Az 1956-os magyar forradalom kitörésének évfordulójához közeledve Oláh-Gál Elvirának a Sepsiszentgyörgyön élő ifj. Fodor Pál villamosmérnökkel készített, főként id. Fodor Pál ’56-os elítélt életéről szóló beszélgetéséből közlünk részleteket. Az interjú először a csíkszeredai Székelyföld kulturális folyóirat 2017. februári számában jelent meg, majd a szerző Nobile Officium című, Az erdélyi magyar történelmi családok XX. századi sorsa alcímű, a Székelyföld Alapítvány Hargita Kiadóhivatalánál 2022-ben megjelent második kötetében.
A csíksomlyói Fodor Ház ma a Csibész Alapítvány tulajdona, a Fodor-örökösök döntése volt, hogy a visszaszolgáltatott ingatlan jótékony célt szolgáljon. A Fodor család a XVI. századtól jelen van Székelyföld közéletében, nevüket a lustrakönyvek őrzik. A csíkcsekefalvi előnevet viselő Fodor ősök a XIX. században telepedtek meg Csíksomlyón, innen indult Fodor Ignác ’48-as honvéd, és itt nőtt fel az erdélyi ’56-os Fodor Pál, akit a Fodor-csoport perében 25 év kényszermunkára ítélt a román bíróság. 1937-ben e házban születtek Fodor Pál és Annemarie von Dobschütz ikergyermekei, Imre és Pál. Ma csak ifjabb Fodor Pál él, akivel sepsiszentgyörgyi otthonában beszélgettem. (…)
− A Csíkszentmártonnal egybenőtt Csekefalváról mikor került Csíksomlyóra a család?
− Dédapám, Fodor Ignác még Csekefalván született. (…) Nagyszebenben tanult német nyelven, és miután befejezte jogi tanulmányait, Csíksomlyón kapott munkát. (…) Dédapám így került Somlyóra, ő vette meg azt a kertet a plébániatemplom alatt, és ő építette a Fodor Ház néven ismert udvarházat.
− A renoválás után ez a név olvasható a homlokzaton.
− Nem mi kértük. Amikor 2002-ben visszaszolgáltatták a romániai restitúciós törvény értelmében, úgy döntöttünk fivéremmel, Imrével együtt, hogy a Csibész Alapítványnak adományozzuk. Tiszti, Gergely István ragaszkodott ahhoz, hogy legyen feltüntetve a „Fodor Ház”, maradjon meg így az utókornak. A házat Fodor Ignác és felesége, dédszüleim 1875-ben építették. (…)
Nagyapám (Fodor Antal) ragaszkodott Csíksomlyóhoz. Budapesten járt egyetemre, de hazajött, és jogászként, közjegyzőként dolgozott Csíkszeredában. Nagyanyámat még Budapesten megismerte. Dédapám, Bochkor Károly Csíksomlyón született, és saját erejéből egyetemi tanár lett Budapesten. A közgazdaságtan volt a szakterülete. Nagyanyám ezen egyetemi tanár lányaként nőtt fel Budapesten, és ahányszor az apja külföldre ment meghívásoknak eleget téve előadást tartani, mindig vitte a lányát. (…) 1902-ben nősült nagyapám, és hozta magával Budapestről azt a Bochkor lányt, aki Csíksomlyón abszolút jólétben élt, csak neki ez nem volt elég, mindig visszavágyott Budapestre.
− Édesapja emiatt született Budapesten?
