Annak idején képviselőként három parlamenti cikluson át Garda Dezső nagy szorgalommal és eredményesen küzdött a székelység életszínvonalának emelkedéséért, történészként pedig sokat tett a térség múltjának feltárása és népszerűsítése érdekében.
Harminchárom könyve a témák megválasztásában és erkölcsi vonatkozásaiban egy irányban mutat. A személyében megtestesülő és önállóan is érvényre jutó minőségek – tanár, szociográfus, történész, politikus – összeadódnak és egy célt követnek: a közösség nemes szolgálatát. Garda esetében a célkitűzés és az életvitel egybeesik. Szókimondó egy olyan korban, ahol a vélemény-visszatartás aranyat ér.
Ezeket szükségesnek tartom elmondani, hogy – képletesen szólva – megérthessük: milyen motivációs hálóval fogta ki a szerző újabb könyvének témáját a Marosból. Megkockáztatom, hogy Garda februárban megjelent legújabb, a Tutajozó Gyergyó című könyve* munkásságának megkoronázása és az év egyik fontos néprajztörténeti eseménye. Nemcsak a megírásának módja tartja rabul az olvasót, hanem a többféle megközelítés természetes egybefonódása, hiszen egy interdiszciplináris szemlélet gondos ötvözetéről van szó. Két szempontot emelek ki a sok közül: egyrészt történelmi munkát olvashatunk, amelyben a szerző fél évszázados levéltári kutatásait kamatoztatja, másrészt vérbeli néprajzi művet is, ahol eszközök, munkafázisok, munkafolyamatok, szokásrendszerek, közösségi szerveződések, énekek, mondák elevenednek meg a tutajozók életkörülményeiről. Belepillanthatunk a különböző nemzetiségű kereskedők, a székely falu és azon települések múltbeli világába, amelyeket érint a kanyargó – hol gyorsuló, hol lassuló – Maros, mielőtt 766 kilométer után Szegednél beleveszne a Tiszába.
A szépirodalmi vonatkozások még bájt is kölcsönöznek a műnek, elég itt a Maros és Olt legendájára, a tutajozással kapcsolatos énekekre, elbeszélésekre gondolni. A tutajozás hagyománya ugyanis még mindig él a remetei népzenében és a mondavilágban. Az egyik népdal például egy fiatal tutajozó lány balesetével kapcsolatos:
"Mindenkinek van babája, s nekem nincs
Mert elvitte a gyergyói nagy árvíz
Kilenc éje s kilenc napja halászom
Könnyeimtől még a partot se látom
Tizedik nap kifogtam a kendőjét
Zöld selyemmel rávarrattam a nevét
Közepébe búbánatot raktam
Jaj, Istenem, milyen árva maradtam."
A szemléletes leírásoknak köszönhetően időnként életre kel lelki szemeink előtt a megszemélyesített Maros. Lírai vonatkozású a szerző személyes múltjának összefonódása is a témával, amely az újdonság erejével hat. Igaz ugyan, hogy a Maroson fát szállító székely tutajosokról az évszázadok során több kisebb-nagyobb írás, tanulmány, könyv jelent meg, de ez a munka egy átfogó jellegű mű. A szerző fiatal történelemtanárként, több mint 40 éve kezdte kutatni a gyergyói tutajozás múltját, amelynek során a csíkszeredai és a kolozsvári levéltárakban, később a Magyar Nemzeti Levéltárban még fel nem tárt történeti forrásokra bukkant. 1973 és 1978 közötti tanárkodása idején a faúsztatás hagyományait a helyszínen, Gyergyóremetén tanulmányozhatta. Ez a község volt a gyergyói-medencei tutajozás központja, innen indultak hosszú útjukra a tutajok. Az évek során a szerző tanulmányokat közölt e témakörben magyar és román nyelven, s eljött az ideje egy összegző mű megírásának.
