— Az elején kezdve: hogyan keveredett ide a rendező?

— Szerintem forgatókönyve még nem volt, amikor először felbukkant Sepsiszentgyörgyön. Találkoztunk, beszélgettünk arról, hogy szeretne egy filmet csinálni, s hajlandó lennék-e játszani benne. Furcsa emberke Peter Strickland, megjelent félévente, évente, zakóban, kalappal, szemlélődött, aztán két évre az első találkozásunk után hozott egy forgatókönyvet. Elolvastuk a szöveget, s mondtuk, ez így rossz, mert eredetileg a szöveget ő angolul írta meg, azt Magyarországon szép irodalmi nyelvre lefordították, és az istennek sem passzolt azzal, ahogy mi itt beszélünk. És ekkor elkezdődött egyfajta dramaturgiai munka, volt olyan, hogy Hildával és a rendezővel nálunk otthon leültünk, mondtuk a szöveget, ez így nem jó, kérdezte Peter, hogy mondanád, mondtam, ezt a hat mondatot egy tőmondatban mondanám el. Átgyúrtuk a szöveget, aztán furcsa volt nézni a bemutatót Berlinben, és tudni, már semmit nem lehet tenni, hogy jobb legyen. Egy színházi előadásban a bemutató után minden előadásra úgy mész be, hogy ott megszorítom, itt összébb fogom, vagy ezt kihagyom, vagy ide toldok bele, a filmben nem.

— Milyen volt a film fogadtatása?

— A vetítés utáni sajtótájékoztatón számtalan kérdést tettek fel: hogy lehet az, hogy Katalin, aki istenfélő nő, aki imádkozik, hogy Isten adjon erőt véghezvinni bosszúálló útját, mégis ölni képes? Vagy hogy van az, hogy egy ember, aki erőszakot követ el, utána normális életet tud élni? Én azt válaszoltam, hogy ez a vidék, ahol élünk, és általában ahol a hit és a vallás nagyon erősen jelen van, ott nagyon nagyok a kilengések a bűn és a megbocsátás, a bűnhődés között. Tehát nagyon erős bűnöket tud elkövetni egy istenhívő ember, ugyanakkor nagyon meg tud bűnhődni a bűneiért, és ugyanakkor bűnbocsánatot is kaphat. Jó ötven percen keresztül beszélgettünk a bűn- bűnhődés témáról, és arról is persze, hogy kik a magyarok s kik a románok.

— Az etnikumok közti feszültségek mennyire erőteljesek a filmben?

— Mivel ez egy angol rendező filmje, teljesen szubjektív a hozzáállása, nem volt szándéka az etnikumok közötti feszültséget bemutatni. Próbáltak minket provokálni, beszéljünk a román—magyar viszonyról, de sikerült megértetni velük, hogy a filmben a történet a fontos, nem a társadalmi, szociális, történelmi viszonyok az emberek közt. A filmben megjelenik a román—magyar együttlét a maga igaz valóságában, és ennyi. A politikát tegyük félre, a történet megér annyit, hogy politikamentesen nézzük.

— Arról is mondj pár szót, milyen volt Berlinben lenni, a filmvilág élő legendái között forgolódni?

— A Potsdam Platzon minden a fesztiválról szól, minden második ember azért van ott, mert a fesztiválon részt vesz. De a nagy sztárokkal — Michelle Pfeiffer, Demi Moore, Brad Pitt — mi nem találkoztunk, ezen nem is csodálkozom, mert a fesztivál nem egy szobában zajlik, ahol sülve-főve együtt vannak a résztvevők, a programok annyira be voltak osztva, hogy egyszerűen nem volt lehetőség más stábokkal is találkozni.

— Azért a végén csak volt egy fogadás a díjazottak számára?

— A végén igen, csak addigra mi már nem voltunk ott. A filmet 11-én mutatták be, másnap én már A csodát játsztam itthon. A gálát csak interneten láttam, s az igazság az, nem is nagyon marasztaltak, nagyon meg volt szabva, hány napra megy az ember, kik vesznek részt a delegációban. Ugyan nem sikerült találkozni sztárokkal, az viszont melengette a lelkemet, hogy a Varga Katalin vetítése után ugyanazon a vörös szőnyegen, amelyen mi bevonultunk, utánunk jött Demi Moore.

(A vörös szőnyeges bevonulás és a sajtótájékoztató megtekinthető a http://www.berlinale.de/en/archiv/jahresarchive/2009/06_streaming_2009/06_Streaming_2009-PopUp_6880.html#6880 címen.)