− Édesapám (Fodor Pál) Budapesten született, de csak azért, mert nagyanyám felment − tulajdonképpen a szüleihez – szülni. (…) Édesapám részben a csíkszeredai Római Katolikus Főgimnáziumban (1913−1916), részben a ciszterciek budapesti Szent Imre Főgimnáziumában (1917−1920) tanult. 1921-ben, nagykorúsítása után a magyar és román állampolgárság közül a románt választotta. 1928-ban végezte a Műegyetemet Budapesten, és azért, hogy a német technikából tapasztalatot szerezzen, kezdő mérnökként elment Németországba. Akkor építették a földalattit Berlinben, mint gyakornok ott dolgozott két évet, és Londonban is megfordult. Abban az időben Titulescu volt a londoni román nagykövet, vele is találkozott. 1932-ben feleségül vette édesanyámat, és hazajöttek Csíksomlyóra. (…) Olyan idők jártak, hogy akárhonnan hozhattál diplomát, legyen Új-Zéland vagy Tirana, mindenik jó volt Romániának, kivéve a budapesti. Apám műegyetemi diplomáját tehát 1940-ig nem nosztrifikálták. Út-, vasút- és hídépítő mérnök volt, úgy is hívták a köznyelvben, hogy „kultúrmérnök”. És itt kell visszamennünk Titulescuhoz, aki látta, hogy apám angolul, németül, franciául beszél az anyanyelve mellett, csak románul nem, felajánlotta, hogy a magyar értelmiség számára is szervezett Vălenii de Munte-i Nyári Egyetemen részt vehessen. (…) Így került 1931-ben tulajdonképpen a tartalékos tiszti iskola utászkarára, ahol megtanult románul, és utászalhadnagyi rangot kapott. (1940 után a magyar átképzést honvédként kezdte, majd megkapta a magyar tartalékos utászhadnagyi rangot. 1943-ban hívták be és lett a 108-as önálló utászalakulat századparancsnoka.) Diplomáját akkor ennek ellenére nem ismerték el, állami munkát nem kapott, hazajött Csíkba, és elkezdett gazdálkodni. (…) Gazdálkodóként mintatehenészetet létesített, disznóhizlaldát tartott, meghonosította a gülbaba burgonyafajtát. (…) A kommunisták szétvertek mindent.
A Fodor Ház Csíksomlyón. Fotók: Szekeres Attila
− Édesapja mikor került börtönbe?
− 1957. július 7-én vitték el otthonról, miután reggeltől délutánig tartott a házkutatás. (…) Édesapám századparancsnok volt, utász, és mint mérnök ott volt a fronton az Úz völgyében, amikor betörtek az oroszok. Nekünk ikertelefonunk volt akkor Somlyón, és véletlenül összekapcsolódott a mi készülékünk Ábrahám József alispán telefonjával, aki meghallotta anyám hangját, és azt kérdezte: „Hogy, hát maguk itt?” S azt mondja édesanyám neki: „Mi nem is megyünk sehova, nem akarunk menekülni, legfeljebb ki az erdőbe.” „Szó sem lehet... egy német tábornok lánya és egy magyar katonatiszt felesége, milyen sors várhat itt magukra, menjenek el, amilyen gyorsan csak lehet” – mondta erre anyámnak. Már lehetett hallani az ágyúdörgést 1944. szeptember első napjaiban, amikor valamilyen, talán teherkocsival elvittek minket Maroshévízre Urmánczyékhoz, és onnan mentünk Budapestre nagyapámhoz, Fodor Antalhoz, aki ott élt a Fő utcában, a Clark Ádám tér sarkán. A Fő utca 2. szám ma nem létezik, be van kertelve, mert lebombázták a háborúban, és nem épült oda semmi ennyi év után sem. (…) Ahogy a komphidat megépítették, átjöttünk Pestre, és március végén, 1945-ben tehervagonnal hazajöttünk Somlyóra. Emlékszem arra a szolnoki jelenetre, amikor letaszigáltak a vonatról, mert németeknek néztek. (…) Az állomáson voltak orosz katonák, köztük egy fiatal orosz tiszt, aki hallotta a ricsajt, „nemecki-nemecki” − kiabálták ránk magyarjaink, s erre az orosz katona a három gyermeket visszatette a tehervonatra, anyámat visszasegítette, s a kezével megintette a népet. Nem ez volt első találkozásom orosz katonával. Az ostrom alatt az óvóhelyre bejött egyszer egy orosz katona, az első, akit láttam életemben. Kezemben volt egy kis gyöngyháznyelű bicska, amelyet keresztapámtól kaptam, és egy darab kenyér. Odajött, hirtelen kivette a kezemből a kenyeret s a bicskát, és ment befelé az óvóhelyre. Kettőt lépett, megfordult, a kenyeret kettévágta, s felét visszaadta. Csak azért meséltem el ezeket az eseteket – lehet, kivételek a háború borzalmaiban –, hogy érzékeltessem, minden viszonylagos, az is, hogy milyenek voltak az orosz katonák. Én az orosz irodalomnak nagy tisztelője vagyok, állítom, hogy az orosz nagy kultúrnép a háború szörnyűségei és torzulásai mellett is. Nem szabad csupán ebből megítélni egy népet.
