Korábbi hajlékukat bontják
Alig múlt tizenöt éves, amikor megszülte első gyermekét, majd jött a második és a harmadik. Beismeri, nem sokat gondolkodott azon, hogy nevelik fel őket, s bár a gyermekek apja — akit férjének nevez, pedig nincsenek összeházasodva — mellettük van, nehéz az életük. Lakásuk soha nem volt, a barakkot, amiben évekig meghúzták magukat, a napokban az önkormányzat lebontatta, és az utcára kerültek. Mire Kalányos Ilona Kinga és a hozzá hasonlók rövid története napvilágot lát, minden bizonnyal helyzetük megoldódik, a sepsiszentgyörgyi szociális igazgatóság az anya és gyermekei elhelyezését ígérte.
A népes Kalányos család
A megyeközpont Csíki negyedi lakói sok mindent megéltek már az elmúlt évtizedekben. Volt már olyan népes roma család szomszédjuk, amely pokollá tette az életüket, a tömbházakban sok mindent leromboltak, nem fizették a számlákat, ezért a vizet elzárták, és egy-egy vödörrel kilincseltek, de egy ideje a sportpályán tanyát vert közösséggel sem tudtak együtt élni, panaszkodtak a zajra, a szemétre. Ezért döntött úgy a városvezetés, hogy lebontja azokat az épületroncsokat, amelyekben villany és víz nélkül, embertelen körülmények között lakik negyven-ötven ember, közülük legalább harminc gyermek, és más megoldást kínál számukra. Hogy mennyire készítették elő az átköltöztetést, mennyire sikerült megoldani ennek a közösségnek a lakhatását, és milyen elégedetlenségeket szült köztük és azok körében, akiknek helyét elfoglalták a szociális otthonban, illetve az éjjeli szálláson, kiderül az általuk elmondottakból. Az pedig, hogy mi az igazi megoldás a tanulatlan, munkanélküli, sokgyermekes családok számára, továbbra is kérdés marad, csupán annyi biztos, hogy valamit tenni kell.
Papírból készített barakkban laktak
Még az is jobb volt, ahol eddig laktunk. Most a betegesek közé tettek, köpködnek, harákolnak, tüdőbajosok mind, részegek, bokáig lépünk a húgyba. Hogy vigyünk be oda ötéves gyermeket? Minket a földszintre tettek a hajléktalanok közé. Hét hónapos volt a gyermek, amikor a pályára költöztünk, papírból csináltam barakkot, a vizet hoztuk fazekakban a szociális otthonból, és néha munkát is kaptunk, boldogultunk olyan szerencsétlenül, ahogy lehetett — mondja egy fiatal férfi, aki elsőként szólalt meg azon a napon, amikor a Csíki negyedi sportpályán megkezdték a bontást. Nehezen bírtuk szóra, ezért nem mondta nevét sem, mert érkezésünkkor azt látta, hallotta, az idősebbek kiabálnak, hogy menjünk innen, ne fényképezzünk, és egyáltalán mi közünk az ő életükhöz. Aztán megnyugodtak, és többen is körénk gyűltek. Többen egyszerre beszéltek, de mindenki hangját elnyomta egy megkeményedett arcú, középkorú asszony hangos beszéde.
