Történelmünk rovatunkban folytatjuk az egykori barcaföldvári fogolytábor utolsó tömegsírján levő emlékmű állításának kálváriáját bemutató, lapunk november 7-i számában megkezdett írás közlését. Az emlékműállítást hidvégi szolgálatának idején kiharcoló, immár uzoni református lelkipásztor, Ungvári Barna András írása a Polis Könyvkiadó és a Historikus Egyesület gondozásában nemrég kiadott Fogság, zaklatás, emlékezés – A májlenkij robot és az elhurcolások változatai a Kárpát-medencében, 1944–1953 című kötetben jelent meg, mely a kalotaszegi Magyarvistán 2022. október 13–16-a között zajlott történészkonferencia előadásait tartalmazza Benkő Levente és Papp Annamária szerkesztésében.
Emlékezetesek maradnak Sylvester Lajos vezércikkének sorai is, amelyek a sepsiszentgyörgyi Háromszék című napilapban jelentek meg. Olvassuk:
Emlékműállítás helyett kálváriajárás
Felemelő és nagy méltóságú ünnepség színtere volt a hidvégi templom és környéke, s néhány órára kálváriadombbá változott az a földvári halom, amely alatt a román állami adminisztráció és katonai hatóságok szervezésében tömegesen elpusztított magyar, sváb és szász férfiak alusszák örök álmukat. És Kálváriadomb is marad ez a hely számunkra mindaddig, amíg a nyolcvan centiméter magas talapzatra az Olt menti andezitbányákból a hidvégi parókia elé szállított hatalmas sziklatömb és a négynyelvű tábla a helyére nem kerül. Amikor ez megtörténik, kegyhellyé, a Kegyelet dombjává alakul át a földvári haláltábor árterületi lapályból kiemelkedő része.
Földváron emlékművet is kellett volna avatnunk, s ehelyett a gyáva és primitív nacionalizmus keltette undorral és szégyenérzettel távoztunk. Azok helyett szégyellte magát az egybegyűlt tömeg, akiknek nincs szégyenérzetük. Az történt ugyanis, hogy az emlékműállítás előtt két nappal, július 16-án, pénteken Brassó megye tanácselnöke visszavonta a saját keze aláírásával és pecsétjével ellátott emlékműállítási jóváhagyást, s a polgármesteri hivatal révén értesítették a hidvégi református lelkészt, Ungvári Barna András tiszteletes urat, a megemlékezés és az emlékműállítás fő szervezőjét, hogy az emlékműavatásra nem kerülhet sor. Az egész napos egyházi és világi rendezvénysorozatot, ha a szervezők akarták volna, akkor sem lehetett volna visszamondani, megakadályozni, a hatalom törvénytelen, önkényes packázásának magukat alávetni. A meghívókat szétküldték az egész országba, meghívták a magyar történelmi egyházak főpapjait, parlamenti képviselőket, a Földváron elpusztult férfiak hozzátartozóit és leszármazottait, a túlélőket, azok rokonait, az írott és sugárzott sajtó nagyszámú képviselőjét; az ünnepség napjára időzítették Benkő Levente Fogolykönyvének templomi bemutatását. (Az incidens a könyv népszerűségét szokatlanul magasra emelte: a szerző a templom papi székében közel kétszáz példányt dedikált.)
Földvár az egész magyarság ügye, a magyar holokauszt színtere, amelyet ország-világ előtt nemzeti szemérmességgel igyekeztek elhallgatni, meg nem történtté tenni. Holott egy demokratikus államban a két nép megbékélésének jegyében hivatalosan kellett volna a magyarságtól bocsánatot kérni és a haláltábor áldozatainak közpénzből emlékművet állítani. Oly módon, amint ezt az 1942–1944 között a földvári szovjet fogolytábor huszonegy halottja esetében meg is tették. Eme sírkert szomszédságába került volna – és fog kerülni! – a mintegy ezer férfi halott emlékműve.