− Mi lett az édesapja sorsa a háborúban?
− A visszavonulásnál, 1945. május 10-én amerikai fogságba esett. Május 9-én az egész világ elismerte, hogy véget ért a háború, Apám mégis csak egy napra rá esett fogságba valahol Nyugat-Ausztriában. Egyszer kihirdették, hogy aki tud angolul és magyarul, illetve angolul és románul, vagy angolul és németül, az jelentkezzen. Többen jelentkeztek, de csak egy volt közöttük, apám, aki tudta mind a négy nyelvet. Így került a táborparancsnok mellé tolmácsnak. Pár hónap múlva felszámolták a tábort, és akkor hazaengedték. Elindítottak egy szerelvény hadifoglyot Magyarországra, de Győr körül a vonat megállt a nyílt mezőn, a szerelvényt orosz katonák vették körül, átterelték a személyvonatról egy tehervonatra, és egyenest az Urálig vitték. Ő, akárcsak a többi fogoly, a padlódeszkák közötti résen kidobott egy-egy kis cédulát. Madéfalván keresztül (akkor már Románia) vitték Oroszországba, tehát átjött Csíkon. Ezek a kidobott cédulák mind eljutottak hozzánk. Az orosz fogságból hazajött, élt egy pár évet szabadon, és utána elítélték 25 évre...
− 1957-ben járunk, az ’56-os forradalom utáni megtorlás ideje Romániában. Fodor Pált és társait a román állam elleni szervezkedéssel vádolták. Ez az ügy kapcsolódott korábbi, két világháború alatti, majd Észak-Erdélyben folytatott tevékenységéhez?
− Apám egész életét az erdélyi magyarság iránti elkötelezettség jellemezte. 1920 után, amikor egyetemre járt Budapesten, minden vakációt itthon töltött, pedig szülei ott éltek Budapesten, ő pedig hazajött, a somlyói házban lakott, járta Erdélyt, és adatokat szedett össze kisebbségi jogokról, népességről, gazdasági helyzetről. Természetes, hogy minden lépését ennek jegyében tette. Az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület helyi vezetőjeként is az a cél vezérelte, hogy a magyarságot meg kell erősíteni gazdaságilag: mívelni, tanítani. Ilyen értelemben feltétlenül létezik összefüggés korábbi és ’56-os tevékenysége között. Amiért őt „de facto” elítélték, elképzelése Erdély jövőjét illetően, az is az ő fiatalságában felszívott szellemiségnek, munkának a folyamodványa volt. Ő egy – saját elképzelése szerint – igazságosabb megoldást szeretett volna, és javasolt is Erdély vonatkozásában, határkiigazításokkal és nép- vagy lakosságcserével. Ez volt az alapgondolat. Apám rajzokat is készített erről, amelyeket ő Márton Áronnak is bemutatott, jó barátságban voltak, és amelyeket meg is találtak nála mint bizonyítékot a hazaárulásra. Pedig nem tettek semmit, de önmagában államellenes volt már a gondolat is. A somlyói gvárdiánnak, apám jó barátjának a perében elhangzott egy olyan mondat, amelyet én sohasem fogok elfelejteni: „Már Rómában megfogalmazták, hogy a gondolat nem bűn. Mi semmit nem követtünk el, csak gondoltuk” − mondta P. Hajdú Leánder. Egyébként nemcsak édesapám volt, aki lakosságcserében gondolkodott, a Dobai-perben is ez volt az alapgondolat.
