A második világháború székelyföldi harcainak nyolcvanadik évfordulóján emlékkonferenciát tartottak Kézdivásárhelyen, amelyen több érdekes előadás is elhangzott. Cikksorozatunkban eddig a Szovjet páncélosok az Úz völgyében és A 27. székely könnyű hadosztály és a Székely Határőrség katonáinak összehasonlítása a harci morál vonatkozásában címmel elhangzottakat jártuk végig, most pedig annak az előadásnak a főbb megállapításait ismertetjük, amely azt tárgyalta, hogy miként tükröződtek ezek az események a román szakirodalomban.
Időutazás
A konferencia valóságos időutazás volt a résztvevők számára, hiszen számos, eddig nem hallott információhoz lehetett jutni a jelen lévő történészek, levéltárosok és más szakemberek jóvoltából. A harci eseményeket, a morált és a harctéren jelen lévő csapatok felszereltségét érintő előadások mellett az sem elhanyagolható, hogy a székelység történetéhez kapcsolódó második világháborús eseményeket miként látta a világégés során a győztesek oldalára átálló román tábor szakembergárdája, miként tükröződött az a szakirodalomban. A következőkben Berekméri Árpád Róbert történész, az Erdélyi Református Egyházkerület marosvásárhelyi fióklevéltára szakemberének Az 1944. évi székelyföldi harcok a román szakirodalomban című előadását foglaljuk össze. A levéltáros elismerte: nagyon nehéz a téma, hiszen alig van hozzáférhető anyag, pár munka foglalkozik mindössze a székelyföldi eseményekkel – azok is általánosan.
„Először azt próbáltam lekövetni, hogy miként születnek meg a székelyföldi hadműveletekre kitérő írások, miért és hogyan írták meg ezeket. Ehhez egészen az 1960-as évekig kell visszamennünk, ez a Ceușescu-éra, a nemzeti kommunizmus időszaka. Az, amit akkor megírtak, megrendelésre született: pártvonalon adnak utasítást arra, hogy meg kell írni a román nemzet, hadsereg és kommunista párt részvételét és szerepét a második bécsi döntéssel elvesztett, majd visszaszerzett területeken a második világháborút illetően” – mondotta a történész, hozzátéve: mivel megrendelésre és utasításra írták ezeket a dolgozatokat, ezekhez elsőként szerzőket kellett találni. „Ehhez ott volt a bukaresti Katonai Akadémia, az ott tanító tiszteket tették oda, ők éveken át dolgoztak azért, hogy megszülethessenek ezek a hatalmas, grandiózus művek, amelyek lényegében egy felszínes leírást adnak arról, hogy milyen események történtek az észak-erdélyi hadszíntéren, viszont részleteiben nem foglalkoztak ezekkel az eseményekkel” – mondotta.
Történelem a párt szája íze szerint
A köteteket egyébként alaposan cenzúrázták és feltöltötték a megfelelő dogmatikai anyaggal is – jegyezte meg az előadó. „Ha ezeket a könyveket a kezünkbe vesszük, akkor az első oldalon ott virít Nicolae Ceaușescu képe, benne van az elvtárs díszbeszéde. Nemcsak hogy méltatta a kötetet, hanem egyszerűen kritizálta, utána következnek azok a leírások, amelyek a horthysta és fasiszta haderő ellen küzdő románok méltatásával foglalkoznak” – vázolta Berekméri Árpád Róbert, hogy miként is történt akkoriban a történelem írása.
Ez a folyamat az 1980-as évekig tart, az utolsó ilyen munka 1989-ben jelent meg, jött a rendszerváltás, és mindenki úgy gondolta, hogy azzal együtt a szemléletváltás is megtörténik. „Sajnálatos módon nem, illetve nagyon későn kezd kialakulni. El kell jussunk a 2000-es évekig ahhoz, hogy szemléletváltást tapasztaljunk a román hadtörténetírásban. Jellemző az egymásra hivatkozás. Gyakorlatilag az történik, hogy a korábban kiadott kötetek forrásanyagát úgy, ahogy van, átveszi a következő szerző, és semmiféle forráskritikát nem alkalmaznak. Egyszerűen elkönyvelik azt, hogy ha valamit az 1970-es években kikutattak és megírtak, az úgy is van, azt a sort kell folytatni” – fejtegette a sajátos történelemírás továbbélését.
A jég nagyon későn, 2016–2017-ben tört meg, akkor jelennek meg azok a román szakírók, akik megfelelő forráskritikával kezelik a román történelemírást, megírnak olyan műveket, amelyek elfogadhatók más nemzetiségűek számára is.
