Mátyás király bement Kolozsvárra paraszti ruhában, s ottan leült a mészárszék elé, éppen szembe a bíró házával. Hiszen jókor ült a mészárszék elé. Nagy sereg nép hordotta a fát a bíró udvarára, egy csomó ember meg vágta a fát az udvaron. Mellettük a hajdúk, s pálcával biztatták a szegény népet: hordjad, vágjad, paraszt!

Egyszerre csak egy hajdú megpillantja Mátyás királyt.

— Ne, te, ne! — mordult rá a hajdú. — Hát te mit lopod a napot? Kelj föl, ne lógasd a hosszú orrodat, hitvány paraszt!

S hogy szavának nagyobb foganatja legyen, pálcájával jót húzott a ,,hosszú orrú" paraszt hátára. Mátyás fölállott, megvakarta a hátát, de nem indult.

— Indulj már!

— Jó, jó, de mit fizet kend?

— Ezt né! — ordított a hajdú, s még jobbat húzott Mátyás hátára. — Indulj előttem!

Mátyás elindult a hajdú előtt.

— Be a bíró udvarára, vágjad a fát, hosszú orrú!

A bíró ott könyökölt a tornácon. Mátyás megszólította:

— Kigyelmed a bíró?

— Én hát, mi közöd hozzá?

— Ahhoz nekem semmi közöm, de szeretném tudni, mit fizet a favágásért!

— Ejnye, ilyen-olyan, szedte-vette parasztja, mindjárt fizetek én neked! Húzz rá! — parancsolta a hajdúnak.

No, annak nem kellett parancsolni, harmadszor is ráhúzott, hogy csak úgy porzott Mátyás zekéje.

Jól van. Mátyás többet egy szót sem szólt, vágta a fát, meg hordta a bíró pincéjébe, de közben, mikor senki sem látta, veres krétával három hasábra ráírta a nevét. Este csöndesen továbbkullogott, de másnap megint beállított Kolozsvárra, most már nem zekében, hanem királyi ruhában, s nem ült le a mészárszék elé, hanem fölment az ő palotájába. Egyszeribe hívatta a bírót s az egész tanácsot mind közönségesen.

— Mi hír a városban, bíró uram?

— Semmi nevezetes, felséges uram. Csöndben, békésen élünk, amiért áldjuk is felséged nevét lefektünkben, felkeltünkben.

— Úgy? Hát a szegény földnépe? Nem sanyargatják az elöljárók?

— Nem sanyargatja senki, felséges uram. Soha nem volt ilyen jó dolga a földnépének.

— Jól van, bíró uram. Hanem szeretnék végigsétálni a városon, hadd lássak mindent színről színre.

Elindult Mátyás király, utána a bíró s mind a tanácsbeliek, s egyszerre csak megáll a bíró udvara előtt.

— Ej, de nagy kazal fája van, bíró uram.

— Isten megsegített.

— Hát az Istenen kívül más nem segített? Kik hordták ide ezt a sok fát?

— A népek, felséges uram.

— S mit fizetett nekik?

— Ingyen, szeretetből tették.

— Na, én mintha másként hallottam volna... Hé, legények — fordult a király a szolgáihoz —, hányjátok szét a kazalt!

A legények serényen munkához láttak, széthányták a kazalt, Mátyás meg csak nézte, hogy mikor kerül elő az ő három fája.

— Nézzen ide, bíró uram! Tud-e olvasni?

— Tudok, felséges uram — hebegett a bíró, akinek már akkor égett a föld a talpa alatt.

— Olvassa: mi áll ezen a három hasábon?

— Mátyás... Mátyás... Mátyás... — dadogott a bíró.

— Bizony, ha Mátyás, úgy tudja meg kend, hogy azt én írtam oda. Én voltam az a hosszú orrú paraszt, akire háromszor vágott a hajdú, mert fizetés nélkül nem akartam hordani a fát!

— Ó, felséges uram! Kegyelem árva fejemnek!

Térdre borult a bíró, térdre a hajdú is. Mondta Mátyás a hajdúnak:

— Te állj fel. Szolga vagy, azt tetted, amit az urad parancsolt. Hanem kendet, bíró uram, példásan megbüntetem. Akasztófát érdemelnél, de fejedet üttetem, szegény népnek sanyargatója!

A népek, akik ezt hallották, lelkesen kiáltották:

— Éljen Mátyás király! Ez az igazság!