1959-ben tehát, viszonylag fiatalon anya és apa nélkül maradtunk, mert apánkat elítélték, anyánk meg belehalt a megpróbáltatásokba. Rokonunk nem volt, illetve másodfokú unokatestvérünk volt Pál Gábor és családja, de hát ők is benne voltak a nyomorúságban, legalább olyan mértékben, mint mi. Nagyanyánk, nagybátyáink vagy Pesten éltek, vagy Németországban. Erdélyben nem volt senki közeli hozzátartozónk, elképzelhető lehetett volna, hogy elbukunk, elzüllünk. P. Valérián, az akkori vajdahunyadi plébános mondta nekem, hogy ahányszor a püspök úrhoz, Márton Áronhoz megy Gyulafehérvárra, a kegyelmes úr mindig megkérdezi: „Mit csinálnak az ikrek?” Meggyőződésem, legalábbis így merem remélni, azért kérdezte, mert ha olyan hír jutott volna el hozzá, hogy valami baj van, akkor tett volna róla, hogy minket jó irányba tereljen. Voltaképpen az, hogy ketten voltunk, ikrek, segített át a nehézségeken. Ha valamelyikünk belekeseredett a nehézségekbe, a másik már csak azért is összeszedte magát, hogy segítsen az elkeseredetten, és erős maradt. Egy dologban sohasem volt kérdéses a véleményünk – abban, hogy itt kell maradnunk Erdélyben. És bármennyire furcsa is, igyekeztünk optimistán nézni a világot. Imre bátyámnak is ez volt az életszemlélete, ő maga mindig erőt sugárzott a környezetében. De ahhoz, hogy erőd legyen, valahonnan fel kellett töltődnöd. Amikor Márton Áron végre elindulhatott ismét bérmaútjaira, elmentem egy-egy faluba, Csíkba, csak azért, hogy halljam a beszédét. Soha nem mentem oda hozzá, bár ő tudta volna, hogy ki vagyok, mert nem akartam egy bajból kettőt csinálni. Egy-egy ilyen beszéd egy fél évre, évre elég volt. Emlékszem, volt egy eset, Újtusnádon történt, amikor elvették a villanyáramot, miközben beszélt, és alig lehetett hallani. Nagyon határozott hangon azt mondta: „tegnap is ugyanez történt velem, és ha holnaptól kezdve ez valahol még megtörténik, akkor a világ meg fogja tudni”. Utána nem történt meg, de az a bátor kiállás, ahogyan ő viszonyult a hatalomhoz, amilyen méltósággal beszélt, és ahogy a nép csüngött a szavain, csodálatos volt!
A Fodor Ház homlokzata
− Mit tudtak édesapja peréről?
− Miután elfogták és letartóztatták, jó darabig nem tudtunk semmit. Utólag tudtuk meg, hogy Bukarestben volt hat hónapot a belügyminisztérium pincéjében. Ott hallgatták ki a politikai vádlottakat. Amikor Drăghici elvtárs (felesége Czikó lány) ott ült a belügyminiszteri karosszékben. Ez volt ’57-től ’58 januárjáig. Akkor átvitték Marosvásárhelyre, és februárban volt a per, a kolozsvári Katonai Törvényszék kihelyezett ülése, amelynek az elnöke Macskássy Pál volt. Mindketten, mi, fivérek és édesanyánk is ott voltunk a peren. Elítélték 25 év kényszermunkára, teljes vagyonelkobzást rendeltek el, és utána éveken keresztül nem tudtuk, hogy hol van. A vagyonelkobzást úgy hajtották végre, hogy anyámnak a bútorait, amelyeket Németországból több országhatáron át hozott hozományként, amiről papírok voltak, hogy az ő személyes dolgai, mindent elvittek, majd elárverezték a bútordarabokat. Volt egy kredenc, amelyett az ükanyjától örökölt, azt mondta nekünk: vásároljátok vissza ezt az egyet. Kilenc órára volt meghirdetve az árverés a polgármesteri hivatalban, és előtte már ott volt Imre, de azzal fogadták, hogy már minden el van adva, minden elkelt. Imre hiába kérte, kitessékelték. Mindenünket elvették, édesanyám Somlyón egy kis öreg házba került egyetlen szobába. Imre még egy ideig ingázott Bukarest és Csíkszereda között. Édesanyánk órára pontosan, két évvel azután halt meg, hogy Apánkat elvitték.
− Mi történt 1956 után a családjával? Hogy kerültek Vajdahunyadra?
