Téli időben kezdtünk el egyszer rajzolgatni, akvarellezni. Az iskolából dugiban színes krétát vittünk haza, konyhakéssel addig kapartuk, míg por lett belőle, sörösüveg-dugóba gyűjtöttük, egy kicsi vízzel és cukorral összekevertük, rátettük a kályha szélére, s addig kavargattuk, míg masszává nem állt össze. Ezt oldottuk vízzel, ezzel festegettünk. Az ecsethez tehén farkából, füléből vágtunk szőrt, vagy disznósörtéből készítettük. Szüleink kiváltképpen örvendtek csendes elfoglaltságunknak, hogy addig sem szaggatjuk ruháinkat a nagy játszásban.

Gyermekkorom sorsdöntő volt. Kökös és azon belül a szüleim lettek érzelmi életem pillérei, művészetemnek kezdőpontja, kifejezésemben a lényeg. Ez az én világom.

Azt mondhatnám, az ideális művészképzés hangulata a marosvásárhelyi iskolában valósult meg. Osztályaink kis létszámúak voltak: évfolyamunkon hét fiú és két lány tanult. Hát, ami az oktatás színvonalát igazolja: mind a képzőművészeti főiskolán végeztünk.

Szeretek tussal dolgozni, mert ott nem lehet sokat próbálgatni, azt egyből kell csinálni: vagy eltalálom, vagy összetépem. A rézkarc is kedvemre való, rézkarcot alkotni kiváltképp nem lehet ,,hidegen", nagyon átfűtött hangulat kell hozzá, és összpontosított figyelem.

Az emberek belső érzésvilágához, a lélekhez szólnak munkáim, és nem a szellemhez. Munkáimhoz úgy viszonyulok, mint a legegyszerűbb mesteremberek ahhoz, ami kikerül kezük alól. A legfontosabb a becsület, a tisztesség, az erkölcs.

Nehéz a kezdet és nehéz a vég — elindulni és megállni is. Pedig a képlet nagyon egyszerű: Kezdet és Vég, s a végek közt húzódik a vágy, az emlékezés — és ez olyan árnyaltan viszonylagos.