Az állatok is szédelegnek a mezőn, a domboldalon, nincs harapnivaló, de még víz is alig van, hogy megperzselődött szájpadjukat egy kicsit feloldják. Nyálkahártyájukra ragad a nyelvük, kínjukban bőgnek, már rendes hangot sem tudnak kiadni, sírni meg lehetetlen, mert a könnycsatornáik is kiasztak. Poroz, hatalmas felhőt hagyva maga után egy traktor, kínlódik, hogy meglazítsa a betonná vált talajt, s valami földi áldást borítson ki azoknak az embereknek, akik négerré barnult felsőtestükkel hajladoznak ebben a rekkenőségben. Nem szoktak hozzá, ilyet még nem éltek meg, mi nem Afrikában keressük az árnyékot, hanem az egykor hűs légkört ontó fenyőillatban.

Nézi, nézi, s nem hisz a szemének. Fáj a lelke, az is kiaszott ebben az embertelen világban, ahol tüzek pusztítanak a rekkenőségben, ahol bombákkal, rakétákkal lövik a menekülő emberiséget, ahol azért szólnak a fegyverek, hogy megmutassák, ki az erősebb és hathatósabb, ahol az emberiség bensőjét is kiperzselte a tűző nap, s az teljesen elsivatagosodott, ahol minden zsigere kérgessé, repedezetté vált. Ahol a szeretet, a tisztaság, a ragaszkodás, üdeség, frissesség, összetartozás, elkötelezettség, ahol a csók is repedezett ajkak környékén keresgél és bujkál, ahol a szerelem már rég nem nyitotta le a felforrósodott kapukilincset, vagyis az igazi élet is elköltözött.

Nézi, nézi, s beleborzad, mert gyermekeinek nem ilyen jövőt álmodott, nem ezt fújták a szolgálatos harsonák, s beleoltották a szülőföld szeretetét, az itt maradás fontosságát, a hazai jövő tervezését. Persze mindez nagyon fontos – gondolja –, de más életet képzelt el nekik, emberibbet, élhetőbbet, ahogy divatosan mondani szokás. Nézi a porfelhőt, a vízért sóvárgó lényeket, s elszorul a torka. Aludni sem tud, falak közé szorult a hőség, meg sem mozdul a levegő. Gondolatai elhagyták, kisült az agya is. Tehetetlenül vergődik, s délibábszerűen jelenik meg előtte az esőt hozó felhő. Remegve szorítja imára a kezét, ujjai kivörösödnek, de szorítja, s bizony a fogait is, úgy kínlódik.

S megtörténik a csoda, hűvösebb levegőt hozó szél kezd kavarogni az udvaron, hordozza a leszáradt leveleket, már dörög, sötétedik, az erdőről lehallatszik az eső zúgása. Csoda történt! – próbálja kiáltani, de nem jön ki hang a száján. Így csak érzi, hogy meghallgattatott a fohásza. Már csepeg is, valósággal hallatszik, hogy szívja magába a föld, felemelt karokkal rohan ki az udvarra, hogy érezze a hűsítő cseppeket, melyek egyre sűrűsödnek, paskolni kezdik meztelen felsőtestét. Már ömlik az égi áldás, gyűl a víz az udvar mélyebben fekvő részein, patakzik, s rögtön változtatni kezdi a földi kínszenvedést.

Zuhog, mossa-mossa az emberi gyalázatot, tisztítja a belénk aszott gyűlölködést, irigységet, rosszindulatot, becsvágyat, az undorító ki-vagyok-énséget, a durvaságot és a pénz uralta világot, a csökönyösséget és a haragot. Elmossa az őszülő hajszálakat, a szuvasodó fogakat, a fájó gerincet és egyéb betegségeket, frissíti a taplósodott lelkeket, melyekből ismét előfénylik a szeretet és a szerelem, a tompíthatatlan ragaszkodás, az ölelés és a simogatás, az érzékiség s minden immár elfelejtett érzelem, mely nélkül meghatározhatatlan, felfoghatatlan az élet.

Zuhog, hömpölyög a víz, s érzi, ő is megfiatalodott tőle egy kicsit.

Gazda Zoltán

Fotó: Pixabay.com