Kalányos Ilona: Én szegény vagyok, van négy gyermekem és öt unokám. Nem volt lehetőségem, hogy többet adjak nekik. Az egyik leányomnak van három gyermeke, a másiknak kettő, és most betettek a Sing-Singbe (szociális otthon — szerk. megj.). A cigánybíró kifelejtette őket a listáról, és most tizenketten kéne egy szobába menjünk. Kellett volna adjanak a leányomnak külön szobát. Megkérem a polgármestert, legalább annak a leányomnak, akinek van három kicsi gyermeke, adjanak egy szobát külön, mert itt nem tudunk meglenni annyian. Hát ha már nem segítenek, miért kergettek el innen? Itt villany és víz nélkül voltunk, szerencsétlen életet éltünk, de legalább volt hely, ahová a földre letegyük a gyermekeket. Fáztunk itt eleget, összeszedtük a papucskákat, rongyokat a szemétből, és azzal befűtöttünk, nehézségbe voltunk eleget. A kukákból élünk, és az egymillió-nyolcszázezer lejes szociális segélyből. Meg lehet nézni, hogy a Sing-Singben milyenek a lehetőségek, ott még a földön sincs hely a gyermekeknek, a mosdókat letörték. A csövek büdösek, rettenetes szag van mindenütt. Én cigány vagyok, de én is szeretem a tiszta életet, ami ott van, az borzasztó. Figyeljen ide. Mondja meg a polgármesternek, hogy adjanak olyan lakást, ami egészséges a gyermekeknek, mert ez itt penészes, az ajtót nem lehet becsukni. Egyik gyermekem indul iskolába, kellene mosakodni, de hogy lesz ez itt, semmi sincs. Hát ne csúfolkodjanak az emberrel, nem azért lettünk szegények, mert nem szeretjük a munkát. Régebb én is dolgoztam lépcsőházakban, most nem tudok vállalni, mert beteg a szívem, de elmennék, ha kapnék valamit. Most betesznek ide a Sing-Singbe, tusoló nincs, van egy kagyló, ott kell mosakodni felváltva ennyi embernek. És mosni, mert amit én a kukából kiszedek, azt megmosom, úgy adom a gyermekekre. Akármilyen szerencsétlenségben élünk, kéne adjanak a leányomnak és gyermekeinek egy szobát.
Tessék szólni, ne hagyjanak az úton
Kalányos Ilona Kinga: Mindenkinek, aki a futballpályán lakott, lakást adtak, azoknak is, akinek egy gyermeke van, csak én nem kaptam. Az én férjem dolgozik a néptanács érdekében, van három gyermekem, hát hová menjek. A legkisebb kétéves, van egy ötéves és egy hétéves. Voltam az irodában, ott nem hallgatnak meg. Tessék szólni Tankó úrnak, hogy ne hagyjanak az úton. Hallottam, hogy a cigányok készítették a listát, hogy ki mehet az otthonba, de ez hiba volt, nem kellett volna rájuk hagyni, mert ők a testvéreiket írták fel, ha van gyermekük, ha nincs. Nézze meg, hat évet szenvedtem ott a gyermekeimmel a barakkban, most úton vagyunk. A férjemnek is lakni kell valahogy, nem maradhat a hidegben, mert megfázik, és nem tud dolgozni, akkor miből élünk. Ha valami baja lesz a gyermekeimnek, a néptanácsot fogom hibáztatni, mert én már voltam az állomáson is, de hidegben nem mehetek oda. Én azt is megértem, hogy le kell bontani a barakkokat, bár ott nem volt hideg, fűtöttünk a papucsokkal, volt elég hely, de azt már nem értem, hogy helyébe nem adnak mást.
Valóban igaz, hogy a háromgyermekes, huszonegy éves anya kimaradt a listáról, ezért kedden, a barakkok lebontása éjszakáján nem engedték be a szociális otthonba. Tankó Vilmos, a közösségfejlesztő igazgatóság irányítója lapunknak elmondta, a roma vezetők egy családnak vették Kalányos Ilonát a gyermekeivel és az unokáival, tízen, tizenketten kellett volna beköltözniük egy tíz négyzetméteres szobába, ami lehetetlen. Csak a fiatalasszony panasza nyomán derült ki, hogy ő a három gyermekével nem kapott külön szobát, helyzetét nem tudják megoldani az otthonban, mert nincs több hely, számára más lehetőséget keresnek. Tankó igazgató hangsúlyozta, minden olyan helyiséget kiürítettek számukra, ahol egyedül élő lakó volt, őket az éjjeli szálláson helyezték el, azokat pedig, akiknek helyébe költöztették, a fűtőházba irányították. Annak semmi értelme, hogy gyermekes anyát tegyünk ki azért, hogy egy másik gyermekes anyát beköltöztessünk ― mondja a szociális igazgató, aki fel volt készülve arra, hogy viták lesznek, nem mindenki lesz megelégedve a költöztetéssel.
