A kutató egy kevésbé ismert területre világított rá, ez a katonák morálja, hazájukhoz való hűsége. Mint kiderült, nagy eltérések voltak a különböző csapatok között, így az általános kép mellett a hallgatóság többé-kevésbé kerek képet kapott arról, hogy mi történt egy-egy egység berkeiben.

Egy esemény tükrében

Az egyik esemény, melyet a kutató egy hivatásos százados beszámolója alapján kemelt: egy erődnél az ott lévő székely határőr zászlóalj az ellenséges aknavető tűzben futni kezd, a 27-es könnyű hadosztály – amelyet ekkorra visszavezényelnek Erdélybe – viszont felveszi a harcot. A két esemény között mindössze négy nap eltérés van. „Megindult a tulajdonképpeni roham, ilyent most láttam először életemben. Erős aknatűzben kézigránátdobás, majd a robbanások zaját és füstjét kihasználva 30–40 métert rohannak előre – ez a magyar gyalogság –, közben az oroszok huri-huri (hajrá-hajrá – szerk.) kiáltásokkal ellenlökést próbálnak, folytonos tüzelés közben rohannak ellenünk, a mieink fellelkesülve azon, hogy az orosz hátrálni kezd, újra hajrázva rohanni kezdenek előre. 16 órakor vége a rohamnak, a parancs szerint az 1258-as pont a miénk. A tegnap este szétszaladt erődszázadból csak 66 embert sikerült összeszedni az erdőből a 256-ból, a többi megszökött, fogságba esett vagy valahol az erdőben esett el” – idézte a korabeli beszámolót. 

Árkosi kiképzésen a 11. székely határőrzászlóalj katonái. Fotó: a Háromszék archívuma (Az archív fotók eredetileg fehér-feketék, színezésük utómunka eredménye – szerk. megj.)

Kifejtette: fontos tisztázni, hogy a 27-esek már 1944 áprilisában kikerülnek a keleti hadszíntérre, ahol szeptemberig küzdenek, tehát elég komoly harctéri tapasztalattal rendelkeznek, ezzel felvértezve kerülnek vissza Erdélybe, míg a határőr zászlóaljak csak augusztus 26-át követően kerülnek szembe ellenséggel, és csak nagyrészt szeptember 9–11. között harcolnak Székelyföldön. „Ráadásul akkora veszteségeket szenvednek – elestek vagy megsebesültek –, hogy miután kivonják őket Székelyföldről, már az eredeti szervezeti formájukban nem alkalmasak arra, hogy bevessék őket” – magyarázta a történéseket, majd rátért a két alakulat kiképzése, morálja és a bajtársi szellem közötti különbségek ismertetésére, ugyanis ebben keresendő annak az oka, hogy viszonylag nagy számban szöknek meg székely határőrök a frontról, miközben a 27-esek körében csak október 15-e körül, jóval később jelenik meg a dezertálás. 

Kemény és kedélyes kiképzés

A székely 27-es könnyű hadosztály volt Székelyföld legnagyobb katonai alakulata, ahhoz vonult be a katonakötelesek nagy része. Az alakulat békeidőben mindössze egy ezredből állt, mozgósításkor ún. ikresítéssel hoztak létre egy másik ezredet, így tulajdonképpen kétfelé osztották a tényleges katonai szolgálatukat teljesítőket, és feltöltötték azokat olyan tartalékosokkal, akik korábban átképzésen vettek részt. Ők a román hadseregben katonai szolgálatot teljesítő férfiak voltak, akik 1906 és 1918 között születtek.

„Fontos hangsúlyozni, hogy a tényleges katonai szolgálatot teljesítők azt a kiképzést kapják, mint a magyar hadsereg bármelyik katonája, az átképzettek viszont rövidebbet, de mindkettő nagyon kemény és a legkorszerűbb volt, amit az akkori magyar hadsereg nyújtani tudott” – mondotta a történész, hozzáfűzve: ezzel szemben a Székely Határőrségnél teljesen más volt a helyzet. „A Székely Határőrséget idős tartalékosokból és póttartalékosokból hozták létre, nagyrészt 42 és 60 év közöttiekből. A későbbiek során kiegészült két, korhatár alatti csoporttal, bevonultatják a 18–19 éveseket. Ezeket szintén a 27-esekhez hasonlóan képezték volna ki, de ez a folyamat megszakad, amikor a németek megszállják Magyarországot. Utána osztják be ezeket a fiatal, úgynevezett leventekatonákat a székely határőrök közé. De a kiképzésük eltérő: ezek az emberek jórészt otthonról katonáskodnak, többnyire hétvégén, és nyoma sincs annak a fegyelemnek a kiképzések során, ami a 27-eseknél tapasztalható. Egyfajta kedélyes kiképzés folyik, ráadásul apák vannak együtt fiaikkal, és ami még nagyon fontos, hogy a tisztikar is helyiekből kerül ki. Tehát nem hivatásosok és nem azok a tartalékosok, akik elvégeznek egy tartalékos tiszti tanfolyamot, hanem zömükben első világháborús veteránok” – ismertette a határőrségben szolgálók körét.