A vasárnapi ünnepi ceremónia legszégyenletesebb mozzanata az volt, amikor egy, a templomba bejuttatott papírfecnin a szervezők tudomására hozták, hogy a tervbe vett menetelésről Hidvégtől a fogolytábor színteréig mondjanak le, mert akadályozzák a forgalmat, s a hatóságok nem engedélyezik a gépkocsioszlop, az autóbuszok áthaladását. A tömeg, természetesen, spontánul elindult a hidvégi utcán veszteglő kőtömb mellől, miután erre elhelyezte koszorúit és virágcsokrait, s meg sem állt a földvári Kálváriadombig, ahol ugyancsak virágkoszorúkat helyeztek el a leendő emlékmű betonlapjára.
És a folytatás? Nem lehet más, mint a nyilvános bocsánatkérés és az emlékmű felavatási engedélyének érvényesítése. Másképp törvényszéki ügy, parlamenti interpelláció lesz belőle. Az országos és nemzetközi botrányt ezzel mérsékelni lehet ugyan, de visszafogni már késő. A szemtanúk, újságcikkek, filmkockák, a megjelent könyv hordja szét hírét, egyrészt a hatalmas tömeg önmérsékletének és az ünnepségsorozat méltóságának, másrészt az ország önképét bemocskoló alattomosságnak, szomorú példáját annak, hogy egy-két személy mekkora ártalmára lehet emberségnek, országa amúgy is megtépázott hírnevének. Bajos lesz mindezek után újra és újra megfogalmazni, hogy a magyarok rossz hírét keltik az országnak. Önkiszolgáló alapon megteszik ezt mások.
(Háromszék, 1999. július 19., hétfő, 2702. szám)
*
A sok megpróbáltatás mellett az 1999-es megemlékezés sok áldást is jelentett. Isten segítségével nem adtam fel, a megkezdett küzdelmet folytatni kellett. Híven őrzi az emlékműállítás kálváriáját egy akkor megírt, a sajtónak és különféle, romániai és magyarországi hivatalos szerveknek megküldött tájékoztatás is.
Tájékoztatás az egykori földvári fogolytáborban elpusztult magyar foglyok emlékműve elkészítésének nehézségeiről, akadályairól
Földváron (Barcaföldvár, Brassó megye) 1942–1944 között szovjet foglyokat őriztek. 1944. augusztus 23-a után, főleg az őszi hónapoktól kezdődően a Földvári 2. számú Fogolytábor megtelt magyar, német, szász, sváb stb. foglyokkal. Az internált civilek és hadifoglyok ezreit fogva tartó lágerben embertelen körülmények uralkodtak, kitört a tífusz- és a vérhasjárvány, a foglyoknak alig volt mit enniük, az adott körülmények között nagyon sokan meghaltak. A birtokunkban levő adatok szerint hivatalos dokumentumokkal közel 350 magyar fogoly földvári halálát tudjuk igazolni, de a visszaemlékező túlélők szerint a lágerben elhunytak száma ennél jóval nagyobb.
Az itt meghaltak emlékét 1994-ig az utolsó tömegsíron egy emlékoszlop őrizte. Az emlékművön ekkor már nem volt semmilyen felirat, mert az évek során ártó kezek megsemmisítették a táblákat, végül magát az obeliszket is ledöntötték. A csendet 1998-ban az orosz művelődési, illetve külügyminisztérium törte meg, amikor a földvári táborban elhunyt 21 (huszonegy) szovjet hadifogoly katonának hoztak létre emlékhelyet, amely huszonegy jelképes sírból és román, illetve orosz feliratú, márványból készült emléklapból áll.
Még ebben az évben, 1998-ban a hidvégi református egyházközség is benyújtott egy kérést a földvári községi tanácshoz emlékműállításra vonatkozóan, s erre a beadványa meg is érkezett a válasz: műszaki dokumentációt kértek. 1999. június 6-án 56-os egyházi iktatószámmal a dokumentációt be is nyújtottuk a földvári tanácshoz, ám erre sehogyan sem akart válasz érkezni. Madaras Lázár, a Brassó Megyei Tanács alelnökének segítségével 1999. július 7-én sikerült megszerezni a 150. számot viselő urbanisztikai bizonyítványt, amely a kibocsátás időpontjától számított 12 hónapig érvényes. 1999. július 13-ra elkészült a 72. számot viselő építési engedély is, amely ugyancsak 12 hónapig érvényes.
1999. július 15-én hidvégi emberek kilátogattak az utolsó tömegsíron levő emlékhelyhez, hogy megvizsgálják az emlékműállítás lehetőségeit. Azzal a hírrel tértek vissza, hogy valakik azt mondták nekik: ne fogjanak munkához.