Nehéz itt az élet
A szociális otthonban a hajléktalanokkal együtt több mint négyszázan laknak, ebből közel háromszáz gyermek, fele iskoláskorú, a többi ennél kisebb. Előfordul, hogy nyolcan laknak egy szobában, felváltva ülnek asztalhoz, és amikor a lányok mosakodnak, a fiúk kimennek, majd fordítva.
László Angéla Irina hat gyermekével és férjével lakik tíz négyzetméteren. Négyen iskolások, ketten még kicsik. Amikor hazajönnek az iskolából, mit gondol, hol tanulnak? ― teszi fel a kérdést az elkeseredett anya. ― Itt lakunk négy éve, kéne még egy szoba, kértünk, de a szociális irodán kidobnak, a polgármester nem hallgat meg egyáltalán. Tegnap mi is ott voltunk, de kidobtak. Szegények vagyunk, most az építkezés is leállt, a férjem vasbetonszerelő, csak márciusban folytatják a munkát. A gyermekek a földön alusznak, egy ágy fér be a szobába. A tusolókat elvették, berendezték szobának, és bent kell mosakodni a szobában. Mi, a leányok kimegyünk, amikor a fiúk mosakodnak, és amikor mi fürödünk, ők mennek ki. Nagyon nehéz itt az élet.
A cigányt mindenütt lenézik
Dima Elemér sok mindent megpróbált, de mindenütt lenézték
Dima Elemér sógorának jött segíteni, aki a buldózerek érkezése előtt társaival együtt kedden azért kezdett hozzá az egykori öltözők bontásához, hogy megmentsék a még felhasználható építőanyagot. Ő családjával a Mikes Kelemen utcai szociális tömbházban lakik, csak néha kap munkát, nagyon bántja, hogy lenézik azért, mert cigány.
Dima Elemér: Segédmunkásnak sem tudunk menni, ott is kérik az iskolát. Nem vesznek fel sehova. El kellett menni Magyarországra, hogy munkát kapjak, és voltam Szlovéniában is. Itt nincs semmi lehetőség, különbséget tesznek, a cigányt nem veszik számba, mindenütt lenézik. Sokan elmennek dolgozni, teherautót pakolni, építkezésbe. Van egy kétéves és egy hétéves gyermekem, a nagyobbik óvodás, szeptemberben megy iskolába. Itthon is vállalok kamionpakolást, és amit lehet, mi nem élünk a kukából, de nagyon nehéz. Három éve lakunk a szociális lakásban, azelőtt albérletben voltunk, de nincs amiből fizetni. Voltam Szlovéniában, ott a Samsung cégnél dolgoztam segédmunkásként, de keveset fizettek, aztán hazajöttem. Itt kéne egy jó munka, de a cigányokat nagyon lenézik. Akinek van egy kicsi iskolája, az dolgozik, de a többiek nem kapnak munkát. Csak ígérgetnek, de aztán nem tesznek semmit.
Megérkezik felesége a két gyermekkel, és ecseteli, hogy egy idegen családdal laknak egy szobában heten: Nekik van egy gyermekük, nekünk kettő, képzelje el, milyen ott az élet. Penészes minden, a tető ázik, lefolyik a szarlé. De velünk nem törődik senki.
Búcsúzáskor Dima Elemér csak annyit mond, ő is ér annyit, mint más, igaz, hogy kevés iskolája van, de sok mindent el tudna végezni. Beszédéből kitűnik, külföldi útjai során sok mindent tanult, tapasztalt, mindezekkel együtt nem érti, hogy mi a különbség közte és egy másik szakképzetlen munkás között, aki alkalmazásnál csak amiatt részesül előnyben, mert nem roma származású.
.jpg)
