Akinek sok a halottja, s a félig névrokon Vári Attilával mondhatja, „csak énnekem / szaporodnak halottaim”, annak egy nap kevés. Nem az emlékezésre, néhányan az előrementek közül ilyen vagy olyan módon mindennap velem vannak, mások ritkábban bújnak elő a személyes múlt kusza homályából. De van az az egy nap, amikor nem szokásból, de belső kényszerből, nem konvencionális megfelelésért, de tudatos elkötelezettségből az emlékezés formai követelményeinek is eleget kell tennem. Amikor virág és gyertya számolatlanul a csomagtartóban, s a retinára rögzült térképen e tájat behálózó útvonal. Aztán kiderül mindig, kicsinyke ugyan e három székely székből társult szűk pátria, de Bölöntől Csernátonig és Kököstől Kézdivásárhelyig mégiscsak teljesíthetetlen egy nap alatt a temetőtúra, különösképp, hogy minden esztendő újabb hantokat termel, ahová virág kell, a lassan égő gyertya mellé egy-egy gondolat. Olyan, amilyen csak ott és akkor fogalmazódhat meg, amilyent a miesnapok nem termelhetnek, mert a gondolatoknak is megvan a maguk rendje, ok-okozati összefüggése s pillanatnyi ihletettsége.

Eresztevény a mindenévi körút egyik stációja, olykor azon a napon, máskor később vagy hamarabb kapcsolódik bele a sorba. Most úgy adódott, hogy csak utána juthattam el oda, nincs rá mentségem, nem is keresek kifogást, néha az akarat beteljesülése nem hogy órák, de napok kérdése is lehet. Az Őrnagy mindig egy szál virágot kap tőlem, nem mintha sajnálnám tőle a csokrot vagy koszorút, de mindig arra gondolok (abban reménykedem?), hogy azt az egy szálat sem lesz ahová letennem. A síremlék kiképezése ugyan megengedné akár rétnyi virág elhelyezését, de a mécsesek is teret kérnek, gyertyát ide ritkán hoznak az emberek, huzatos a medence e része, s bár a történelem szele is gyakran fújt errefelé, azért mégiscsak a Nemere az úr itt. A virág, melyről egy szálat ide hozni szoktam, egykor ugyanehhez a sírhoz hozott növény ivadéka, sok évvel ezelőtt a november végi fagy beállta előtt hazavittem a már hervadásnak indult tő krizantémot, elültettem, s ugyan nem reméltem, hogy megél, a virág – mintha üzenni akart volna valamit – mégis túlvészelte a telet, a következőt is, mostanára terjedelmes bokorrá lett. Róla egy szálat mindig visszaviszek Gábor Áron sírjára.

Az obeliszk lépcsőjén két kis kerek koszorú várt, egyiket odébb görgette a szél, visszatettem. Jeltelen fenyőágfonat mindkettő, aki ide hozta, nem önmagának kívánt dicsőséget. Közéjük helyeztem a szál krizantémot, akár rámába a kép, úgy illeszkedett fehérsége a zöld keretbe. Az üvegbúrában leégett gyertyákat összeszedtem, hivatásuk teljesítése után szemétnek minősülnek. Egy odasodort papírzacskót is felvettem a kopjafák közül – és akkor megláttam a gesztenyét. A kettős emlékoszlop beton talapzatán süttette magát a nappal, árnyékos oldalán a harmat még fényesen csillogott. S mert gesztenyefa a közelben sincs, nem lehet hát véletlen, hogy odakerült. Talán a zsidó emlékezet-kultúra sajátos megnyilvánulásaként értelmezhető jelenléte, hiszen a zsidó sírokra helyezett kövek, kavicsok a lélek halhatatlanságát, öröklétét szimbolizálják. Halhatatlant a halhatatlanra.

Minap újra Eresztevénybe vezetett utam. A gesztenye már nem volt ott a betontalapzaton, kerestem tövében, egyre nagyobb körökben, nem találtam. Szeretném azt hinni, valaki magával vitte, s nem eldobta, mint oda nem illő szemetet. Hiszen az a gesztenye az élő emlékezet egy darabkája volt.