Külön érdeme a könyvnek, hogy Garda jól érvényesítette a földrajz és más tudományágak szempontjait is. Részletekbe menő leírást kapunk a Maros különböző szakaszainak sajátosságairól, a víz összetételének változásairól, a szennyezettség fokozódásáról, miközben a foglalkozás- és néprajztörténeti jelenségek olyan részleteibe tekinthetünk be, mint a korabeli erdővédelem, a tutajépítés vagy a nyerészkedő tutajkereskedőknek a székelyek szűkös helyzetét kihasználó magatartása. Megdöbbentő, hogy a kiszolgáltatott és az életveszélyekkel küzdő székely kisemberről hányan próbálták lehúzni a bőrt, kezdve a szászrégeni nyerészkedőktől, a vármegyei nagyuraktól egészen a távoli tutajkereskedőkig. A régeniek kegyetlenkedő kalmárkodását a gyergyóiak a város felégetésével bosszulták meg 1848 novemberében.
Érzékletes képet kapunk a tutajozás tulajdonképpeni időszakáról is, amely a tavaszi hóolvadás idején, Mátyás napja körül kezdődött és késő nyárig tartott. Ha szerencse kísérte útját, a tutaj három szakaszban érkezett le Lippáig, Aradig vagy Zámig. Az első a Remete és Szászrégen közötti útvonal volt. A tutajosok pirkadó hajnalban indultak, hogy estére megérkezhessenek Régenbe. A Remete–Maroshévíz útszakasz volt a legveszélyesebb, mert itt kőszintes a meder, alacsony a vízállás és kanyargós a folyó medre. Maroshévízen túl a nagy patakok beömlése már magasabban tartja a folyó vízállását, és ez gyorsabb haladást biztosított. Fileháza és Déda környékén gyakran keletkezett rakás (egymásra rakott tutajok) vagy torlasz (összetorlódott tutajok) az alacsony vízállás miatt. Eltávolításukkal főleg a környéken lakók foglalkoztak. Hogy jól fizetett mesterségük biztosított legyen, gyakran visszaéltek hivatásukkal és mesterségesen akadályozták a tutajozást, ami évenként számos halálos balesetet okozott. A tutajosok Szászrégenben nagyobb pihenőt tartottak. Az egyik csoport itt átadta a tutajokat a vállalkozóknak és hazatért, a másik folytatta útját a folyón. A következő nagyobb pihenőt Marosvásárhely és Marosbogát képezte, ahol négy fertály tutajt egy nagy tutajjá ácsoltak össze. Innen haladtak tovább Lippa és Arad felé. Sőt, az 1900-as évek fordulóján például egy bizonyos Borsos András nevű vállalkozó még Belgrádig is leúsztatott.
A visszatérés Aradról vagy Lippáról az itt vásárolt lóval és szekérrel, néha gyalog történt. Szászrégentől mindig gyalog tértek vissza Gyergyóremetére. Az út azonban nem volt biztonságos. Különösen a Kereszthegynél lévő utolsó pihenő volt veszélyes, mivel az erdőség jó rejtekhelyet biztosított a rablóknak. Ezek nem csak pénzüktől fosztották meg a hazatérőket, de néha gyilkosság lett a vége a dulakodásnak. Garda megemlíti, hogy az egyik helyi történet szerint a Kereszthegy elnevezés is az útonállókkal kapcsolatos. Még kétszáz éve is tartotta magát a szokás, hogy a meggyilkoltak holttestét nem vitték be a faluba. Az arra járó emberek egy ökölnyi követ vittek a gyilkosság helyére, ahol ledobták, keresztet vetve. Innen a Kereszthegy név. A rablókról kapta a nevét a Tolvajosmező és Tolvajkút nevű dűlő is.
A tutajkészítés és a faúsztatás mesterségének gyakorlása az Erdélyi-medence vasúthálózatának 20. század eleji kifejlődésével ért véget. A mondanivaló arányosan felépített, terjedelmében sem olyan hosszú, hogy visszaéljen a sokfelé ráncigált olvasó figyelmével.
S. Király Béla
* Garda Dezső: A tutajozó Gyergyó. F&F International Kiadó. Gyergyószentmiklós, 2024