Az előadó több, különböző méretű munka címét és kiadási évét is felsorolta, így az 1971-ben a Katonai Kiadó által közölt Románia az antihitlerista harcban című munkát, vagy az 1985-ben kinyomtatott Férfiak szolgálatban kötetet. „Ez utóbbi egy érdekes kiadvány, egy kislexikonról van szó, amely a román haderő tábornokainak vagy magasabb rangú beosztottjainak az életrajzát tartalmazza, nem is nevezhetjük rossznak. Ahhoz képest, hogy az 1980-as években jelent meg, használható forrásnak lehet tekinteni. 1988-ban megjelent egy háromkötetes munka, A románok hadi történelmének dokumentumai, amit forráskiadványnak szántak. Ezt azért kell kritikusan kezelni, mert a cenzori tevékenység ezt is érintette: csak azokat a dokumentumokat engedték megjelenni, amit alkalmasnak tartottak. A legnagyobb román munka hét kötetet ölel fel, kiadása 1989-ben fejeződött be, és A román nemzet hadtörténete címet viseli. A székelyföldi harcokkal a hatodik kötet foglalkozik, nagyon röviden és felszínesen. Látszik, hogy a szovjetekkel a jó kapcsolatot ápolni kellett, és így inkább az orosz haderő tevékenységét helyezik előtérbe, a román haderő is másodlagos szerepet kap” – ismertetett pár munkát a rendszerváltás előttről.
Ami a visszaemlékezések műfaját illeti, azok eléggé felemásak. „Bár nagyon szeretem őket, ahogy a többi munkát, ezeket is a megfelelő kritikával kell kezelni, mert térben és időben a visszaemlékezések torzulnak, megszépülnek. Le kell azokat csupaszítani és akkor használható dolgokat lehet belőlük kinyerni” – hangsúlyozta a hozzáállás mikéntjét a szakember, aki fel is sorolt pár példát. „Az első ilyen visszaemlékezés, amivel találkoztam, 1965-ben jelent meg, két hivatásos katonatiszt, Ion Botea és Ion Pană emlékezései, a címe: Augusztustól májusig. Mindketten a román negyedik hadseregben szolgáltak, az eseményeket az ő szemszögükből vetették papírra. Ugyanakkor van egy Háborús visszaemlékezések sorozat is, ebből a legkiemelkedőbb a 3–4. hadosztály parancsnokának, Leonard Mociulschinak a visszaemlékezései, a Hegyivadászok rohama (Katonai Kiadó, 1967), ezt is elég jól lehet használni” – adott betekintést a román forrásmunkák világába.
Félszeg szárnypróbálgatás a rendszerváltás után
Egészen 1998-ig kellett várni, míg megjelenik az a négykötetes munka, ami már bővebben foglalkozik a székelyföldi eseményekkel is, ez A román negyedik hadsereg története.
„Az első két kötet a keleti hadszíntérrel és az ott zajló tevékenységekkel foglalkozik, a harmadikban találjuk azt az anyagot, ami a negyedik román hadsereg észak-erdélyi hadműveleti tevékenységét taglalja. Ez a hadsereg egyébként az Aldobolytól Gyaluig terjedő terepszakasz védelmére volt hívatott, de igazából a Sepsiszentgyörgy környéki harcokban vesz részt, a zöme a Kolozsvár–Torda–Dicsőszentmárton környéki harcokban jeleskedik. Ez a harmadik kötet egy jó anyag, használható. A negyedik kötet egyébként az említett hadsereg 1945-től számított történelmével foglalkozik, hiszen a mai napig létező egységről van szó” – vélekedett a történész, kiegészítve: a Dacia Kiadónál megjelent kiadvány lényegében az első, amely mélyebbre ás a történetekben, ezred- és zászlóaljszintig taglalja az eseményeket.
A következő, említésre méltó könyv 2006-ban jelent meg, két katonatisztnek a munkájáról van szó, címe: A negyedik román hadsereg a nyugati harctevékenységekben. „Azt is mondhatnánk, hogy az előbbi szó szerinti átvétele, viszont újabb adalékokat hoz olyan anyagok révén, amiket a román hadilevéltárakból emeltek ki és építettek be a kötetbe, amit megfelelő forráskritikával, de úgyszintén lehet használni” – mondotta az előadó.
Kiemelte Alexandru Duțu (1928–1999) történész két munkájának a címét is, egyik a 2016-os A román hadsereg a háborúban (1941–1945) és a 2023-ban megjelent Az 1421 napos háború. „Ez a két munka kiváló elemzése a román hadsereg második világháborús tevékenységének, bennük a székelyföldi harcok is megfelelőképpen vannak leírva” – magyarázta a levéltáros.