A földvári polgármesteri hivatalban 1999. július 16-án az orrom alá nyomták a Brassó Megyei Tanács egyik átiratát (amelyet én, illetve a hidvégi református egyházközség csak három nap múlva, 19-én kaptam/kaptunk kézhez), amely szerint a tervek megmásítják a valóságot, következésképpen felszólítanak, hogy a helyzet orvoslásáig állítsuk le a munkálatokat. Az átiratban egyebek között ez áll: „Megállapítást nyert, hogy az építési engedély alapjául szolgáló dokumentáció elferdíti a valóságot, és félrevezeti a Brassó Megyei Tanács szakértőit.”
A Brassó megyei művelődési felügyelőség először nem az általunk kért feliratot hagyta jóvá, hanem azt, amelyet az urbanisztikai bizottság javasolt, vagyis: „A földvári fogolytáborban meghalt és szenvedett foglyok emlékére.” A tervezett feliratról hiányzott a „magyar” szó és az évszám, „1944 és 1945 között ”.
Ezt a 344-es számú átiratában kijavította a művelődési felügyelőség, s jóváhagyta a kért szöveget, vagyis: „Az 1944–1945 között a földvári fogolytáborban meghalt és raboskodott magyar foglyok emlékére.”
1999. július 16-án a málnási bányából sziklatömböt szállítottunk a helyszínre. A földvári polgármester úr „véletlenül” végigkísérte Sepsiszentgyörgytől Hidvégig az autót, és a Hidvégből kivezető úton megállította, mondván, hogy ne menjen, mert valami gond van. A sziklatömböt a hidvégi református parókia előtt le kellett ürítenünk, és a kerítés mellé helyeztük el.
A földvári polgármester július 17-én 1309. számú átiratával az emlékmű helyének a meglátogatását sem akarta engedélyezni. Az írásos felszólítást július 17-én a hidvégi templomban 11 órakor megkezdődött ünnepség alatt, körülbelül 13 órakor küldte be. A július 17-i ünnepség mégis szép és megható volt, minden bonyodalomtól mentes. 1999. szeptember hónap folyamán kaptam kézbe a Brassó Megyei Tanácsnak, Markó Gábor akkori alelnök hathatós segítségével, az 1999. augusztus 30./4283. számú átiratát, amely szerint folytatni lehet az építkezést, mert kiegészítődött az iratcsomó. Az átiratban egyebek mellett az áll, hogy: „Az 1999/72. számú építési engedély újra érvényes, a munkálatok folytatódhatnak az új tervek alapján, betartva a földvári helyi tanács, az urbanisztikai bizonyítvány és az építési engedély előírásait.” Következésképpen a munkálatokat lehetett volna folytatni, de erre már nekünk nem volt elég pénzünk.
Az emlékmű készítése. Ungvári Barna András felvétele
Folyó év, 2000. június 24-ére terveztük a munkálatok folytatását. Ez meg is történt, a munkálatok reggel 6.30-kor kezdődtek a volt fogolytábor utolsó tömegsírján, 9 órakor az emlékmű már állott, következett volna a talapzat márványkővel történő beburkolása, valamint a román, magyar, angol és német nyelvű jóváhagyott feliratok elhelyezése. Az 1,50×1,50 méteres alapterületű és 1 méter magasságú alapra elhelyeztük a sziklatömböt. A talapzatot betonból öntöttük ki, amelynek kötnie kellett volna.
Minden szükséges engedély mellett a felsoroltakon kívül értesítettük a munkálatok megkezdéséről a Brassó Megyei Tanácsot is (beadványunkat a 2000. 06. 19./2694. szám alatt iktatták) és az építkezési felügyelőséget, amely a 2000. 06. 19./243 átiratával értesített, hogy az 1995/10-es törvény alapján a befektetett összeg 0,7 százalékát szükséges kifizetnünk.
