Szolgálni jöttünk, mondtuk múlt héten Sepsiszentgyörgyön negyvenkét anyaországi magyar (főként) fiatalok, kik a KÉSZ (Keresztény Értelmiségiek Szövetsége) küldötteiként jórészt arra vállalkoztunk, hogy megpróbáljuk megismerni Erdély népét s szépséges tájait, és felajánljuk szervezetünket, tudásunkat, ha erre fogadókészség van. Készség fogadásunkra pedig van és lesz, hisz csupa szeretet övezte utunk, csupa simogatás, mely osztályrészül jutott nekünk, értve ezalatt a szó szerinti szerető kéz érintését, de értve a lelkünket babusgató, ápolgató, szeretgető szép emberi szót is. Az ízes, értő, magyar emberi szót, jöjjön az az Ilonka néni szájából a felejthetetlen Gelencén, vagy kalotaszentkirályi házigazdáinktól, midőn búcsúztunk tőlük, s még a markunkba nyomták az üveg hecsedlilekvárt vagy a kupica szilvapálinkával teli pohárkát.

S a kenyér! Feledhetetlen, bibliai mélységű, lélekbe örök hitbélyeget ütő élmény volt az éjszakai órákban észbontó illatot árasztó, frissen sült kenyér megszentelése és megáldása, majd atyai szétosztása. A kézzel tört, párálló, ízében semmivel össze nem hasonlítható, ropogós héjú kenyér kovácsolt csapattá minket. Így egy csapatként jöttünk haza, kik negyvenkét egyénként indultunk héttel korábban útnak.

De segített ebben az egymás iránti és környezetünk felé kisugárzott alázat, segítettek a napi, kora reggeli ökumenikus (katolikusok, reformátusok, evangélikusok voltunk együtt) misék, Zoltán Atya ötperces, de — vagy éppen ezért — átütő erejű prédikációi, Laci Bácsi énekei, S. K. Feri néha súlyos, néha könnyfakasztóan kacagtató szövegei, s a lista végtelen talán.

Alázat. Igen, ez kellene az életünk elviselhetővé tételéhez. Ez kellene a pesti nagy és a helyi kis politikusoktól egyaránt. De elvárható volna ez magyarhoni zsurnalisztáktól is. Ugye, kedves írástudó — még/már nem áruló — sorstársaim és kortársaim?

Ugye, így van ez?

Ugye, így kellene hogy legyen?