Ami a rendszerváltás utáni visszaemlékezéseket illeti, a Veteránok a becsület és az áldozat útján 1994-ben megjelent négykötetes munkát említette, amelynek van egy összefoglaló kötete is, ami a négy kötetet egyenként fejezetekre sűríti és úgy taglalja. „Ez már egy jó, izgalmas olvasmány, érdemes elolvasni, a Hadiveteránok Egyesületének a gondozásában jelent meg, ennek egyik kötete az, ami a székelyföldi harcokat érinti (címe: A Kárpátokon túli lendület), az észak-erdélyi harcok kapcsán tartalmaz 26–27 visszaemlékezést katonák és tisztek részéről. Említhetjük még Ion Dumitrache tábornoknak 1997-ben a brassói nemzeti múzeum gondozásában megjelent visszaemlékezéseit, címe: A kovakő hadosztály, ebben az észak-erdélyi hegyi csapatok tevékenységét írja le. Szintén jól használható Nicu Negrici 2019-ben a Humanitas Kiadónál megjelent Háborús emlékek című műve. Nagyon izgalmas ez a könyv, mivel a szerző szintén a hegyi csapatoknál harcolt, akárcsak Marin Grigore Năstase ezredes (1917–1995) Egy katona sorsa című kötete, amely magánkiadásban 2004-ben jelent meg. Ez azért érdekes, mert a szerző a brassói Tohan fegyvergyár egyik mérnöke volt, amikor Románia szerepet vált és a hegyi hadtestparancsnokságtól kapnak egy ukázt, hogy a tohani gyár munkásaiból állítsanak össze egy tüzérüteget, ez a kék üteg nevet viselte, három volt belőle. Mérnöki végzettsége miatt ő lett a parancsnok – hiszen tartalékos hadnagyi rangja volt – és az általa vezetett üteg a Sepsiszentgyörgy és Aldoboly környéki harcokban vesz részt, így a visszaemlékezés is tükrözi ezt” – mondotta Berekméri Árpád Róbert.
Nagyon nehéz a kutatás
A történészek egyébként nagyon nehezen tudják kutatni a román forrásanyagot, a levéltárakkal nehéz boldogulni. „A román hadilevéltárakban kutatni igen bonyolult, akárcsak bármilyen más levéltárban. Ahhoz, hogy egy kutató elmenjen és megnézzen bármilyen alapban három évfolyamméternyi anyagot, az mintegy fél évébe kerül, míg 15 darabonként vagy tételenként naponta kihozzák. Ez lehet egy dosszié, napló vagy egy egyszerű irat, ezt nem lehet tudni, mivel alapjegyzékük nincs. Ami még nehezíti a munkát, hogy három napot lehet kutatni hetente, ha kiszámítjuk, akkor kiderül, egy élet sem elég arra, hogy egy hadosztály anyagát ilyen körülmények között meg lehessen nézni” – adott magyarázatot arra, hogy miért szinte lehetetlen Romániában a kutatási munka.
És még ez sem minden. „A tetejében még megvannak a régi beidegződések. Romániában is az van, hogy hadtörténettel csak katona foglalkozzon, a civilek törődjenek egyébbel. Emiatt is nehéz polgári emberként forrásokhoz hozzájutni. Ne hagyjuk ki a politikai megrendeléseket sem, bár a 21. században vagyunk: most is azt kell leírni, amit hallani akarnak. Vagyis ha egy román alakulatnak – például századnak – a történetét kritikával illeted, és nem emeled ki a hőstetteit, akkor mindjárt meg is köveznek, főleg, ha magyar a szerző. A nacionalizmusról nincs is, amiért szót ejteni, és ezt még tetőzi a szakemberhiány. Mindannyian nagyon jól tudjuk, hogy a kolozsvári Babeș–Bolyai Egyetem nem képez megfelelő szakembereket erre a hivatásra. Nemcsak ilyen kutatásra, hanem más jellegűekre sem. Hogy példát mondjak, amikor én a 2000-es évek elején elmentem a Hadtörténeti Intézethez, akkor úgy néztek rám, mint egy csodabogárra, mondva, hogy Erdélyben ilyen nincs. Sajnos most is egy kezemen meg tudom számolni, hogy hányan kontárkodunk a történetírással, mivel nem vagyunk hadtörténészek” – summázott előadása végén a levéltáros-történész.