Ezzel szemben a 27-eseket a frontra küldéskor igyekeznek a legjobban felfegyverezni és kiegészíteni más alegységekkel. Tehát ha a személyi állománnyal kapcsolatos adatokat tekintjük, akkor kitűnik: a 27-esekhez 22–25 éves katonák, illetve 26–41 év közötti tartalékosok kerülnek, míg a határőrségnél 42–60 év közöttiek, majd 18–19 évesek szolgálnak.

A motiváció fontossága

A szakértő arra is kitért, mi az a háromféle motiváció, ami egy embert arra késztet, hogy elfogadja a katonai szolgálat körülményeit, majd háborúban vegyen részt. „A kezdeti motiváció az, hogy hajlandó elmenni katonának. Ennek hiányát akkor látjuk, ha az emberek nem értenek egyet azzal, hogy nekik katonáskodni kellene, és tömegesen szöknek meg. A megtartó motiváció az, hogy az emberek hajlandóak vállalni a katonai szolgálattal járó kényelmetlenségeket, ami elég komoly tényező, hiszen a kiképzés kemény és sok esetben megalázó is lehet. Eredmény, hogy nem szöknek meg a kiképzés során sem. A harci motiváció egyenesen arra vonatkozik, hogy miként működnek ezek a kis egységek harc közben” – vázolta. Idézett egy 27-es tartalékos zászlóst, aki a mozgósításkor fogalmazta meg véleményét: úgy látja, hogy a két és fél éves lelkiismeretes katonáskodása után teljesülni fog az álma: harcba mennek. Vagyis ahhoz, hogy ők hivatásos katonák, hozzátartozik, hogy részt vegyenek egy háborúban. 

Ezzel szemben a tartalékosoknál és az átképzésen átesetteknél kicsit más a helyzet, ahogy az kiderül a 25. gyaloghadosztály egy híradósának a leírásából, ami arra tér ki, hogy miként viselkednek a mozgósítottak. Mind polgári foglalkozású, családos emberek, akik úgy ítélik meg, hogy el kell ugyan jönni, de abban reménykednek, harcra nem fog sor kerülni, a magyar kormány valamiképp kivezeti az országot a háborúból. És ők is azok közé tartoznak, akik a nagy alakulatokkal kikerülnek a keleti frontra. A határőrök viszont kivétel nélkül családosok, van egy életvitelük, ők nyűgként élik meg, hogy kiszakítják a miliőjükből a katonáskodás miatt, és kimondottan kérik, hogy Székelyföldön kívül ne is alkalmazzák őket.

A harctéri motivációt illetően is óriásiak a különbségek, ami visszavezethető a katonák magatartására a kiképzésen. Az embert az élete során is meghatározza a környezete – a baráti környezete és a családja –, amelyben felnő, és itt sincs másként. Amikor az emberek bevonulnak katonának, ezek a kötelékek elhalványulnak, de a bajtársakkal való közös megpróbáltatás hatására formálódnak olyan kötelékek, amelyek a hadseregen belül tartják meg őket. Tehát nem a családtagokban bíznak, hanem azokban, akik a közvetlen környezetükben vannak. Ez azért fontos, mert a hadsereg arra alapoz, hogy a katonák nem csak a parancsot teljesítik – olyanokat, amit a civil életben nem is vállalnának fel –, hanem hogy ezekben a helyzetekben van ez a szűk csoport, amely megtartja őket. Ez a bajtársi­asság mintegy harmincas csoportokban kiformálódik már a kiképzés során. Itt a tényleges katonai szolgálatot teljesítő 27-esekre kell gondolni. Viszont a tartalékosok behívásával és az alakulat kettéosztásával a magyar hadsereg gyakorlatilag szétveri azokat a kis csoportokat, amelyek képesek lennének eredményt elérni, ennek következményeit látják a fronton harcoló katonák is – mondotta Magyarosi Sándor, aki egy 27-es orvos-zászlóst is idézett ennek kapcsán: „Az erdélyi, tehát átképzős legénység kiképzése igen gyenge. Nem találja fel magát váratlan harchelyzetben, nincs benne közösségi érzés, visszavonuláskor bajtársát nem részesíti tűztámogatásban, csak külön parancsra.” Kifejtette: ebből is kiderül, hogy a bajtársi kötelékek nincsenek rendben. Kivételt képezett a tüzérség és az olyan fegyvernemek, ahol több emberre volt szükség: ott sokkal szorosabbak voltak ezek a kötelékek.

