Épphogy pirkad a hajnal, alig egy árnyalattal szürkébb csak, mi előbb még feketében bujkált az éhes tekintet elől. Kezd körvonalakba öltözni az anyag. Sűrű, mély, szinte nem e világi a csend. Fülsiketítő, ragacsos és kicsit ijesztő.
Elfekszik bennem egy izgága gondolat, amint meglátom Őt az ablaknál. Csak áll ott, s néz kifelé. Kint apró cseppekben, sűrűn esik a fémes-szürke, hideg novemberi eső. Cseppjei nyugalmat ütnek a párkányon, s elkapják estében a lelkem, még mielőtt önkéntes magányba zuhanna. Az ablaküveg kristálycseppektől ékes. Itt-ott összefogódznak, egymásba feledkeznek a cseppek, s nagy összeborulásuk szerelmes örömében gyorsan leszaladnak. „Csá, mi leléptünk!” Az idő elképedve, szinte nyikorogva megáll ő is kicsit csodálkozni, mélázni, bambulni. Kicsit megpihenni, gyönyörködni a Csodában.
Nem tudom, ki Ő. Pedig ismerem, ezt súgja minden. Kicsit közelebb lopódzik hozzám a sötétség, s fülembe sziszegi: „Igen, Ő az! Hisz tudod…” Zord idők sűrűje s torz életek fojtó köde telepszik a névre, melyet kimondani kényszerem támad. Elindul tétován tudatom mélyéről, tapogatózik, araszolgat, de aztán megbotlik nyelvem hegyén, s a semmibe visszahull, magával rántva azt a csipetnyi reményt is, mely végre megszülné oly hőn vágyott örömöm. Evetélt pillanat, nincs értéke, nem kapaszkodhatok belé. Üres, időtlen, és hiába nyúlok ki feléje – semmivé lesz a szándék, s időtlen pókháló ejti foglyul az okaveszett, erőtlen mozdulatot. Megbénul a tudat, nem képes meghaladni önmagát.
Nézem Őt. Színtiszta déjà vu. Valahogy próbálom megfogni, felfogni, mi ez az egész. Álmodom vajon? De nem, ez nem álom. A sziluett az ablaknál valós. Én is, a gondolataim is valóságosak. Az érzések élők, sziporkáznak, a szívem sámándobon játszik. Ez mind létező valóság. Aztán váratlanul – talán angyali sugallatra – fény gyúl elmémben. Már megértem. Nem egy időben létezünk. Talán nem is egyazon emberöltőn belül. Valamilyen rejtélyes erő ki-kirángat az időtlenségbe, majd visszahull tudatom e fura miliőbe. Nem vagyok ura sem térnek, sem időnek, csak sodor valami erő, magnetizmus.
Tudom, érzem: sír. Halkan, nagy könnycseppekkel. A boldogság könnyei ezek, sebesen leszaladnak arcán, majd belevesznek valahová a sötétbe. Érzem, amit érez. Érzem azt a mérhetetlen hálát, ami lényéből árad. Egy Angyal.
Én vagyok, és Ő is vagyok. Megnevezhetetlen, szavakba nem önthető. Megsemmisülés. Aztán már csak Egy. Szeretet…
Ismerős hang suttog az idő mögött. „Keress meg! Találj rám… kérlek!”
Kisgyörgy Benjámin
A csend vigasza. Fotó: Steigerwald Tibor