Ez meg is történt a 2000. 06. 19./141. számú nyugtával, az elmúlt évi események ismeretében nagy volt a pszichikai hatás, de az építés alatt nem történt semmi különös. Az építők, a hidvégi presbitérium néhány tagja, valamint jómagam hazamentünk. Kb. 11 óra 30 perckor felmentem a hidvégi református templom dombjára, ahonnan látszott az emlékmű. A dombon nem csak a nagy szürke sziklát láttam, hanem valami fénylőt is, ami nem lehetett más, mint üvegről vagy bádogról visszaverődő napfény. Gyorsan odasiettem, és megdöbbentő látvány fogadott: az Orosz Föderáció által készíttetett kerítés kb. 2,5 m hosszúságban ki volt vágva, a traktor neki volt állítva az emlékműnek, amelyre acélsodronyt erősítettek, és készen álltak az emlékmű ledöntésére. Az oroszok által készített kerítés nemcsak ki volt vágva, hanem a traktorral a fent nevezett hosszúságon kihúzatták alapjából és ledöntötték. Amikor az én autóm befordult az emlékmű felé, egy sötétkék külföldi kombi személygépkocsi gördült le az emlékmű dombjáról, s megállott a közelben (kb. 500 m-re) gabonát arató-cséplő gép mellett. Amint később kiderült, mind a személygépkocsi, mind a cséplőgép egy Dieter nevezetű szászé volt, akinek a közelben gépállomása van, s akié az a két traktor is, amellyel a kész emlékmű szétrombolását elvégezték. Az emlékművet lehúzó egyik traktor rendszáma: BV 6052. Ez a gép húzta ki a kerítést is.
Amikor odaértem, nem volt ott senki, és az emlékmű még állott. Így gyorsan mindent le tudtam fényképezni, s azon gondolkoztam, hogy minden acélsodronyukat be kellene tennem az autómba és elvigyem, így is késleltetve őket a munkájukban. Erre már nem volt idő, mert megjelent Ioan Cioacă polgármester BV 09 CIO rendszámú autója, benne a polgármester és még egy ember. Mondtam a polgármesternek; jó, hogy jött, mert rá vártam, s azzal gyorsan le is fényképeztem.
Ő arca elé tette a kezét, mert látta, hogy meg akarom őt örökíteni, társával együtt egyet káromkodtak, s a polgármester azt mondta kísérőjének: „Kapd el gyorsan, és vedd el tőle a fényképezőgépet!” Erre én sem voltam rest, gyorsan megkerültem az autójukat, beugrottam az én autómba, lebiztosítottam az ajtókat, a bal oldali ablakom egy keveset le volt húzva, az a másik ember benyúlt, de én gyújtottam, kapcsoltam és gyorsan elhajtottam a helyszínről. Hazaérvén gyorsan telefonáltam a Duna Televízió Sepsiszentgyörgyön élő tudósító-operatőréért. A tévés fiatalember nemsokára meg is érkezett, s amire kiértünk az E60-as, Brassó–Segesvár európai útra – mert csak odáig mertünk menni –, az emlékmű már nem volt a helyén. A szikla le volt döntve, az alapot éppen akkor szedték szét s vontatták be az oroszok által készített kerítés roncsaival együtt a Dieter nevű szász gépállomásának udvarára.
A ledöntött sziklatömb az emlékhely kerítésétől közel 10 méternyire a földön maradt, a szétvert betonalap darabjait a környékbeli ólakban állatokat tartó gazdákkal hordatta el a polgármester. A polgármesteri önkény megakadályozta a kegyelet lerovását. Ioan Cioacă még olyan körülmények között sem riadt vissza az emlékhely, illetve a tömegsír meggyalázásától, hogy ott nemcsak magyarok, hanem szászok, svábok és oroszok is nyugodnának, emellett tönkretett egy kb. 10 millió lejt érő munkát. A mi célunk nem volt más, mint a kegyelet lerovása az amúgy is sokat szenvedett foglyok emléke előtt, a könnyek letörlése ott, ahol még lehet. Tiltakozunk az ellen, hogy egy egyszerű emlékállításból politikai ügyet faragjanak, úgy, ahogyan az elmúlt évben is történt, s ezáltal is bemocskolják a halottak emlékét!
U. i. Földvár egyházilag, mint szórvány Hidvég anyaegyházközség fennhatósága alá tartozik.
Hidvég, 2000. június 26.