A kézdivásárhelyi 8. székely határőrzászlóalj alsólemhényi katonáinak csoportképe 1943 végén. A 7/31. Schwarzlose géppuska mögött lévő málhásállatvezető Veres István tartalékos honvéd. Fotó: Babucs Zoltán gyűjteményéből, forrás: felvidek.ma

Az is igaz, hogy megfelelő vezetés mellett a gyengébben képzettebbek is képesek arra, hogy gyalogsági harcban helytálljanak. Szintén egy akkori szövegből derül ki, hogy könnyen kezdenek hátrálni, de egy erélyes tűzparancs is vissza tudja fordítani őket. „A 27-eseknél nem találtam ennek leírását, de egy másik, a térségben küzdő és dolgozó, ikreződéssel feltöltött utászalakulatnál igen. A parancsnoka azt írta, hogy »a közösségi összetartozás érzése a mi századunknál körülbelül június elejére alakul ki«. Vagyis ami az ikrezéssel felszámolódik, az újratermelődik, csak ehhez idő kell, és ehhez harctéri körülmények kellenek” – mondotta a történész, aki szerint ezek a Székely Határőrségnél nem következnek be. „Nem történik ilyen jellegű kiképzés, nincsenek ilyen jellegű próbatételek, sőt – ez a leglényegesebb eleme ennek a jelenségnek –, tulajdonképpen nem alakul ki a katonai identitása ezeknek az embereknek. Egy-egy falut emelnek be a magyar honvédség kötelékébe, falvanként szervezik meg a szakaszokat, községenként a századokat, járásonként a zászlóaljakat. Ráadásul ezeknek olyan tisztjeik vannak, akik szintén az adott faluból származnak. Míg az átképzésen átesett legénységet egy határozott tiszt meg tudja fogni, ebben az esetben az ilyesmi esélytelen. Ugyanakkor itt nem bajtársi kötelékek alakulnak ki, hanem a meglévők léteznek tovább, hiszen ezek az emberek nem katonák, hanem sógorok, komák, apák és fiaik. Nekik más érdekeik vannak: elsősorban székelyek, és másodsorban csak a honvédség katonái, nekik a helyi szempontok fontosabbak annál, hogy a magyar hazát meg kell védeni” – magyarázta a szervezésbeli és más jellegű problémákat. A fegyverzetük is sokkal gyengébb volt, így összességében ennek tudható be, hogy nagy problémák voltak a székely határőrökkel már a kezdeti harcok során.

Ez a magyarázata annak, hogy a II. Székely Határőr Zászlóalj II. százada harc nélkül hagyta el állásait, de az is eléggé gyakori, hogy bizonyos zászlóaljakból a parancsnok – például a 14. Székely Határőr Zászlóalj vagy a 8. zászlóalj egyik századának vezetője – beteget jelentett és eltávozott az első vonalakból.

„A másik probléma, hogy igen gyakoriak a pánikjelenségek. Ilyen bekövetkezik a 27-eseknél is, de ott az okozza, hogy idegenben vannak, nem ismerik a környezetet, és az egyetlen biztonságot az nyújtja, hogy az illető valahogy visszajut az alakulatához. Ha sikerülne elmenekülnie, még mindig idegenek között lenne, de itt, Székelyföldön teljesen más a helyzet, hiszen ha egy alakulat megszaladt vagy szétverték, annak az útja egyenesen hazavezetett” – vázolta az alakulatok közötti különbséget. 

Szabadság helyett hadifogság

Ezek mellett még van egy elmélet, ez a hadifogságra vonatkozik. Ugyanis volt egy olyan vélekedés, miszerint ha úgy tudják, hogy megadás esetén az ellenség jól bánik velük, és a hadifogság ideje is rövid, akkor könnyebben letették a fegyvert. „Ha ezt Székelyföldre vetítjük le, akkor azt látjuk, hogy ezeknek az embereknek a zöme civilként gondolkodik. Ők választhatták azt, hogy továbbra is harcolnak a szovjet hadsereggel, és vállalják ennek minden kockázatát, de az igazi alternatíva számukra nem ez. Hanem az, hogy visszalépnek abba a civil életükbe, ahonnan alig szakadtak ki, és civilként nem is tekintik őket kombattánsnak, így vélhetően a szovjet hadsereg nem is fogja őket fogságba ejteni. Sajnos, ebben nem lesz igazuk, hiszen utólag a román csendőrség összeszedi őket, és hadifogolynak minősítik, sokan úgy is halnak meg Barcaföldváron vagy a Szovjetunióban. Tehát végül is nem válik be ez a stratégia” – magyarázta.

Fotó: Szekeres Attila

A határőrök szökése mögött álló problémákat tehát az életkori tényezők, az életkörülmények, a megfelelő kiképzés, fegyverzet és vezetés hiánya, a katonai identitás helyetti civil, lokális beállítottság dominanciája, a harctéri tapasztalatok hiánya együttesen okozták.

Ezzel szemben a 27-esek sokkal fiatalabbak, a honvédség korszerűnek tekinthető kiképzésében részesültek, igyekeztek a legkorszerűbb felszereléssel ellátni őket, hadműveleti területen gazdag tapasztalattal rendelkeznek, a parancsnokaik megfelelőek, megvan bennük a bajtársi szellemiség. Annyira erősek bennük ezek a kapcsolatok, hogy ha valaki megsebesült, két hét után képes volt az alakulatához visszaszökni, hogy legyen a társaival, ne kerüljön vissza a hátországba, ne osszák be máshová – summázott a történész.