− Éppen otthon voltunk vakáción 1957. július 7-én. Akkor fejeztük be a harmadévet. Ha mi akkor Kolozsváron vagy Vásárhelyen járunk egyetemre, azonnal kirúgnak. Bukarestben, úgy tűnt, nem foglalkoznak velünk, mindenki ismerte az „ikreket”. Sok hallgatója volt a műegyetemnek, de Imre bátyám évfolyamelső volt az energetikán, és én is jól tanultam egy nagyon nehéz karon, az elektrotechnikán, így jó hírünk volt. Az ikrek mindig érdekesek. Annyira hasonlítottunk, hogy egyszer szerelmes lévén, nyári vizsga idején elmentem a kislánnyal a Bucsecsbe kirándulni. (Egy németországi lány volt, aki készült hazamenni.) Imre bátyámtól majd kikaptam, hogy őszire hagyom a vizsgát. Amikor jöttem vissza, már előre féltem a szidástól (ő volt a nagyobb, néhány perccel előbb született meg), de ő csak nevetett, és azt mondta, nézzem meg a leckekönyvem. Be volt írva a vizsga után az „fb”, vagyis „nagyon jó”. Minden kollégám tudta, hogy helyettem bement vizsgázni, de senki nem árult el, pedig negyvenen voltunk az évfolyamon. Tehát elvégeztük a negyedévet, befejeztük az egyetemi katonaságot, végighallgattuk az ötödév első félévét, és csak amikor a 9. szemeszter vizsgaszessziója megkezdődött, akkor rúgtak ki, akkorra ért el a megtorlás szigora Bukarestig. Édesanyám ott élt Somlyón, mi pedig reméltük, hogy valamit tudunk segíteni az apánk sorsán. Imre még maradt Bukarestben, fordításból és diákok felkészítéséből élt továbbra is, mert miután apánkat lefogták 1957-ben, teljesen jövedelem nélkül maradt a család. Anyánk legtöbbet kórházban volt, és abból éltünk, hogy tanítgattunk diákokat a bukaresti Ady Endre Líceum tanárainak ajánlására. Akkoriban elrendelték, hogy az „ezredes” elvtársaknak is érettségijük kell hogy legyen, és ott voltak a magyar kommunisták gyermekei. Volt tanítvány. Csíkba nem jöhettünk haza, még kapusnak sem vettek volna fel, így kerültünk Vajdahunyadra, ahol a vaskohászati kombinátban szakképzetlen munkásnak alkalmaztak 1959. február 4-én. Ma is ott olvasható a munkakönyvemben: „muncitor necalificat”. Még az érettségi bizonyítványt sem adták ki az egyetemről. (…)
− A titkosszolgálat próbálkozott a beszervezésükkel?
− Imre bátyámat anyám temetése után behívatták. Feltételezhetően az éneklés miatt. Engem nem zaklattak, de mégis, ha most arra kérne valaki, hogy mondjak egyetlenegy dolgot, amire büszke vagyok az életemben, akkor a következőt mesélném el. Vajdahunyadon a vasipari kombinátban német szakemberek irányították a gépek beüzemelését, egyszerre harminc-harmincöt mérnök és technikus. Nekünk kiadták parancsban, hogy amit a németek mondanak – ha kérdeznek –, arról be kell számolni. A németek fütyültek erre, csak kacagták az intézkedést, elmondták a véleményüket. Engem is megkérdezett egyszer a mindenkori szolgálatos tiszt, hogy mit mondott a német egyik esetben. Én soroltam, amit mondott üzembe helyezésről, működtetésről stb. „És mit mondott a technikai igazgató?” − érdeklődött tovább a szekus. Mondtam neki, nekem kötelességem megmondani, hogy a németek mit mondanak, de hogy a román állampolgárok mit beszéltek, arra én egyrészt nem vagyok köteles, másrészt nem vagyok hajlandó beszámolni. Két nap múlva jött az ezredes elvtárs Déváról, behívatott egy szobába, s elkezdett kedvesen érdeklődni egyetemi eredményeimről, magyarázta, hogy milyen jó lenne folytatni, ők közbenjárnának, mert neki van lehetősége, hogy rövid időn belül elvégezhessem az egyetemet, de hát nekem is kellene ezért tennem. Ezzel akart zsarolni, rá akart venni, hogy besúgó legyek. Mondtam – huszonkét éves voltam akkor –, ha ez az ára, nem kell egyetem! A kezdeti kedvesség keménységbe váltott, arrogánsnak nevezett (feltételeztem, azt sem tudta, hogy mit jelent). Azóta sem kérdezett soha semmiről engem a Securitate. No, ez az eset, amelyre büszke vagyok. Ha akkor csak egy kicsit is hajlok rá, egész életen át kísért volna ez a nyomorúság. (…)
A Székely Hadosztály emlékműve a Fodor telken
− Édesapjuk mit tudott arról, hogy hogyan élnek, mi történik a családdal?