Tisztelettel,
Ungvári Barna András református lelkipásztor
*
Ioan Cioacă polgármester tette nagy felháborodást váltott ki a magyarság körében, ezzel kapcsolatban Budapesten a magyar Országgyűlésben is volt felszólalás. A Magyar Honvédelmi Minisztérium, a Hadtörténeti Intézet és Múzeum Hadisírgondozó, valamint Honvéd Hagyományőrző Osztálya is tájékoztatást kért és kapott. A Brassó megyei románok és román újságok – beleértve az országosakat is – legnagyobb része védte a polgármestert, félremagyarázta a történteket, még a fogolytábor létét is kétségbe vonták. Sok hamis, megalázó és embertelen támadás ért akkor a részükről.
Markó Gábornak, a Brassó Megyei Tanács alelnökének a segítségével a történteket jelentettük a Brassó Megyei Prefektúrának, ahonnan a 2000. 08. 03./2745. számú átiratban azt a feleletet adták, hogy a törvény szerint csak bírósági eljárás elindítása vagy jogerős törvényszéki végzés alapján lehet egy polgármestert megbüntetni. Értékelik, hogy emlékművet akarunk emelni a foglyok emlékére, de szükséges lett volna a földvári helyi közigazgatási hatóság (önkormányzat) tudomására hoznunk, és megállapodást kellett volna kötnünk a közterület elfoglalása céljából. Szerintük a helyi hatóságokkal való hiányos kommunikáció vezetett a konfliktusos helyzethez, amelyet sajnálnak.
Paul Mitroi, a Nép ügyvédje hivatalból indított eljárást, pontos információkat igényelt. Elküldtem a fent már csatolt Tájékoztatást és minden hivatalos iratot, engedélyeket, valamint a Brassó megyei prefektus válaszát is. Tájékoztattam, hogy bűnvádi keresetet nyújtottunk be a polgármester és ismeretlen tettesek ellen a Brassó megyei ügyészségen.
A Fogság, zaklatás, emlékezés című könyv borítója
Az RMDSZ Brassó megyei szervezete és a Hidvégi Református Egyházközség az RMDSZ Kovászna megyei szervezetének támogatásával bűnvádi feljelentést tett a polgármester ellen. Besegített a bukaresti magyar nagykövetség is a panasznak a román félhez való eljuttatásában. Ennek eredményeképpen több egyeztetés következett a polgármester, a lelkipásztor, a kinevezett ügyész, a rendőrség képviselője és Markó Gábor, a Brassó Megyei Tanács alelnöke között. Az egyházközség azt kérte, hogy a polgármester állíttassa vissza az emlékművet abba az állapotába, amelyikben a lehúzatás előtt állt, és nyilvánosan kérjen bocsánatot! Az ügyész egy ilyen egyeztetésen kijelentette, ha meg tudnak egyezni, jó, különben „fejek fognak lehullani”.
A Közigazgatási Minisztérium államtitkára, Marian Pârjol a bukaresti magyar nagykövetség szóbeli jegyzéke alapján hivatalos levelet írt Stelian Oancea külügyi államtitkárnak. A magyar nagykövetség tájékoztatta őket a földvári fogolytábor emlékművével történtekről. Az eset alapos ellenőrzésével Ioan Cristoloveant, Brassó megye prefektusát és Aristotel Căncescut, Brassó Megye Tanácsának elnökét bízták meg, akik hivatalos iratokban számoltak be a vizsgálat eredményéről. Úgy értékelték, hogy e sajnálatos esemény elkerülhető lett volna, ha minden érintett fél között nyitott és folyamatos kommunikáció zajlik. Az ügy törvényes keretek közé való visszatérése és az emlékmű befejezéséhez szükséges munkálatok elkezdése végett azt javasolták, hogy a Hidvégi Református Egyházközség forduljon kéréssel Brassó Megye Tanácsához, amely a törvény alapján eldönti, hogy ehhez milyen eljárás szükséges, konzultálva Földvár község helyi önkormányzatával.
Közben igen barátságossá vált a polgármester, és 2001 tavaszán azt ígérte, hogy az emlékmű visszakerül a helyére, de hol ember, hol daru hiányára hivatkozva napolta el a végrehajtást, s arról próbált meggyőzni, hogy multikulturális emlékművet állítsunk. Elmagyaráztam neki, hogy ez lehetetlen, de ha akarja, a szovjet és a mi emlékművünk közé felállíttathatja a multikulturális emlékművet.
Ungvári Barna András
(folytatjuk)
