, 182. gárda tüzér-aknavető ezred, 11. gárda felderítő század, 13. gárda műszaki század.