− Igyekeztünk óvni a rossz hírektől. Nem tudott arról sem, hogy meghalt édesanyánk. A csomagra – amikor már végre kaphatott két-három év után – úgy tüntettük fel a feladót: Fodor Pálné. Apánk kezdetben a belügyminisztérium fogdájában, utána Marosvásárhelyen, majd Szamosújváron volt börtönben, innen került Zsilávára, és huzamosabb ideig azután Peripraván volt. Ez az az a tábor, amelynek egykori parancsnoka ellen éppen most folyik egy per. Apám pontosan azokban az években volt ott fogoly, amikor ő volt a börtönparancsnok. Szabadulásakor Vajdahunyadot nevezte meg lakóhelyéül, és amikor annyira helyreállt az egészsége, akkor ott felvették egy vállalathoz. Aztán újranősült, elvette Blénessy Irénke nénit, anyám egykori jó barátnőjét, a család támaszát. Talán a két öreg arra gondolt, hogy ne gyűjtsék meg a fiatalok baját, így képzeltem el én azt a házasságot. Édesapám halála nagyon furcsa körülmények között történt, kinyitotta az ablakot, talán cigarettázott, és kiült a párkányra. Kiesett és koponyatörést szenvedett, két napra rá pedig meghalt. 1966-ban történt, két évet élt, miután kiszabadult.
− Hogyan alakult az Ön élete?
− Nagy erőssége volt életemnek a feleségem. Akkor nősültem, amikor semmi remény nem volt az egyetem folytatására. Vajdahunyadon éltünk 1970-ig, akkor költöztünk Sepsiszentgyörgyre. Király Károly volt itt a megyei első párttitkár. Igyekezett magyarul is tudó értelmiségieket hozni a városba, így mérnököket is. Én is ezzel a hullámmal kerültem ide, és a feleségem is mint endokrinológus orvos került Szentgyörgyre. Életünk legnagyobb bánata volt, hogy nincs gyerekünk. De felneveltünk egy árva gyermeket, akit Bartók Albert atya hozott a házunkhoz. Ő valamikor Vicén volt plébános, és ott ő temette el Jánosunk szüleit. Mi a kis árvát felneveltük, mérnök lett. Jánosunk kisebbik fia, Botond Imre idén (az interjú 2016-ban készült – szerk. megj.) fejezte be a műegyetemet, Hunor Pál, a nagyobbik már végzett. Ők az unokák. Hozzátartozik az életemhez az is, hogy nagyon megszerettem Szentgyörgyöt. Csíksomlyóhoz köt a gyermekkor, a zárda, mert mindennapos vendégek voltak egykor házunkban a ferences barátok. Csíkszeredához kötnek a gimnáziumi évek, de mivel itt történtek a bajok is, nem kívánkoztam vissza. Itt, Háromszéken számomra megfelelő, mi több, kedves világot találtam. Most is van egy baráti társaságunk, rendszeresen találkozunk, tizenketten vagyunk benne, abból öten Pro Urbe díjasok, mind olyanok, akik tettek valamit a közért. Tagja volt e társaságnak többek között Kónya Ádám, Dali Sándor is, akik sajnos már nincsenek közöttünk, élők között. A legfiatalabb is idősebb, mint hetvenéves.
− Megőrizte optimista szemléletét?
− A világ olyan irányba halad, hogy nagyon nehéz ma megőrizni az optimista szemléletet. Nemcsak az a baj, hogy fogyunk, hanem az is, hogy őrlődünk, marjuk egymást. De vallom Reményikkel együtt, hogy a sírba is magammal kell vinnem a reményt.
Oláh-Gál Elvira
